A hazaút

 A buszút meghökkentően csendben telt. Teljesen az indulás ellentéte játszódott le kis osztályunkon belül. Amíg Pécs felé vidáman vihogtunk, megállíthatatlanul ecsetelve mondandónkat, addig hazafelé csak bámultunk ki az ablakon, és senki nem szólt semmit. Az idő is teljesen önmaga ellen játszott. A napot szürke felhők takarták el, ezzel jelet adva arra, hogy eső várható. Nekünk már mindegy volt. Az egyetlen, amire gondolni tudtunk az volt, hogy ez az utolsó közös utunk.

 Körbenéztem. Mindenki arcáról tükröződött a sajnálat. Az, hogy utolsó pillanatainkat éljük együtt iskolán kívül, mint egy osztályközösség. De azért volt némi boldogság is a légkörben. Tündi és Boti szinte elválaszthatatlan volt egymástól. Egyáltalán nem voltak gyomorforgatóak, hanem inkább öröm volt nézni őket. Ügyeltek arra, hogy ne másszanak bele egymás szájába, ha éppen figyelik őket, és ez szerintem tiszteletreméltó dolog. Ugyanez vonatkozott G-re és Cintire is, és ez egy meghatott mosolyra késztetett. Én biztos alig tudtam volna türtőztetni magam, ha Balázs döntött volna úgy, hogy ő most smárolni kíván. De nem kívánt. És hogy ez elkeserített-e? Éppen akkor nem. Nem voltam abban a hangulatban.

 A depressziós mappámat hallgatva bámultam tovább az osztályt, és mikor hirtelen elindult a Linkin Park In The End-je, kis híján hisztériarohamot kaptam. Sikerült visszafognom az egyébként hangos zokogásomat néhány könnycseppre, de azok olyan fájdalommal csurogtak végig arcomon, mintha valaki borotvapengéket húzott volna végig a fejemen. 

 - Azért jó volt, nem, gyerekek? – próbálta megtörni a csendet József bácsi, ami szerintem egy rendkívül kedves gesztus volt tőle. Látta rajtunk, hogy nem örömmel gondolunk bele abba, hogy ez volt az utolsó kirándulásunk együtt.

 - Igen, nagyon jól éreztük magunkat – biccentett Heni. 

 - Csak mi zavartunk egy kicsit, nem igaz? – vigyorgott rá Robi, mire a lány dacosan rátekintett.

 - Engem csupán az zavar, hogy akkora gyökerek vagytok, amilyenhez foghatót még sosem láttam!

 - És nem is fogsz – mosolyogtam rá, és láttam Henin, hogy egy kicsit magába nézett. Mindnyájan tudtuk jól, hogy hiányozni fognak neki a fiúk. Bárhogy is próbálja titkolni.

 - Melyik program volt a kedvencetek? – próbálkozott József bácsi.

 - Nekem Sinya keresése! – nyögte be Geri vigyorogva, és eme beszólását hangos röhögéssel konstatáltuk. 

 - Nekem az élményfürdő – válaszoltam nyolc másik diákkal egyszerre, és akik kimaradtak, azok is mind bólogattak, ezzel az ofőnk tudtára adva, hogy bizony az volt a legérdekfeszítőbb dolog a kirándulásban. Meg persze az, hogy együtt voltunk. De ezt senki sem merte konkrétan kimondani.

 - József bácsi mit élvezett a legjobban? – kérdezte kedvesen Kiki, mire Robi, Tibi, Geri, de még Boti is kuncogni kezdett. Oké, talán kicsit félreérthető volt a kérdés, de azért ennyire nem humoros…

 - A Csontváry múzeumban nagyon szép festmények voltak… - felelte József bácsi, mire valamennyien halkan felsóhajtottak. Jó, hát nyilván nem fogja egy tanár a pizzériát mondani válasznak. – És várjátok már, hogy hazaérjünk?

 - Aha, nagyon… - válaszoltuk egyszerre, a lehető legunottabb hangon, mire… Most tessék megkapaszkodni! József bácsi elmosolyodott! Igaz, bár ezt mindenki nagy csodálattal nézte, de a műsorszám nem tartott tovább, kemény kilenc másodpercnél. (Tibi ugyanis megszámolta, mennyi ideig ült mosoly az ofőnk arcán, ez mennyire normális?)

