Az élményfürdő

Hello, hello, kedves kirándulók!c:

Kérlek szépen, ne verjetek meg!>< Rengeteg dolgom volt, készülök a felvételire, ráadásul ihletem sem nagyon volt, de most, sikerült folytatnom ezt a történetet, amit eléggé unfer módon zártam le még annak idején.c: Emlékeztek még a szereplőkre? Nagyon remélem, hogy igen, mert visszatekintés az ebben a fejezetben sem lesz, csak folytatom, ahol abbahagytam. Szóval, csapó, és tessék!

 Hogy Sinyának hogyan sikerült beszorulnia egy egészen tág fedett csúszdába? Azt mi sem tudtuk. Minden esetre elég szokatlan életképet mutattunk azzal, hogy mind a tizenheten egyszerre próbáltuk benyomkodni osztálytársunkat.

 - Ne! Ki fogom törni a nyakam! – sipítozott Sinya.

 - Ez csak egy nyomorult csúszda, te igen hülye! – kiáltott vissza Ákos, majd még egyet lökött Sinyán, aki ezt egy újabb sikítással fogadta.

 - Húzzuk fel! – ajánlotta Kiki, mi pedig mindnyájan csodálkozva meredtünk rá.

 - Végre volt egy értelmes megjegyzésed? Elképesztő… - veregette meg a vállát Máté.

 És valóban. Kiki ötlete merő véletlenségből talán, de sikeresen kiszabadította Sinyát a csúszdából, aki megszédülve rogyott le elénk, és kijelentette, hogy soha többet nem megy csúszda, sőt, még medence közelébe sem. 

 - Én meg csak szimplán veled nem megyek medence közelébe – konstatálta Balázs, én pedig elmosolyodtam. Igazából az, hogy szeretem, sok mindent megmagyaráz, például azt, hogy minden poénján képes vagyok röhögni, még azon is, ami cseppet sem vicces. De hát mit csináljak? Sugárzik belőle a humor.

 - Hú! Játszunk vízi csatát úgy, hogy a lányok ülnek a fiúk nyakába, és lelökjük a másikat? – vetette fel csillogó szemekkel Kiki.

 - Á, nem hiszem, hogy a srácok ezt kitörő örömmel fogadnák… - ingattam a fejem mosolyogva, ám Boti ezt természetesen megcáfolta.

 - Viccelsz? Rohadt király lenne bikinis csajokat emelgetni!

 - Oké, de hogy osztjuk be a párokat? – nézett körbe tanácstalanul Heni.

 - Én nem játszom, tehát én döntök – mutatott magára Ákos, és hátrált egy lépést, hogy átlásson minket. – Azt mondja, hogy… Heni, te leszel Mátéval!

 - Oké – biccentett semleges arckifejezéssel Heni, és az említett személy mellé állt.

 - Cinti, mehetsz G-vel, Kitti, legyél Robival…

 - Várj, várj! – szakította félbe Kitti. – Én tényleg nagyon bírom Robit, legalábbis nincsen vele semmi bajom, azon kívül, hogy egy gyökér. Persze, jó értelemben, ne vedd magadra! Csak valahogy Gerivel többet beszélgetek, és ennek következtében közelebb áll hozzám… Nem lehetnék inkább vele?

 - Ezt egy mondatban is megkérdezhetted volna – mondta Ákos komoran. – Felőlem azzal vagy, akivel akarsz.

 - Köszi! – mosolygott Kitti. Ejha, ilyen rövidnek sem hallottam még.

 - Szóval… Kiki, te legyél Ábellel, mert ahogy látom, már úgyis szépen összenőttetek.

 - Naa! – szóltam rá, de Kiki arckifejezéséből azt vettem le, hogy egyáltalán nem zavarta a megjegyzés. De hát miért is zavarta volna? A nagy szerelme nyakában ülhetett. Melyik lány nem álmodna ilyesmiről?

 - És Balázs! – nézett rá kaján vigyorral az arcán Ákos. – Te Lizával leszel.

 Átfutott rajtam a jeges rémület, hogy szegény Balázsnak el kell viselnie az egy tonnás súlyomat, ráadásul mi van, ha annyira kapaszkodom, hogy kitépem a szép hosszú haját, vagy megrúgom… Nem igazán akartam ilyen okokból vele lenni, és ezzel meg is döntöttem az imént gondolt elméletemet. 

 - Öhm… Izé… Nem lehetnék inkább Tibivel, vagy Bendivel? – motyogtam zavartan, de Ákos is, Kitti is, Heni is és Kiki is egyetértően rázták a fejüket. Na, ne már. 

 - Előre is bocsánat a súlyom miatt – nevettem rá kínomban Balázsra.

 - A mid miatt? – kérdezett vissza, kedvesen mosolyogva, én meg majdnem elájultam ott helyben.

 - Hé, én is akarok játszani! – szólt közbe Boti.

 - Bocs, de már nem maradt neked pina – vonta meg a vállát Ákos, mire mi lányok egyszerre meredtünk rá villogó, sátáni szemekkel. – Illetve, nem maradt neked hölgy. Elnézést, tündérkéim!

 - És Tündi?

 Na, igen, Tündi. Itt volt az alkalom, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Nem hagyhattam ki egy ilyen lehetőséget.

 - Szólok neki! – tettem fel a kezem.

 - De nincs meg neki? – vonta fel a szemöldökét Máté.

 - Hosszú! – legyintettem, és elsiettem Tündihez, aki el nem mozdult a padról. – Nincs kedved egy fiú nyakában ülve vízi csatázni?  

 - Pont nincs – szögezte le egyhangúan.

 - Még ha Botival vagy, akkor sem? – vigyorodtam rá kajánul.

 - Meddig kellett kényszeríteni, hogy velem legyen?

 - Ő hiányol téged – kacsintottam, mire Tündi szemében megcsillant egy aprócska reménysugár. Habozott egy darabig, majd így szólt:

 - Rendben. 

 A vízi csata nagy részét az az idő vette ki, amíg a lányok próbáltak felszállni a fiúk nyakába. Én is rendesen megszenvedtem Balázzsal, de igazából nem is az ő hibájából, hanem én kérdezgettem tőle folyamatosan.

 - Nem fáj így? Nem vagyok nagyon nehéz? Biztos nem nyomlak? Hadd szálljak fel még egyszer, és akkor már biztos jó lesz neked is!

 - Már vagy hatszor felszálltál, most már kezdek fáradni. Teljesen jól ülsz, nem vagy nehéz, és nem is nyomsz – nyugtatott Balázs, némi idegességgel a hangjában. Párszor már megismételte ezeket a mondatokat.

 - És nem fáj? – tudakoltam, hogy teljesen biztos legyek benne.

 - Nem – szögezte le unottan.

 Mire mindenki felszenvedte magát, addigra már jóval az erőnk végén jártunk, de azért a csata nem maradt el. Fröcsköltük egymást, lökdösődtünk, néha megszívattak minket a fiúk, legalábbis Boti rendszeresen lelökte magáról Tündit, aminek ő nem igazán örült, de nem tudott túl ideges lenni, hiszen mégiscsak a szerelméről van szó… (ezt olyan fura, de jó így leírni) Mindenki hősiesen küzdött, de a végén csak Kiki maradt meg Ábel nyakában, aki utána letette, és boldogan megölelte társát.

 - Szép volt, Kiki! – léptem oda barátnőmhöz, aki úgy elpirult az ölelés hatására, hogy csak ennyit bírt kinyögni:

 - Kösz...

 - Milyen volt? – vigyorogtam.

 - Fantasztikus!

 - Mindjárt gondoltam! – veregettem hátba.

