Az utolsó találkozás

Kedves olvasóim!^^

Elérkeztünk az epilógushoz, de még nem kezdek nagy búcsúzkodásokba, mert tervezek egy kis köszönetnyilvánítás szerűt is összetákolni.c: Jó szórakozást!^^

 Fekete-fehérben, készen a ballagásra álltunk egymás mellett. Valamennyi fiúnak jutott hölgy, mint pár, akinek nem, azok úgy döntöttek, nem fogadnak be köreinkbe mást az évfolyamból, így bármennyire nevetségesen néztünk ki, Tibi Robival karöltve vonult, minek következtében szegény Sinya és Bendi szintén egymásra maradt. Heni Mátéba fogódzkodott, Kitti Geribe, Tündi természetesen Botiba. Olyan édesek voltak, hogy meg kellet volna ennem őket, ahogyan Kikit meg Ábelt is, akik idő közben sikeresen összejöttek, természetesen az én támogatásomnak köszönhetően. Addig bénáztak, hogy végül kénytelen voltam Kikibe rázni a lelket annak érdekében, hogy ő álljon Ábel elé, és vallja, mit érez. Máskor nem támogatom azt, hogy a hölgy kezdeményezzen, de mivel Ábel már-már elesettebben működött a dologban, mint a drága barátnőm, muszáj volt cselekednem. Az a vallomás nem is lehetett volna édesebb annál, mint amilyen volt…

„ - Szia! – állt oda bénán integetve Kiki, homár vörös fejjel, majd kínosan fel is nevetett.

 - Szia! – mosolygott rá Ábel. Egyáltalán nem szégyenkezett Kiki viselkedése miatt. Szerintem megszokta a furcsa dolgait.

 - Izébigyó… - kezdte barátnőm, én pedig alig bírtam megállni, hogy ne röhögjem el magam. – Szóval azért álltam ide, mert… Nos… Ühm… Igazából elfelejtettem – vallotta be, és szaggatottan mély levegőt vett. Itt nevettem el magam először. – Ja, megvan! – kuncogott fel zavartan, majd el kezdte piszkálni a haját, miközben a cipőjét vizslatta. Olyan volt, mint egy ovis kislány. – Nagyon… Jó fej vagy. Meg izé… Na… Tudod! – nevetett fel megint, és láttam rajta, hogy a sírás kerülgeti.

 Ekkor Ábel is elmosolyodott, majd odament, és megölelte Kikit. 

 - Én is szeretlek! – suttogta, és ekkor eltörött a mécses. Barátnőm zokogni kezdett, Ábel és én pedig hangosan nevetni. – Baj van? – tolta el magától, és törölte le a könnyeit.

 - Nem, nem – rázta a fejét Kiki. – Csak úgy örülök!”

 Szóval az is egy megható jelenet volt az év folyamán. Ahogyan az is az lett volna, hogy összejövök Balázzsal.

 Továbbnéztem a párokat. Ákosnak Zoli maradt. Pedig az ő szavaival élve, jobban örült volna egy szexi pinának. Cinti oldalán G állt. Hosszabban elidőzött rajtuk a tekintetem. Végül is, tényleg illenek egymáshoz. G is nagyon jól néz ki, és Cinti is szép. Ráadásul… Látszik, hogy mennyire szeretik egymást. Hirtelen találkozott a tekintetem G-jével. Gyorsan elkaptam, aztán visszanéztem. Finoman elmosolyodott, amivel kiment belőlem mindenfajta rosszindulat. Örülök, hogy így alakult. Hiszen, ha még mindig együttlennénk, most nem állhatnék egy olyan nagyszerű ember oldalán, mint Balázs. Igen, Balázs. Bár nem jöttünk össze, mégis az egyik legjobb barátom. Hirtelen Megszorította a karom.

 - Remélem, nem gond, hogy megzavarlak a bambulásban, de indulunk – suttogta, én pedig egyből felkaptam a tekintetem, és énekelni kezdtem a többiekkel együtt, a bevonulót.