 - Na, jó gyerekek. Mindjárt ott vagyunk a benzinkúton, már nem kell sokáig visszatartanotok a folyóügyeiteket – jelentette ki komolyan József bácsi, ezzel megszakítva a tőle lazának számító „csevegést”.

 Szerintem egyébként senkinek sem volt szüksége arra, hogy megálljunk, mert amikor kiszálltunk, senki nem a WC, hanem inkább a csokik felé vette az irányt. Én azért a biztonság kedvéért elvégeztem, amit akartam, és mikor kisétáltam, kíváncsiskodva odaálltam Balázs mellé, aki nagyon töprengett a Milkákat szemlélve.

 - Min gondolkodsz ily keményen? Úgy is fogalmazhatnék, hogy úgy, mint soha? – kérdeztem.

 - Hogy melyiket venném, ha lenne pénzem – felelt komoly hangnemben, de a tekintetében ott bujkált a pimaszság.

 - Azt hiszem, átlátok rajtad. Azt szeretnéd, hogy valaki, jelen esetben én, meghívnálak téged egy csokira, nem igaz? – vigyorogtam rá.

 - Nem csak szép, okos is! – biccentett elismerően, én meg megadva magam, előkotortam a már kissé megviselt, imádott Slipknot-os tárcám. Kit érdekel, hogy a szakadások mentén minden alkalommal kipotyognak az aprók belőle? A világért nem cserélném le, hiszen nehéz volt beszereznem. (jó, oké… bármikor rendelhetek ugyanilyet, de ez már úgy hozzám nőtt…)

 - Na, milyet szeretnél? – biccentettem a csokik felé.

 - Válassz te nekem, és lepj meg! Az olyan, mintha megajándékoznál – vigyorgott kajánul, majd elszökdécselt. Én pedig szem forgatva levettem egy random fajtát a polcról, ami végül is egy Oreo-s volt. A kedvencem. Tök mindegy.

 Amint kifizettem, és a benzinkút előtt átnyújtottam Balázsnak az „ajándékát”, Ákos egyből hangos „juj”-ogásba kezdett, félreértve a helyzetet. Balázs, kihasználva a sikerét, a vállamnál átkarolva oldalról magához húzott, és egy cuppanós puszit nyomott a homlokomra. Kicsit sem jöttem zavarba, á ugyan…

 - Mi ez a műsor? – kérdeztem vigyorogva.

 - A nézők imádnak! Itt nem állhatunk le! – játszott tovább, és el kezdett csikizni. Az a gondolatom, hogy márpedig én nem vagyok csiklandós, pedig abban a pillanatban megdőlt, és vihogva terültem el a koszos aszfalton, amíg Balázs a hasamat nyomkodta.

 - Fejezd már be! – nevettem. – Különben megeszem a csokid!

 - Hajaj, de meg vagyok fenyegetve, kisasszony! – vigyorgott Balázs, és már a hónom alá is befurakodott ujjaival.

 - A macska meg fel van mászva a fára. Na, kelljetek fel a földről, indulunk! – biccentett felénk Heni, én pedig komolyan elszégyelltem magam. 

 Balázs elengedett, én pedig felálltam, leporoltam a ruhám, és felszálltam a buszra. Már éppen kényelmesen elhelyezkedtem, mikor az ölemben landolt egy Oreo-s Milka, illetve háromszázötven forint. Meghatottan néztem fel, Balázs pedig kacsintott, és helyet foglalt előttem.

A hazaindulás

 Az élményfürdőben töltött időnk nagy részét röhögéssel szórakoztuk el. Amikor Kikinek eszébe jutott, hogy enne egy fagyit, egyből megkívántuk mi is. Hiszen a strandon fagylaltozni kell, ez nem kérdés. Egy jó darabig ácsorogtunk a pult előtt, mert barátnőm nehezen tudott dűlőre jutni. Akik mögöttünk álltak, mindnyájan szitkozódni kezdtek egy idő után, mondjuk érthető okok miatt, úgyhogy eldöntöttem, nekem elég az egy gombóc is, csak legyünk már túl a vásárláson.

 - Az epres a legfrissebb? – kérdezte megfontoltan, mire a nő csak unottan bólintott. – De én nem is igazán szeretem az epreset… - vakarta a fejét, mi pedig mindannyian sóhajtottunk egyet. – A zöldalmás a kedvencem, de abból már alig van. Biztos tök régi, és a fele jégdarabkákból áll.

 - Mindegyik ugyanolyan jó, válasszál már! – dühöngött Ákos.