 Mentem volna a többieknek is gratulálni, de leragadtam egy párosnál. Ugyanis Tündi és Boti elég hangosan vitatkozott a medence közepén.

 - Olyan szerencsétlen vagy, hogy meg sem tudsz tartani huzamosabb ideig! – kiáltott rá Tündi.

 - Őszintén sajnálom a sok pornótársad, hogy téged kellett cipelniük – röhögött Boti, Tündi pedig hisztérikusan, már-már sírás közeli állapotban folytatta:

 - Hagyd már ezt a pornózást, már nagyon elegem van belőle! 

 - Miért zavar ez téged annyira? – húzta tovább Boti, mire Tündi kifakadt:

 - Mert Tőled hallom! 

 Csend, és megdöbbent arckifejezések következtek ezután. Tündi már majdnem sírt, és inkább lesütötte a szemét, csakhogy ne kelljen szembenéznie Botival.

 - Ezt hogy érted? – érdeklődött Boti halkabban, és óvatosabban.

 - Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd! – motyogta Tündi, még mindig a vizet pásztázva.

 - Ilyen fontos vagyok neked? – mosolygott Boti, közelebb lépve hozzá.

 Tündi finoman bólintott, mire olyan történt, amire senki nem számított. Boti a derekánál fogva magához húzta, és óvatosan megcsókolta őt. Tündi ledermedt, de azért viszonozta azt is, meg az ölelést is. Elképesztően jól néztek ki együtt, és egy pillanatra elfogott valamiféle irigység is. Teljesült az álma, ráadásul nem is akárhogyan. 

 - Ne haragudj rám! – suttogta Boti, miután elváltak egymástól, a homlokára hajtva homlokát, Tündi mosolygott, de nem tudott megszólalni. Túlságosan zavarba jött. – Én is szeretlek ám!

 Az egész osztály ledöbbenve meredt rájuk, még ők sem fogták fel az imént történt jelenetet. Boti és Tündi? Kész képtelenségnek tűnt. Csak én biccentettem elismerően a páros felé, hiszen az egyik fél érzelmeivel tisztában voltam. Még ha engem is kissé sokkoltak, azt kell, hogy mondjam, jól választott. Boti egyszer az életében normális volt, és ezt is Tündi kedvéért.

Az élményfürdőbe érve

 Az izgatott utazás mellett, persze mindenkinek eszébe jutott, hogy hoppácska, épp hazafelé tartunk, és még mindig tele van a táskánk kajával. Így a legtöbbet felbontottuk, és vagy különböző alakzatokban szétszórtuk (persze nem direkt) a buszon, vagy nagylelkűen elosztogattuk, mind ezt úgy, hogy senki nem volt éhes, hála az előbbi nagy pizza adagoknak. De azért a legtöbb csipszeszacskót sikerült kiürítenünk valamilyen formában, úgyhogy immáron nyugodt szívvel utazhattunk tovább. A fülemben a szokásos zene üvöltött, és hála ennek, még azt sem vettem észre, hogy Kiki vadul kiáltozza a nevem. Csak a régi trükkel, a böködéssel sikerült végül felhívnia magára a figyelmemet.

 - Szerinted sikerül ma még összejönnöm Ábellel? – suttogta, én pedig megvontam a vállam.

 - Még bármi lehet, elvégre, ha úgy nézzük, hosszú még a délután – kacsintottam, neki pedig a piros legsötétebb árnyalata kezdett égni az arcán. 

 - Jó lenne – felelte halkan, és visszarogyott az ülésbe. Nem telt el két perc, máris egy újabb kérdéssel fordult felém: – És, és, szerinted hogyan fogunk összejönni?

 - Nem tudom… - vontam fel a szemöldökömet. – Képzelj el szituációkat!

 - Már megvolt! – vágta rá rögtön, én pedig értetlenül meredtem rá.

 Mikor eltelt egy kis szünet, anélkül, hogy újból megszólalt volna, visszadugtam a fülesem, ám ezt is feleslegesen.

 - Egyáltalán tetszem neki? – sóhajtott elkeseredetten.

 - Szerintem igen – nyugtattam, és még hallgattam volna a zenét, de akkor már lassított a busz, és megálltunk az élményfürdő előtt. 

 Egy emberként próbáltuk kinyomorogni magunkat a jármű ajtaján, ám mikor láttuk, hogy lehetetlen lesz ezt megoldani, néhányunk megadta magát, és előre engedtük a négy fiút, Botit, Gerit, Tibit és Robit.

 - Ne rohanjatok! – próbálkozott József bácsi, ám reménytelenül. Az osztály hajthatatlan volt. Talán eddig az egyik leglelkesebbek voltunk ettől az élményfürdős programtól.

 Bár mindenki kapott egy külön szekrényt, a drága osztályfőnökünket ez egy cseppet sem érdekelte, inkább beszuszakolt minket az egyik öltözőszerűségbe, ahova mindenki bedobta a cuccát. Mikor végre átvedlettük magunkat fürdőruhára, (külön kabinokban a fiúk legnagyobb bánatára) mindenki izgatottan rohant a medencékbe, kivétel Tündit, aki elkeseredetten ücsörgött az egyik padon. Sajnálat futott végig bennem, majd egy hirtelen meggondolásból mellételepedtem.

 - Nem mész fürödni? – kérdeztem aggódva.

 Tündi csak a fejét rázta.

 - Mi történt?

 - Megjött… - sóhajtott.

 - Ajj, az bizony baj… - vakartam a fejem, majd óvatosan megkérdeztem: - Esetleg nincs tamponod?

 - De, de még sosem használtam, és egyszerűen… Nem akarom, érted? Félek – magyarázta, már-már sírás közeli állapotban. 

 Utoljára akkor láttam Tündit ilyennek, amikor szakított a barátjával. Egyébként mindig egy nagyon talpraesett, és jó értelembe véve; nemtörődömfajta lány volt. De láttam, hogy akkor ott, valami nem stimmelt.

 - Biztos csak ez a gond? – kérdeztem rövid habozás után.

 - Nem! Nem csak ez – temette az arcát a kezébe.

 - Hát akkor? – tettem gyengéden vállára a kezem, de ő idegesen lelökte magáról.

 - Muszáj neked mindig mindent tudni? Inkább menj csak oda Balázskádhoz, vagy Kikikédhez! Várj! Ne is menj oda, mert úgy látom, nagyon elfoglalt! – mutatott barátnőm felé, aki éppen Ábellel beszélgetett kivirulva, és izgatottan. 

 Tündi reakciója nagyon meglepett. Nem sértett meg, inkább csak még kíváncsibb lettem. 

 - Figyelj. Lehet, hogy tudnék segíteni. Elvégre két emberen kívül mindenkivel jóban vagyok az osztályban. Vagy ha otthoni ügyről van szó, akkor inkább tényleg hagylak… - próbálkoztam, nála pedig eltörött a mécses.

 - Ne haragudj, amiért paraszt voltam! Egyszerűen csak annyira tehetetlennek érzem magam… És nem értem, hogy mi van velem… Olyan furcsa most minden! – zokogott, én pedig képtelen voltam megszólalni. Még sosem láttam őt sírni. – Azt hiszem… - törölte meg a szemét. – Hogy beleszerettem Botondba.

 Amint ezt kimondta, egyből két tenyere közt landolt a feje, és nem mert a szemembe nézni.

 - Tessék? – hökkentem meg.

 - Igen, jól hallottad. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont ő lesz az, aki iránt bármilyen érzelmet fogok táplálni! Pedig ő egy éretlen barom, aki még csak lányként sem néz rám…

 Teljesen lesokkolt mind a kijelentése, mind az, hogy ezt tényleg teljesen komolyan gondolja. Az rendben van, hogy Boti nem csúnya, de annyira hülye és gyerekes, hogy pont nem Tündihez illik. És mégis van köztük valamiféle kapcsolat, ami mások között elképzelhetetlen lenne. Folyton oltogatják egymást, és Tündi, az egész iskola menő csaja többet érez szimpla barátságnál? Elképesztő.