 - „Ballag már a vén diák, tovább, tovább…”

 Az egész iskola minket nézett. A bölcs, tapasztalt, és érett nyolcadikosokat, ám mindnyájan tudtuk, hogy ennek a fele sem igaz. Mi voltunk a társaságban a leggyerekesebbek, és ezt József bácsi is tudta. Ó, nagyon is jól tudta… Éppen ez lehetett az oka annak, hogy nem szólt ránk, mikor a normális dal helyett inkább „A madár az ász” című klasszikust daloltuk, torkunk szakadtából. És akkor sem szólt, amikor figyelem helyett inkább a nosztalgiázás nevű opciót választottuk. És amikor már minden vers és búcsúztató elhangzott, következett a lufi felengedés, amire talán a leginkább vártunk. Mindenkinek a lufiján volt egy, az illetőhöz tartozó beszólás. Ahogy azt kell. És amikor elengedtük a lufikat, könny szökött a szemembe. Egyszerre volt fantasztikus, és szörnyű érzés figyelni, ahogyan elszáll. Egyre messzebb…

 - Mi is így fogunk eltávolodni – sóhajtotta mellettem Balázs.

 - Ne is mondd, kérlek! – nevettem fel kínomban, és megtöröltem a szemem. – Már most hiányoztok.

 - Fogunk mi még találkozni – mosolyodott el halványan, és mikor látta rajtam, mennyire elérzékenyültem, magához húzott. Beszívtam illatát, de ahelyett, hogy megnyugtatott volna, csak még inkább feltöltött az elválás fájdalmával. 

 - Miből gondolod? – kérdeztem.

 - Mert én nem akarok ilyen egyszerűen eltávolodni egy olyan lánytól, mint te – jelentette ki, és eltolt magától. 

 Belenéztem kék szemébe, és elöntött a melegség. Jól hallottam, amit mondott? Nem akar elengedni?

 - Ezt… Hogy érted? – motyogtam zavartan.

 - Szeretlek – mondta olyan hangnemben, mintha csak az időjárást közölte volna, ám nekem mégis többet ért, mint az időjárás. Csak néztem rá szédülve, és remegtem karjaiban. Megszólalni képtelen voltam, pedig kellett volna viszonoznom.

 - És ezt miért csak most mondod? – böktem ki végül. Na, szép kis vallomás a részemről. Nem csoda, ha G inkább otthagyott a francba.

 - Mert egy olyan kibaszott romantikus egyed vagyok, aki megvárja ehhez a legmeghatóbb pillanatot. Jelen esetben ez a ballagás – röhögött föl, én pedig elmosolyodtam. De nem sokáig ült boldog vigyor a számon, ugyanis ekkor megtörtént az, amire már oly régóta vártam…

 Balázs lehunyta a szemét, és szépen lassan közeledett felém arcával. Amikor megcsókolt, szédülni kezdtem, és vacogni karjaiban. Az egész világ elhalt körülöttem. Nem voltak ott a lufik, az iskola, nem volt ott más, csak az ő illata, íze és érintései. Aztán mikor ez megszűnt, visszatért a külvilág. Kissé megszédültem ezután. Sokkal több érzelmet váltott ki belőlem, mint G. 

 - És valamit még nem mondtam el neked – motyogta utána.

 - Mit? – néztem rá rémülten.

 - Egy gimibe megyünk – mosolyodott el, a szemem pedig újra megtelt könnyekkel.

 Az a végtelen boldogság, ami akkor bennem volt, egyszerűen leírhatatlan. A tudat, hogy mégsem szakadunk el teljesen… De igazság szerint nem is értettem, miért nem tudtam erről korábban. Mindegy, már nem számít. Csak az számít, hogy bár el kell hagynom a legkedvesebb csapatot a világon, a legfontosabb tagjai ott maradnak nekem.

 Mindenki a szívemben marad, hiszen életem legszebb nyolc évét töltöttem itt. De volt valami, egy esemény, amely talán vetekszik ezekkel a gyorsan elszállt évekkel… Ez pedig nem más volt, mint az utolsó kirándulás.

VÉGE