 - Gyertek elém, én még gondolkozom! – motyogta Kiki, és előreengedett minket.

 - Olyat is tudsz? – nézett rá lesajnálóan Máté.

 Az osztály persze hamar megvolt a fagyi választással, aztán nézhettük tovább, ahogyan Kiki hatalmas kétségek közt őrlődik. Én személy szerint szívesebben bámultam Botit, akit mintha kicseréltek volna, olyan odaadóan bánt Tündivel. Nem elég, hogy nem hagyta kifizetni az édességét, de látszott rajta, hogy próbál minél inkább megfelelni.

 - Tiszta nyálas vagy! – röhögött Tündi, amikor Boti megkérdezte tőle, hogy nincs-e melege.

 - Döntsd már el mi a jó! – röhögött fel válaszul. – Ha egy paraszt vagyok, vagy ha romantikus.

 - Ehhez az énedhez még nem szoktam hozzá – motyogta zavartan Tündi.

 - Nem is fogsz, Krasznai – mosolygott hetykén Boti, és egy gyors puszit nyomott barátnője szájára.

 - Egyszerűen nem tudok választani! – fakadt ki hirtelen Kiki, és ekkor Ábel odasétált hozzá, majd kedvesen rámutatott a csokisra meg a vaníliásra.

 - Őket kérem! – jelentette ki, majd odaadta a pénzt, a fagyit pedig átnyújtotta Kikinek. – Hidd el, a legegyszerűbbek a legfinomabbak! – mosolygott rá, Kiki pedig olyan vörös lett, hogy szinte láttam a lángokat a fejében.

 - Köszönöm! – rebegte hálásan. Ábel csak biccentett, és leült G-hez beszélgetni.

 Végigmértem G-t, a gyomrom pedig egy bukfencet hányt. Fontos volt nekem, hiszen mégiscsak ő volt az első szerelmem. A kinézetére nincs panasz, mindig megbámulták a lányok, amikor ketten mentünk valahova. A tulajdonságai pedig olyannyira lehengerlőek számomra, hogy olyan ember még egy nem létezik. Kedves, vicces, menő. Már-már tökéletes. De most… Bárhogy is tudnám, nem tudnék újra beleesni. Amikor bunkó voltam vele, az sem azért volt, mert meg akartam bántani. Szimplán ilyen a humorom. Csak ő ezt nem értette. Talán ez volt az az ok, amiért végül is nem illettünk össze. Balázs érti ha poénkodok vele, sőt, vissza is szól. G nem. Ő a kapcsolatunkat nem így képzelte el, hanem úgy, hogy csupán dicsérő szavakat küldhetünk egymás felé. Én erre nem voltam képes, és most sem lennék. De mégis. Ahogy így elnéztem, hogyan gesztikulál, hogyan mozgatja a száját, hogyan nevet össze Ábellel, valamiféle hiányérzet költözött belém. Így, bár talán meggondolatlanul, mégis odamentem hozzá, és megszólítottam.

 - G!

 Amikor rám pillantott, eluralkodott rajtam a zavar. Lesajnálás tükröződött tekintetében, de valahol mélyen én is azt láttam, amiért tulajdonképpen beszélni szerettem volna vele.

 - Mondhatnék neked pár szót négyszemközt? – vakartam a fejem, ő pedig csak lazán biccentett, és felállt.

 Elsétáltunk a fagylaltozó egyik legeldugottabb sarkára, és a zavarom újból felülkerekedett rajtam. Képtelen voltam megszólalni, csak bámultam bele a nagy szemeibe, és töprengtem: hol is kezdhetném?

 - Igen? – nézett rám unottan. Ez így nem jó.

 - Kérlek, ne vágj már ilyen mogorva fejet! – motyogtam összeszorított szemhéjakkal, és hallottam, ahogyan lesajnálóan felröhögött.

 - Ha tényleg annyira fontos, akkor így is tudod mondani, mit szeretnél – jelentette ki kíméletlenül, én pedig összerázkódtam. Reménytelennek gondoltam a helyzetet, és éreztem, hogy a sírógörcs kerülgetett.

 - Fontos vagy nekem – böktem ki halkan, szédülve, hányingerrel küszködve.

 - Mi van? – nézett rám meglepetten.