 - Tudom, hogy most totál hülyének nézel – folytatta – De hidd el, én is alig hiszem el. Még felfogni is nehezen tudom… De azt hiszem, hogy tényleg, komolyan szerelmes vagyok. És… És, annyira szégyellem, hogy pont ő!

 - Ugyan már, ebben semmi szégyellnivaló nincsen! Boti remek srác, mármint… Jó a humora, meg iszonyú jó arc. Nem csoda, hogy beleestél! – nyugtattam, de ő minduntalan csak a fejét rázta.

 - Kérlek szépen, ne mondd el senkinek! Se azt, hogy most itt bőgtem neked, se azt, hogy beleestem az osztály gyökerébe! – könyörgött, könnytől csillogó kék szemét az én tekintetembe fúrva. Szörnyű sajnálat ejtett rabul, és kénytelen voltam neki bármit is mondani. Tündi tényleg szerelmes. És Botiba. Hihetetlen.

 - Persze, hogy nem mondom el senkinek! De hidd el, ez tényleg nem ciki. Inkább tudod mi a ciki? – vetettem oda, mire kérdőn rám nézett. – Ha nem tudod eldönteni, ki tetszik – mosolyodtam el halványan.

 - Balázs – biccentett, én pedig értetlenül meredtem rá. – Hidd el, nem csak azért mondom, mert a legjobb barátnőm G-vel jár. Aztán tudhatnád, hogy nem szokásom hazudni! – kacsintott óvatosan, majd elindult a fürdőbe, hogy összerendezze az amúgy tökéletes sminkjét. 

 Egy pillanat alatt végigfutott az agyamban valami, és mintha egy film lett volna, a végén óriási betűkkel díszelgett Balázs neve. Igen. Azt hiszem, igazuk van a lányoknak. Rettenetesen illek hozzá, ráadásul valóban nem közömbös a számomra. Még ha G-t tényleg őszintén is szerettem, muszáj továbblépnem. És azt hiszem, ehhez kellett egy löket. Talán ez a kirándulás volt az, ami a mondat végére pontot tett, és lezárta a G-vel való kapcsolatomat, ami még az elején tartott, de a végére már el kellett, hogy múljon. És hogy mi is volt ez a löket?

 - Liz! – hallottam meg Balázs hangját a hátam mögött, mire finoman elmosolyodtam. – Sinya beszorult az egyik fedett csúszdába. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálta, hiszen olyan vékony az a gyerek, hogy két ujjal kettétörném a csontjait. 

 - Na, akkor indulás kimenteni! – kacsintottam, és elindultam a csúszda irányába. 

 Balázs látszólag nem értette, mitől vagyok én így feldobódva, elvégre nem volt ott, a megvilágosodásom pillanatában. De nem is baj. Így legalább szabadon szárnyalhatok elvárások, és kételyek nélkül, plusz egy új érzéssel: Én szerelmes vagyok Balázsba!

A pizzéria

Sziasztok!

Tudom, TUDOM, hogy ezer éve nem volt már rész, de egyszerűen nyolcadikos vagyok, sokat kell tanulnom, meg azért magánéletem is van... Szóval kérlek nézzétek el nekem, és jó szórakozást kívánok hozzá!^^

 Mikor bevágtattunk a pizzériába, bár mindenki rettenetesen éhes volt, a fiúk, mintha ezt elfelejtették volna, ülőhely keresése helyett, inkább a bent lévő játékokra vetették rá magukat. Én az egyik hosszabb asztalhoz vágódtam le, mellém pedig Kitti dobta le a cuccát, és már rohant is a csocsózó Balázshoz és Ákoshoz, akik éppen Sinyát szívatták úgy, hogy az ő bábuit mozgatták a másik oldalról, ezért Sinya teljesen ki volt készülve. 

 - Beszállhatok? – kérdezte Kiki csillogó szemekkel.

 - Ha leszel Sinyával, akkor felőlem… - vonta meg a vállát Ákos, fel sem nézve a játékból.

 - Én inkább kiszállok. Ez így nem igazságos! – rázta a fejét Sinya, és átadta barátnőmnek a helyet, aki izgatottan csatlakozott.

 - Ne már, Balázs! Ne bökdöss! – sikítozott öt perc múlva, amit a fiúk csak egy laza röhögéssel reagáltak le, majd folytatták a piszkálást – Inkább én is kiszállok! – rázta a fejét Kiki, és sértetten hozzám menetelt.

 - Nem szállsz be, Liz? – vihogta Balázs.

 - Azért, hogy engem is bökdössetek a saját bábuimmal? Köszönöm, inkább kihagynám! – ráztam a fejem vigyorogva.

 - Na, nem fogunk piszkálni, csak gyere! – invitált Ákos, én pedig vállat vonva beálltam.

 Bár tényleg nem böködtek, mindig betaláltak a kapumba, ezzel szemben, én egyszer sem tudtam gólt lőni, ami eléggé felhúzott. A fiúk ösztönösen jók az ilyen játékokban?

 - Nem jól csinálod, az lehet a baj! – rázta a fejét Balázs, és átgyalogolva hozzám, mögém állt, majd segédkezően megfogta a csuklóm, hogy megmutassa, hogyan kell mozgatni a bábukat.

 A pulzusom ismét az egekbe szökött, és nem bírtam másra figyelni, csak is arra, hogy Balázs gyakorlatilag olyan közel simult hozzám, hogy ha el is ájultam volna, a karjába estem volna. Csak akkor esett le, hogy tulajdonképpen mi is történt, mikor aztán eltávolodott tőlem, és megkérdezte, hogy értem e. Bólintottam. Bár fogalmam sincs, miről volt szó az elmúlt néhány másodpercben, de persze, értem…

 Azonban én csak kaptam a gólokat, és már legszívesebben röhögve rohantam volna neki a láncfűrésznek, hogy tényleg ilyen szerencsétlen vagyok.

 - Na, jó, inkább átállok, mert ez borzalmas – nevetett Balázs, és ismét felém közeledett. Legszívesebben megkértem volna, hogy megint magyarázza el, de azt hiszem, akkor tényleg teljesen hülyének nézett volna.

 Csodák csodájára a gólok most már nem hozzám, hanem Ákoshoz mentek, aki a végén teljesen ideges volt. Képtelen veszíteni.

 Észre sem vettük, annyira jól szórakoztunk, de nem sokkal később kihozták a pizzákat, és csak akkor döbbentem rá, hogy milyen éhes is vagyok valójában. 

 - Nem ültök ide? – kérdeztem a fiúktól, helyet foglalva Kiki mellett.

 - Miért is ne? – vonta meg a vállát Ákos, és lehuppant elém. Csodálkoztam is, hogy nem tört bele a farcsontja, vagy a szék, akkora erővel vágódott rá.

 A pizzával elsőnek ismét ő és Kiki végzett, mi Balázzsal kicsit lemaradtunk. Utána röhögve figyeltük, hogy Botiékon valóban fizikailag látszanak az alkoholmentes sör által okozott berúgás jelei. Olyan szinten sikerült az eladónak elhitetni velük, hogy abban van alkohol, hogy üvöltve énekelték egymásba karolva Magna Cum Laude Pálinka dalát. Jó arc a pultos, és ezek szerint látta a fiúkon, hogy nem éppen normálisak.

 - Gyerekek, lassan ideje befejezni az ebédet! Indulnunk kell, ha minél több időt akartok eltölteni az élményfürdőben!

 - De József bácsi, ha gyorsan eszem, akkor hamarabb meghízom! – nyivákolt Tündi.

 - Ki mondta neked ezt a balfaszságot? – meredt rá felvont szemöldökkel Máté.

 - Olvastam – vágta rá Tündi sértetten, mint ha ez olyan természetes lenne.

 - Te tudsz olvasni? – vihogott Boti, mire Heni ismételten tarkón csapta.

 - Te mondod, aki még azt sem látja egy sörös dobozon, hogy hány százalék alkoholt tartalmaz? – kérdezte.

 Szinte mi is hallottuk, ahogy a négy fiúban egyszerre esik le az a bizonyos tantusz, amikor megnézték a dobozon található számot. Egyből kijózanodtak, mi pedig röhögve pacsiztunk le Henivel.

 - Ne már, most miért kellett elrontanod? Tök jól szórakoztunk rajtuk! – mondta vigyorogva Balázs, mire barátnőm megvonta a vállát.

 - Szórakozhatsz még, ne aggódj! Egy hamar nem gyógyulnak meg, nekem elhiheted.

 Mikor felszálltunk aztán a buszra, immáron jóllakottan és egyre inkább izgatottan, egy pillanatra megjelent az agyamban az a kép, hogy nemsokára vége van ennek a napnak, és hogy ez volt az utolsó olyan kirándulás, amit egy osztályként töltöttünk el, együtt. Ez a depresszív merengésem összesen addig tartott, amíg Balázs meg nem dobott egy alufólia galacsinnal. Utána én visszadobtam, és ez ment addig, amíg József bácsi ránk nem szólt. Pedig el voltunk.

A malommúzeum

Ahoy!^^

Ismét elég későn érkezek az új résszel, ennek oka pedig egy újabb nyaralás. Elnézéseteket szeretném kérni, és bevallom nektek őszintén, már nekem is kicsit elegem van abból, hogy alig vagyok itthon!v.v'

 Mint eddig minden alkalommal, akkor is egy minimális lelkesedés nélkül szálltunk le, amikor a malommúzeumnak nevezett házacska előtt megállt a busz. Kiki volt az egyetlen, aki izgatottan, csillogó szemekkel figyelte a kisgyerekeket, akik dobozokban csúszkáltak le egy kis dombra ráterített valamin.

 - Szerinted én is beleférek az egyik dobozba? – fordult hirtelen felém.

 - Simán – néztem végig a halszálka vékony barátnőmön.

 - József bácsi! – kiáltotta Kiki a kezemet felemelve – Csúszhatunk egyet Lizzel?

 - Velem? – mutattam magamra meglepetten.

 - Hát ő… - vakarta a fejét József bácsi hol ránk, hogy pedig a körülbelül két éves gyerekekre nézve – Maximum csak a múzeum után! – mondta szigorúan.

 - Köszönjük! – mosolygott Kiki.

 - Arról nem volt szó, hogy én is megyek! – jelentettem ki.

 - Pedig jössz – biccentett, és abban a pillanatban megindulunk a múzeum bejáratán.

 A program, ahogy megjósoltuk egy kis érdekességet sem biztosított számunkra. Megtudtuk, hogyan készül a napraforgósajt, és meg is szagolhattuk, ami a viccet félretéve az egésznek volt a fénypontja. Hogy ezen kívül, még miket mondott nekünk az idegenvezető, arra már szerintem senki sem figyelt. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy éhesek, vagy csak nagyon akarnak már szabadulni a helyről. Aztán végül is sikeresen ismét kiértünk a szabad levegőre, ahol mindenki megnyugodva sóhajtott, bár Boti kicsit túlzásba vitte az örömöt, és a füvön hemperegve kiabálta:

 - Végre vége!

 József bácsi természetesen nem nézte ezt jó szemmel, és még a mellettünk csúszkáló kisgyerekeknek is megakadt osztálytársunkon a tekintetük.

 - Botond! Azonnal tessék felállni! Hát milyen viselkedés ez? – kiáltott rá József bácsi, ő pedig bár egy kicsit elkeseredve, de szót fogadott.

 - Na, akkor csúszhatunk? – kérdezte vigyorogva Kiki, József bácsi pedig bólintott. Indultunk is az óvodások közé játszani. Nagyszerű.

 Kiki vidáman elvett egy dobozt, és sikítva csúszott végig a pályán.

 - Gyere te is, Liz! Ez marha jó! – kiáltotta.

 - Oké – sóhajtottam, és én is lecsúsztam… És élveztem. Annyira, hogy legszívesebben mentünk volna még egy kört, de József bácsin türelmetlenül mutatott a nem létező karórájára, ezért mennünk kellett.

 - Ugye, hogy nem volt annyira vészes? – bökte meg a vállam Kiki vigyorogva.

 - Valóban nem – mosolyogtam rá.

 - Láttam, elvoltatok – biccentett felénk Balázs, mire kínosan elnevettem magam.

 - Te is jöhettél volna! – mondta neki kedvesen Kiki.

 - Én ugyan nem! – röhögte el magát Balázs.

 - Jaja, rontott volna a menő imidzseden, mi? – böktem vállba.

 - Azon nem ronthat semmi – villantott felém egy csábos mosolyt.

 - Na, hadd lássuk! – cukkoltam, ő pedig vállat vonva odarohant a csúszkához, nagy nehezen belepasszírozta majdnem két méteres testét az egyik dobozba, és lecsúszott. Az egész osztály tágra nyílt szemekkel figyelte őt, de még József bácsi is.

 - Az igen, barátom. Ennél mélyebbre már nem is süllyedhettél volna! – biccentett Ákos barátjának, aki éppen felénk tartott.

 - Ugyan már, tudom, hogy neked is ez minden álmod! – mondta Balázs nevetve.

 - Na, jó! Most már elég volt! Indulás! – tapsolt kettőt József bácsi, és el is mentünk a buszhoz.

 Amint felszálltunk, Kiki most kivételesen mellettem foglalt helyet, és nem a nagy szerelme mellett, amin csodálkoztam is.

 - Hogyhogy nem Ábel mellé ülsz most? – kérdeztem.

 - Á, kell egy kis szünet. Nem akarok túl rámenősnek tűnni – magyarázta.

 - Értem – bólintottam.

 - Majd a pizzériában mellette ülök! – kiáltotta, én pedig elnevettem magam.

 - Na, milyen volt lecsúszni? – fordultam hátra Balázsékhoz.

 - Az a szar megvágta a hátam! – dörzsölte a fájós pontot bizonyítékképpen – Szerintem nem éppen tizenöt éves férfiaknak tervezték.

 - Férfiaknak? – néztem rá meglepetten – Akkor én nő vagyok?

 - Ahhoz látnom kéne a melledet – mondta természetes arccal, mire kínosan elnevettem magam.

 - Álmodozz csak barátom! – biccentettem.

 -  Minden álom valóra válik egyszer, ha teszünk értük! Majd a strandon teszek is érte – magyarázta, én pedig röhögve beleöklöztem a vállába.