 - De-de-de nem úgy, félre ne értsd! – tettem magam elé védekezően a kezeim. – Csak egyszerűen nem akarlak elveszíteni. Mint barát. Ez az utolsó évünk együtt, nekem pedig sikerült magamban mindent tisztáznom. És sajnálom, hogy olyan voltam, amilyen… Egyszerűen csak… Ajj, mindegy. A lényeg, hogy semmit sem gondoltam komolyan. Soha, semmi rosszindulat nem volt bennem, amikor rólad volt szó. Szerettelek, komolyan. Most pedig itt állok, mint egy rakás szerencsétlenség, és megalázva érzem magam… Mert… Most… Tulajdonképpen megalázkodom – kínomban felnevetek. – De téged is eleget aláztalak, szerinted. Pedig tényleg nem állt szándékomban. És hogy tudd, ezt mennyire komolyan gondolom, azt szeretném kérni, hogy legyél a barátom! Mármint… Nem úgy, hogy járás, meg ilyesmi, csak legyünk jóban. Ahogy azt az osztálytársaknak illik.

 Az őszinteségi rohamomat követően, G csak pislogva meredt rám. Látszott, hogy habozik, nem egészen tudja, mit válaszoljon erre. Én pedig megnyugodva sóhajtottam fel, mert még ha csak egy kicsit bénán is, de úgy gondoltam, hogy mindent sikerült tisztáznom vele.

 - Ez… - kezdte, én pedig ökölbeszorított ujjakkal bámultam rá. – most meglepett.

 - Igen, gondolom… - motyogtam.

 - Tudod jól, hogy nagyon szerettelek. Büszke voltam arra, hogy a barátnőm vagy, és a hátad mögött is csupa szépeket mondtam rád. Ezért esett rosszul minden negatív megjegyzésed. Magamban elvártam, hogy te is csak a jót gondold rólam. Ezért valamilyen szinten én is hibás vagyok, mert egy kapcsolat romlásához persze, ketten kellenek. Így én is sajnálom. Mivel már nem érzek irántad semmi komolyat, hiszen itt van mellettem Cinti… Szeretnék a barátod lenni. És Balázs kurva szerencsés.

 Mind a ketten elmosolyodtunk. Én a meghatottságtól, ő pedig fogalmam sincs mitől, de jól esett, hogy mosolyog. Újra, és nem csak gúnyból. Szeretetet véltem fölfedezni a szemében, és ezért késztetést éreztem arra, hogy megöleljem. Ezért megtettem. Elkapott a deja vu, de az, hogy a karjában voltam, semmi komolyat nem váltott ki belőlem. Egyszerűen csak boldognak éreztem magam, hogy tisztázva vagyunk egymás előtt, és nem kell haragban elválnunk majd. Hanem, mint őszinte barátok hagyjuk majd el a nyolcadik osztályt. Könnyezni kezdtem, majd a vállába fúrva fejem, sírni. Ő eltolt magától, és röhögve letörölte a könnyeimet.

 - Azért ennyire ne hatódj meg!

 - Hiányozni fogtok – jelentettem ki, és ismét elmosolyodtam.

 - Majd még látjuk egymást, tudod jól – mondta kedvesen.

 - Remélem – biccentettem, és elsétáltam a többiekhez.

 Az idő hátralévő részét beszélgetéssel töltöttük. Nyolc év alatt egy hihetetlenül összetartó osztály kovácsolódott össze, és ez valahol mélyen büszkeséggel töltött el. Amikor Zoli látta, hogy G-vel is egész’ jól megvagyok ő is el kezdett ember módjára hozzám szólni. Mindenkivel volt valami közös élményem, és ennek tudatában még jobban teltek a visszaemlékezéseink. Balázs próbált közben mindig közel húzódni hozzám. Zavarba ejtő volt, de ugyanakkor rendkívül nyugtató is. Fogalmam sem volt, mit sejtett az én érzéseimről. Nyilván voltak elképzelései.

 A szórakozásunkat csupán egy idegtépő hang zavarta meg; József bácsi.

 - Gyerekek, ideje készülődni, indulunk haza!

 Nyögve tápászkodtunk fel az addig kényelmes ülőhelyünkről, és vánszorogtunk be az öltözőbe. Előkotortam a cuccom, és becsapva magam mögött az egyik fülke ajtaját, körülbelül öt percembe telt, mire összeszedelőzködtem. Aztán jött a sorakozás, és az, hogy utoljára szálljunk fel a buszra a kirándulás alkalmával. Nem hagytunk ott senkit, (és itt most finoman Sinyára céloztam) és ezt megállapítva már indulhattunk is haza.