 Amint előrefordultam, ismét csak egy kis zene társaságára vágytam. Egyrészt azért, mert utazás közben a legjobb ezt a cselekvést végezni, másrészt pedig mert nem akartam Kikit hallgatni, ahogyan mellettem hangosan énekelgeti a kedvenc számait. Nem éppen az én stílusom…

A cseppkőbarlang

Sziasztok, kedves kirándulók!c:

Végre erőt vettem magamon, és bár sokáig ültem ezen rész fölött, de sikeresen megírtam!:D *tapsvihar* Köszönöm, köszönöm!^^ Azonban ezzel a kezdeti kis monológgal azt is szeretném veletek közölni, hogy lassan vége van ennek a blognak, azaz hogy számítsatok rá, készüljetek fel, ízlelgessétek... Gondoljatok arra, hogy azért hozom ritkábban a fejezeteket, hogy minél tovább maradjak veletek, mint aktív blogoló! Szóval... Köszönöm, hogy olvastok, imádlak benneteket!♥

 Nincs is jobb egy osztálykiránduláson, mint egyedül ülni a helyünkön, és nézni, hogy a legjobb barátnőnk „megcsal” minket. Nos, igen. Normális esetben örültem volna Kiki boldogságának, mivel egész úton a barlang felé Ábel mellett ült, de akkor valahogy létezni sem nagyon volt kedvem. Teljesen egyedül éreztem magam. Magányosan, és elveszve. Az előző gondolkodásmenetemet meghazudtolva vágytam arra, hogy én is valaki mellett ülhessek. Tudom, ez elég ribancos hozzáállás, amit aztán a drágalátos Zoli barátom meg is jegyzett, mikor elhaladt mellettem.

 - Kapd be – mutattam fel a középső ujjamat, egy laza vigyor kíséretében.

 Amikor végül is megállt a busz, mindenki unottan szállt le, és sóvárogva tekintettünk bele az út melletti tó, csillogó vízébe. Vártunk már a strandra, nagyon. Én azonban a tó helyett, a padokon ülő szerelmes párokat bámultam, akik egyáltalán nem zavartatták magukat, ugyanis előszeretettel másztak bele egymás fejébe, lenyalogatni a szájpadlásukra ragadt nyálréteget, minden járókelő szeme láttára. Ilyen helyzetekben undorodom az efféle látványtól. Közben jó is lenne hasonlóképp ott ücsörögni, de gusztustalannak tartottam.

 A cseppkőbarlanghoz érve feltűnt, hogy nem mi vagyunk itt az egyedüli osztály, akik be akarnak jutni. Sőt! Rengetegen voltak, így még várnunk kellett egy padsoron, amíg a kettéosztott csapatok végeznek a barlangban.

 - Elnézést szeretnék kérni – szólalt meg hirtelen a mellettem ülő Balázs, fekete bakancsát bámulva.

 - Tessék? – néztem rá meghökkentem.

 - Nem tudtam, hogy tériszonyod van, ne haragudj.

 Alig hittem a fülemnek.

 - Dehogyis! Én kérhetnék inkább bocsánatot, amiért akkora paraszt voltam – ráztam a fejem.

 - Hát akkor kérj! – mosolyodott el halványan, mire kínosan elröhögtem magam. Sosem ment ez a sajnálkozás…

 - Hát izé… Sajnálom – vakartam a fejem.

 - Semmi baj – mondta, és mélyen a szemembe nézett.

 Remegni kezdtem a hihetetlen közelségétől, és a bámulatosan kék íriszétől. Nem igaz. A fiúknak miért van ekkora szempillájuk, és nekünk miért nincs? Rohadjanak meg…

 - Gyerekek! Mehetünk! – kiáltott fel hirtelen József bácsi, ezzel megtörve a jelenlegi romantikus hangulatomat. Eléggé haragudtam is rá miatta.

 Nyögve és unottan indultunk meg a barlang bejárata felé, ahol ismét nem csak mi, hanem gimnazisták is álltak. Ösztönösen végigmértem az idegen társaságot, és bizony három szerelmes párt is fel tudtam fedezni. Mondhatom, repdestem a boldogságtól…

 - Üdvözöllek benneteket! – kezdte unottan az idegenvezető, akinek a kinézetét leginkább egy boszorkányéhoz tudnám hasonlítani, mindenféle túlzások nélkül.

 A nő elmondta, hogy mennyire régi, és értékes kincsek raktára ez a barlang, aztán végül bemehettünk az alapbemutató után, amire többnyire senki sem figyelt. Bent elég hűvös volt, ezért kihalásztam a minire hajtogatott AC/DC-s pulcsimat az oldaltáskámból. A folyosók olyan szűkek voltak, hogy szinte törpejárásban kellett haladni. Mikor végre egy kis tágasabb helyre értünk, szinte megnyugvásként ért minket, és mindenki nagyokat nyújtózott.

 - Ebben a részben szoktak gyógytestneveléseket tartani, mert kiváló a levegő az asztmások számára is – magyarázta az idegenvezető nuku izgalommal a hangjába. Mondjuk… Nem tudom, hogy én mennyire lennék feldobva, ha mindennap minimum tízszer kéne elmondanom ugyanazt a szöveget.

 A barlang növényvilága bemutatása után, (undorító zöld gombaszerűségek a falakra nőve, a fény hatására) áttértek az állatvilágra, ami főként denevérekből áll.

 - És ha beleszállnak a hajamba? – kapott Cinti a fejéhez, mire G nevetve megpuszilta azt. Ösztönösen fintor ült az arcomra, pedig cukik voltak. Nagyon is. Rohadjanak meg. (igen, erre azt hiszem kissé rászoktam)

 - Attól nem kell félned – nyugtatta a nő – Inkább csak télen jönnek elő, és akkor sem az emberek haját szeretnék lakhelyüknek. Jobban félnek tőlünk, mint te tőlük.

 - Azért! Hátha megtámadnak! – kapott kezével a szájához Kiki, mire még az idegen társaság is lenézően bámult rá.

 Erre már az idegenvezető sem tudott mit mondani, így csak egy szemforgatás kíséretében továbbkísért minket egy meredek lépcsőhöz.

 - Megöregszem, mire felérek – hallottam a hátam mögül az egyik gimnazistát, mire elmosolyodtam.

 - Várjatok meg! – kiáltott Bendi, aki magát meg nem hazudtolva lemaradt társaságunktól.

 Ott kellett állnunk a lépcső közepén, és még csak egy nyomorult korlát sem volt, amibe kapaszkodhattam volna. Kissé remegett a lábam, és ez Balázsnak is feltűnt. 

 - Fázol, csajje? – lépett oda mellém kedvesen.

 - Nem, csak fosok, hogy lezuhanok – mondtam, mire Balázsnak felszökött az egyik szemöldöke.

 - Az oké, hogy tériszonyod van, de ez azért túlzás. Nézz már hátra, mennyien vannak mögötted!

 - Biztos, hogy nem nézek hátra! – ráztam vadul a fejem, mire Balázs sóhajtott, és… Megfogta a kezem.

 Bár a lábremegésem nem állt el, a tériszonyom egy szempillantás alatt elillant. Szinte büszkeséggel töltött el, hogy egy ilyen helyes gyerek fogja a kezem, aki ráadásul iszonyú menő, és még vicces is. Aztán belegondoltam, hogy ez mind csak a látszat… Hiszen én őt nem is szeretem. Kiki büszke pillantásának figyelését hamar felváltotta G szúrós tekintete. Igen, nekem G tetszik. Erre gondoltam, és szégyenkezve inkább elengedtem a kezét.

 - Már nem félsz? – röhögött fel kínosan.

 - Mindjárt fent vagyunk – mondtam egykedvűen.

 Ő megvonta a vállát, és visszament Ákoshoz. Nem érintette túl érzékenyen.

 Mikor végre felpasszíroztuk magunkat a szűk lépcsőn, az idegenvezető unottan elhadarta nekünk, hogy az a rész mennyire értékes, és mikor végzett, (nem volt hosszabb öt percnél, megérte?) visszakanyarodhattunk a lépcsőhöz. Pechünkre Sinya és az idegenvezető nő ment elöl, ezért szinte száz százalékosan biztosak voltunk abban, hogy támasz hiányában Sinya meg fog csúszni… És nem tévedtünk. Már épp az utolsó fokokon haladtunk, amikor a drágalátos osztálytársunk megcsúszott, és kis híján kitörte a kezét, akkorát tanyázott a barlang síkos talaján. Miután hallhattuk a „boszorkány” ultrahang szerű sikítását, a nyolcadik bé egy emberként rohant le, hogy megnézzük, nem esett e baja Sinyának.

 - Minden oké? – segítette fel Máté, Sinya pedig megigazgatva a szemüvegét, bólintott.

 - Most tök mocskos lett a ruhád – jelentette ki Tündi, mire a mellette álló Boti, vigyorogva ellökte.

 - Most már a tied is – röhögött, Cinti pedig kétségbeesetten felsegítette barátnőjét.

 - Idióta – csapott rá idegesen a fejére Heni, Tündi pedig szinte sírás közeli állapotban porolgatta hófehér, „I love pop” felirattal díszített pólóját.

 - Ezt még nagyon meg fogod bánni! – kiáltott Botinak, aki mit sem törődve vele, vígan pacsizott le Robiékkal.

 - Ez tényleg nem volt vicces, hülyegyerek – csóválta a fejét Ábel, mire ösztönösen Kikire néztem. Amikor találkozott a tekintetünk, és csak szimplán rákacsintottam, mert tisztában voltam vele, hogy hülyeség miért aggódnia. Eddig szinte egész délelőtt Ábelen lógott…

 Mikor végre kijutottunk a hideg barlangból, (ami amúgy, tudom, furcsa lesz bevallanom, de nem volt rossz) Tündi Cinti kíséretében előrefutottak a buszhoz, hogy át tudjon öltözni. Már Boti is indult volna kukkolni, ám Heni megragadta a kezét, és visszahúzta.

 - Azért ennyire bunkó ne legyél!

 - Ugyan! Én csak kielégítem az én tinédzser fiúhoz méltó vágyaimat – vigyorgott, amolyan „én aztán nem csináltam semmi rosszat” arckifejezéssel.

 - Még csak pinát sem láttál, ne mondjad már! – röhögött fel Balázs, mire ösztönösen lesütöttem a szemem.

 - Dehogynem! – vágta rá egyből Boti.

 - Ja, az anyádét – mondta Ákos, mire az összes fiú egy emberként nevetett fel, a másik társaságot is beleértve.

 Végül is épségben a buszhoz értünk, és akkor már én is egy kicsit felszabadultabban foglaltam helyet. Kitti valamiért úgy gondolta, hogy jó ötlet lenne belebámulni az arcomba, teljesen csendben, kajánul vigyorogva.

 - Mit szeretnél? – kérdeztem, mikor már kezdtem kínosan érezni magam.

 - Láttalak ám titeket! – kacsintott.

 - Kiket? – röhögtem el magam, pedig közben teljesen tisztában voltam vele, hogy mire gondolt.

 - Mióta jártok? – kérdezte csillogó szemekkel, figyelmen kívül hagyva a kérdésem.

 - Nem járunk – vallottam be.

 - Á, nem baj, majd fogtok! – legyintett, és mielőtt megszólalhattam volna, el kezdett magyarázni – Emlékszem, amikor először voltam szerelmes. Ott mondogattam magamnak mindig, hogy nem vagyok, és közben az agyamban mélyen tudtam, hogy igenis ez az érzés ez az a tipikus pillangós dolog, ez bizony a szerelem. De erre csak akkor jöttem rá, mikor a srác lesmárolt. Aztán végül is rájöttem, hogy ez mégsem szerelem…

 Felvont szemöldökkel bámultam rá, mert nem egészen értettem, hogy ezzel most hova akart kilyukadni, de inkább ráhagytam, és nem kérdeztem vissza. Az csak olaj lett volna a tűzre.

 Aztán a busz végül nyikorogva elindult, és míg az ablakon kifelé bámultam, a Snuff-ot dúdolgattam. Ez a szám vetett véget a kapcsolatomnak, ám én mégis oda vagyok érte. Ki értheti ezt a logikát? Hát természetesen Kiki. Neki vannak hasonló gondolatmenetei.

A kilátó

 Amikor megállt a busz egy erdős területen, már akkor tudtuk, hogy nekünk tényleg az ég adta világon semmi kedvünk nincs kilátókhoz, de József bácsi addig nem nyugodott, amíg mind le nem szálltunk nyögve, és kedvetlenül. Az én hangulatom így is úgy is el volt romolva, szóval én minden mindegy alapon gyalogoltam a dzsindzsásban, amíg mellettem Tündiék azon panaszkodtak, hogy nem hoztak kullancsriasztót. Cinti bezzeg nem nyavalygott, amíg G kezét fogta. De minek is fogta? Nem tud egyedül menni egy már előre letaposott ösvényen? Szerintem nehéz lett volna eltévedni, hiszen még Sinyának sem sikerült.

 - Tündike! Vegyél fel! – szökdelt oda hozzá Boti, a lehető legcsábosabb arcát elővéve.

 - Vesz a halál – nyögte oda Tündi, és utána dobott egy kavicsot, mire Boti vihogva előreszaladt.

 Mögöttem Ákosék lépkedtek, és szinte éreztem a hátamon Balázs szúrós tekintetét. Nem tudom, mire gondolhatott, de biztos, hogy az előbbi veszekedésem járt a fejében.

 - Ne izgulj, Liz! – szorította meg a kezem bátorítóan Kiki, mire halványan elmosolyodtam.

 - Nem izgulok – motyogtam, bár legbelül ezer kérdés járt a fejemben, amik mind az izgulásomhoz voltak visszavezethetők. Na, mindegy.

 Végül is épségben megérkeztünk, bár Sinyának sikerült háromszor megbotlania néhány kiálló gyökérben, de mégsem esett el, és ez a lényeg. A kilátó mellett valóban egy kis patakocska csobogott, felette meg egy viszonylag alacsonyabb hegy. 

 - Ez a kilátó? – mutatott fel Geri röhögve, mire Heni szokásához híven, tarkón csapta.

 Persze a négy fiút még ez sem tartotta vissza, vígan rohantak fel a hegyre, gyökerekbe kapaszkodva, és közben örömmel figyeltük, ahogyan tiszta sár lett szép lassan a gatyájuk.

 - Menjünk már mi is! – üvöltött fel hirtelen Ákos, Balázs pedig felém fordult. Akkor láttam először a vita óta tengerkék szemét, mire a gyomrom úgy gondolta, jó ötlet lenne egy bukfencet vetni. Hát én nem igazán tartottam annak.

 - Te nem jössz? – mosolygott rám óvatosan, és pedig nem tudtam hová tenni ezt a hirtelen jött kérdését.

 - Én? – mutattam magamra, kissé idióta arckifejezéssel.

 - Nem, baszd ki! A szomszéd Pista kecskéje – röhögte el magát, mire én is elmosolyodtam – Na, jössz? Te általában benne vagy ezekben, nem úgy, mint ők – mutatott Cinti és Tündi felé, akik az egyik fa árnyékában selfieztek. Kinek ne lett volna kedve ezek után menni?

 - Másszunk! – biccentettem, és az oldaltáskámat ledobva, már rohantam is fel.

 József bácsi hiába hozott minket kilátóba, ha nekünk inkább hegymászáshoz volt kedvünk. Így néhány perc kiabálás után, végül inkább elfogadta a helyzetet, és csendben kémlelte, hogy mit csinálunk. Az osztály nagy része már legalább a hegy felén volt, de a legföljebb Tibi tartott, ám Robi röhögve visszahúzta. Aki lemaradt, az természetesen nem más volt, mint Bendi, és csodák csodájára még Sinya is előrébb járt, mint ő. Én is sokszor megcsúsztam a kissé nedves földben, de Balázs mögöttem volt, direkt mögöttem, hogy tudjon támogatni. Ez a figyelmesség, egyszerűen fantasztikusan esett, de ahogy elnéztem, ez Kikiéknél sem volt másképp. Barátnőm nem mert hátranézni, mert olyan vörös volt, hogy már lassan azt figyeltem, mikor robban szét a feje. Ám a nagy kémlelés közepette, ismét kicsúszott a lábam a talaj alól, és majdnem leestem, ám Balázs elkapott.

 - Ú, kösz – motyogtam zavartan, és kikecmeregtem a karjaiból – Te hogyhogy nem csúszol meg?

 - Erős vagyok – vágta rá kapásból, mire elröhögtem magam – Na, jól van. Ezt megjegyzem. Többet nem is segítek – mondta tettetett sértődöttséggel a hangjában, és valóban elhúzódott mögülem.

 - Ne csináld már! Te is tudod, hogy nem azért nevettem! – kiáltottam, de ő nem felelt – Balázs!

 - Sajnálom! – kiáltotta rám se figyelve, és már jóval előttem járt.

 Megszeppenve vettem tudomásul, hogy magamra maradtam, és innentől nincs mögöttem segítség. Így hát nekirugaszkodtam, és a legnagyobb erőbedobással próbáltam gyökérből-gyökérbe kapaszkodva haladni, ám egy idő után előjött a tériszonyom, amivel nem tudtam mit kezdeni. Lenéztem, nem volt ott Balázs, csak a patak és az egyre jobban összemenő osztályfőnökünk, és kiakadtam.

 - Balázs! Gyere vissza! – üvöltöttem, torkom szakadtából, és reméltem, hogy feltűnik neki, hogy nem csak hülyéskedem.

 - Mi van? – kiáltott le, az immár a tetejére érve.

 - Baszd meg, le fogok esni! – harsogtam, és közben minden porcikámban remegtem.

 Már mászott volna le értem, de valaki megelőzte. G termett mellettem a semmiből, és bátorítóan megszorította a karom.

 - Nem fogsz leesni! – mondta, és alám mászott – Nézd hova lépek, és kövess! Bármi van, itt vagyok!

 Azt hittem, menten elájulok, és ebben nem csak a tériszonyom játszott közre, hanem az is, hogy egyszerűen alig bírtam elhinni, hogy G képes egy ilyen vita után is kiállni mellettem. Tehát másztam, próbáltam minél jobban koncentrálni, és végül sikerült leérnem.

 - Köszönöm szépen! – lihegtem hálásan G-nek, aki csak biccentett, és odament Zolihoz, aki elég mogorván méregetett engem, szokásához híven.

 - Jól vagy? – ért mellém immár Balázs is – Nincs semmi bajod?

 - Nincs, köszönöm – mondtam egyhangúan, és nem néztem a szemébe.

 - Akkor miért vagy paraszt? – röhögte el magát kínosan.

 - Mert megköszöntem?

 - Nem. A hangnemed bunkó – csóválta a fejét.

 - Bocs, hogy nem felel meg, így születtem! – röhögtem el magam én is.

 - Most tényleg. Mi a fasz bajod van?

 - Az, hogy csak úgy otthagytál a hülye egód miatt! – akadtam ki.

 - Mi van, baszd meg, menstruálsz? – kérdezte, nekem meg itt ment fel a pumpa.

 - Te csak ezzel tudsz jönni? Akkor tessék, nézd meg a bugyikámat, faszfej! – üvöltöttem, mire még József bácsi is felkapta a fejét.

 - Atya ég, én tényleg nem értelek titeket, csajok – jelentette ki, és elment. 

 - Ez mi volt? – kérdezte meghökkenten Kiki. 

 - Nem tudom. Úgy tűnik ez ilyen ösztön. Akinek bejövök, azzal bunkó vagyok – feleltem arra koncentrálva, hogy kizárjak a hangomból egy minimális rosszérzést is.

 - De ne legyél, nincs okod rá! Csak megkérdezte, jól vagy e – rázta a fejét.  

 - De, ajj. Mikor veszik már észre, hogy nem vagyok jól? Én ezt az egész hülyeséget nem értem! Mi ez a fogyatékos szerelmi háromszög?

 - Milyen szerelmi háromszögről beszélsz te? – akadt ki.

 - Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád!

 - Te tiszta hülye vagy – mondta – G ebben az egészben nincs benne, csak te vagy fogyatékos!

 - Oké. Meglepődnél, ha azt mondanál, hogy ezt az egészet én sem értem?

 Természetes arccal megrázta a fejét.

 - Szerinted mit csináljak? – kérdeztem bizonytalanul.

 - Úr Isten! – csapta meg a homlokát – Gondolkozz!

 És én egész végig gondolkoztam, amíg a busz felé gyalogoltunk. Szóval G nincs benne, tehát Kiki Balázst szánta nekem. És mi van, ha én nem akarok Balázzsal járni? Lényegében ez az egész járás teljesen felesleges, jó vagyok én így szinglin. Amúgy is utálok járni, mert akkor tiszta bunkó leszek, és mindenki megutál. Fúj, hülye járás! 

 Ezen gondolataim kavarogtak a fejemben egészen addig, amíg a buszhoz nem értünk. Utána folytattam a gondolkodást, hogy lényegében min is gondolkozom, és az utolsó, amire rájöttem, hogy gondolkozni igazából teljesen felesleges. Annyira felesleges, mint a járás. Hm. Azt hiszem, ennek a mondásnak még nagy hasznát veszem az életben. Köszönöm, drága agyam!

A vita

 A buszon egy fokkal nagyobb volt a csend, mint amikor mentünk a szállás felé. Ám ez a pillanatnyi nyugalom mindössze addig tartott, amíg József bácsi meg nem számolt minket.

 - Valaki megint hiányzik – jelentette ki, mintha csak azt mondta volna; „Ma spagetti lesz ebédre”.

 - Sinya – harsogtuk egyszerre, az immár komikussá vált eltűnését.

 A buszsofőr már ösztönösen fordult volna vissza, ám abban a pillanatban lépett ki a WC-ből a keresett személy. Egy emberként röhögtünk fel. Sinya zavartan igazgatta szemüvegét, majd visszazuttyant a helyére. 

 Én zenét hallgattam, és az ablakból kifelé bámultam a tájat. A fákat, amelyek mellett elhaladtunk, szinte égette a nap. Sajnáltam is őket, hiszen mi aznap mentünk egy kis hűsítő strandra.

 - Na, a mai program! – kezdte József bácsi, amire ismételten csak egy fáradt nyögéssel tudtunk reagálni. Persze ez róla lepergett, hiszen meg vagyunk róla győződve, hogy az ofőnknek nincsenek érzései – Először egy kilátóhoz megyünk, amely mellett egy patak csörgedezik.

 Ösztönösen elmosolyodtam a művészi megfogalmazása miatt.

 - Aztán – folytatta, és megfordította a kezében tartott program lapot – Megtekintünk egy cseppkőbarlangot, utána bemegyünk a malommúzeumba és végül megebédelünk egy pizzériában.

 - Strand? – kérdeztük egyszerre, mert úgy tűnt, befejezte a monológját.

 - Ja, és persze elmegyünk a Tamási élményfürdőbe – tette hozzá „mellékesen”.

 A figyelmünk innentől ismét visszakapcsolt, és beszélgetni kezdtünk. Én is kinyomtam a zenémet, és hátrafordultam Ákosékhoz.

 - Nem akarok – jelentettem ki természetes arckifejezéssel.

 - Mi sem – vágták rá egyszerre. Működik az osztálytelepátia, tudták nagyon jól, mire céloztam.

 - Jóska bá minek talál ki mindig ilyen faszságokat? – kérdezte Balázs.

 - Talán azt hiszi, nem tudunk ellenni egyedül – sóhajtott Ákos.

 - Liz! – bökte meg a vállam hirtelen Kiki.

 - Mondd! – néztem rá, az arcán pedig valami reménykedés szerűt véltem felfedezni, bár elég nehéz volt bármiféle érzelmet kivenni a sminkje miatt.

 - Négyszemközt – súgta, mire megértően bólintottam, és odahajoltam hozzá – Van egy tervem! – kezdte.

 - Mi? – kérdeztem.

 - Ma összejövök Ábellel!

 - Minden kiránduláson ez a terved – vontam fel a szemöldököm. Nem ért nagy meglepetés.

 - Jó, jó, de most biztosan összejövök vele! Tudod, hogy úgyis együtt megyünk gimibe. Szerintem ez egy nagy lehetőség, így az osztály utolsó közös kirándulása alkalmából.

 A gimi. Mostanában elég nagy téma lett, hogy ki, hova megy, de sajnos az osztály eléggé szétszakad. Én, ha jól tudom, Robival, Ábellel, Kikivel és Ákossal fogok egy helyre járni. Szerintem ez édeskevés a tizennyolcas létszámhoz képest.

 - Na, és hogy akarod ezt most így hirtelen megoldani? – kérdeztem, és finoman elmosolyodtam.

 - Fogalmam sincs – sütötte le a szemét.

 - Szerintem kezdetnek beszélgess vele – ajánlottam fel – Nézd, most egyedül ül!

 - De miről? – nyögte elkeseredetten.

 - Kérdezd meg, mit hallgat!

 - Oké – sóhajtott – De mi van, ha hülyének néz, amiért csak úgy megzavarom?

 Én mosolyogva megcsóváltam a fejem, ő pedig értette a tekintetemből, hogy úgysem nézheti hülyének, elvégre osztálytársak, nincs megtiltva a beszélgetés. Nagy nehezen végül felállt, mély levegőt vett, és szerintem addig nem engedte ki, amíg Ábel mellé nem ért. Aztán csoda történ! Megszólította. Vigyorogva néztem végig a jelenetet, ahogyan Ábel megmutatta neki a telefonját, Kiki leült mellé, és ezek után együtt hallgattak zenét. Néha még össze is nevettek. Csak azt sajnáltam, hogy a barátnőm ezek után rám sem nézett. Na, mindegy, valószínűleg én is ilyen voltam, amíg G-vel voltam. Akkor jutott eszembe, hogy kedvem támadt egy kis Slipknotot hallgatni, így egy hirtelen meggondolásból odamentem hozzá.

 - Szia – böktem ki, de már meg is bántam. Zoli és G is úgy bámultak rám, mint ha egy vadidegen ember lennék, aki ráadásul meztelen és be van rúgva. Hm. Nem tudom, hogy jött ez a levezetés, de valószínűleg úgy néztek rám.

 - Háj – biccentett G.

 Remekül elbeszélgettünk.

 - Mutatsz zenét? – firtattam.

 - Mutatok – vonta meg a vállát, én meg elmosolyodtam. 

 Lehajoltam hozzá, ő pedig megosztotta velem a fülesét. Amikor éreztem az érintését a fülemen, kirázott a hideg. Hiába, az is egy erogén zóna. De jobb lenne, ha már nem fagynék meg rögtön annyitól, hogy G rám néz. Főleg, hogy nem szingli.

 - Ez jó. Mi ez? – kérdeztem, mert tetszett, amit hallottam.

 - Suicide Silence – felelte.

 - Átküldöd? – kaptam elő a telefonom.

 - Át.

 - Igencsak szűkszavú vagy mostanság – böktem ki véletlenül, majd zavartan lenéztem.

 - Te meg furcsán kedves – vágta rá. Éreztem, ahogyan a szívem ezerrel kezd verni, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.

 - Ne haragudj, hogy próbálok ember módjára viselkedni veled – tettem aztán csípőre a kezem.

 - Csak csodálkozom, hogy ez előbb nem ment – mondta kíméletlenül. Tudtam, hogy ebből már nem jöhetek ki győztesen, de azért folytattam:

 - Egy olyan vérbeli seggfejjel, mint te, nem olyan egyszerű, tudod?

 - Miért is vagyok én seggfej? – röhögte el magát gúnyosan.

 - Talán mert két hetet sem szenteltél a szakításunk után depizésre, neked már rögtön össze kellett jönnöd valakivel – érveltem, szerintem jogosan.

 - Mi a szarért depizzek? Mert megszabadultam egy olyan lánytól, aki másra sem tud gondolni, csak magára? – kérdezte, már felemelve a hangját.

 - Aha! Szóval nem is szerettél! – tettem fel a mutatóujjam, amolyan „Most már minden világos” nézéssel.

 - De igen. Szerettelek. Te voltál az első, akit szerettem. És mindent meg is tettem érted. Azt hiszem, elég jó kapcsolatot építettem volna fel, hogyha te nem lettél volna akkora paraszt! Csodálkozol, hogy ezek után otthagytalak, és kerestem valakit, aki tényleg mindent megtesz, azért, hogy boldogak legyünk?

 Egy pillanatra lefagytam. Erre nem tudtam mit felelni. Dühös voltam, de valahol ott lebegett az, hogy mérhetetlenül szégyelltem magam. Tudtam, hogy igaza van, ezért végül csak ennyit mondtam:

 - Jól van! Akkor áldásom rátok!

 És sértődötten, vesztesen visszatrappoltam a helyemre. Az egész busz minket nézett. Még Ábelék is felkapták a fejüket. De akinek a tekintetét a legjobban éreztem a hátamba fúródni, az Balázs volt. Nem mertem megfordulni. Kiki sietett felém, és megérintette a vállam.

 - Liz! – kezdte.

 - Nem érdekel! Tudom, hogy elcsesztem – motyogtam, már-már sírás közeli állapotban. A busz szerencsére kezdte visszanyerni az életkedvet. Ismét beszélgetések zaja hangzott fel. Fogadok, hogy mi voltunk a téma tárgyai.

 - Ne mondj ilyet! Egy kapcsolatért nem egy ember a felelős! – próbált nyugtatni.

 - Hát ez az! – néztem rá immáron elfátyolosodott tekintettel – Ő tényleg mindent megtett, de én hálátlan voltam, és szemét! Sosem fogja ezt megbocsátani nekem.

 - Dehogyisnem! – simította meg a vállam – Próbálkozik ő, csak nehéz neki. Ő is nagyon szeretett, tudod jól!

 - Akkor most miért volt ilyen? – szipogtam, de közben tudtam rá a választ.

 - Azért mert szeretett – ismételte.

 - Jaj, Kiki! Én úgy sajnálom! – dőltem bele a karjaiba, és sírni kezdtem – Bár vissza lehetne forgatni az időt! Akkor mindent jobban csinálnék! Olyan kedves lennék vele, hogy soha, de soha nem szeretne ki belőlem!

 - Hidd el, minden rendben lesz! – suttogta a hátamat simogatva.

 És én hittem neki. Kikiben bízok a legjobban, mert ő mindig őszinte és segítőkész, ráadásul remek emberismerő. Mindenkinek kell egy ilyen barátnő!

 - Köszönöm – hajoltam el tőle, és letöröltem a könnyeimet.

 - Alap – biccentett.

 Ezek után egy pillantást sem vetettem G-re, sem pedig Balázsra, hanem kissé depresszív állapotban bámultam ki az ablakon, és közben folyamatosan kattogott az agyam. Úgy éreztem akkor, ez életem legrosszabb osztálykirándulása.