A szabadprogram

Sziasztok!

Kiláthatatlan ideig nem lesz új rész, mert nyár első felére be vagyok táblázva rendesen. Remélem ez nem gond, ugyanis ígérem, minél előbb bepótolom az elmaradásomat!^^ Egyenlőre elégedjetek meg kérlek, ezzel a kissé hosszabb fejezettel. Igyekeztem ismét a maximumot nyújtani. Egyben megkérnék mindenkit, hogy amennyiben már egyre jobban ismeritek a 8.b-s diákokat, szavazzatok oldalt a kedvencetekre!:3 Érdekel, hogy ki számotokra a legszerethetőbb karakter.:) Jó szórakozást!

 Amint végre szabadon járhattuk körbe a várost, a legtöbben kajálni indultak. Volt, aki a közeli Mekibe, de a legtöbben az Árkádba Burger Kinget, vagy KFC-t ment enni. Mi az utóbbi csoportba tartoztunk.

 - Hú! Ülünk majd Ábelék asztalánál? – súgta Kiki izgatottan.

 - Miért ne ülhetnénk? – nevettem fel.

 - Shhh! Még meghallják, hogy róla van szó! – szolt rám, mire visszatartott nevetéssel gyalogoltunk tovább, az eddigi leggyorsabb tempóba. Ösztön, hiszen mindenki éhes volt.

 Amint beléptünk az Árkád ajtaján, felsóhajtottunk, a hirtelen jött kellemesen hűvös levegő miatt. Szinte szagok alapján, de egyből eltaláltunk a KFC-hez, és izgatottan beálltunk a sorba. A fiúk alkoholmentes sört kértek, így úgy döntöttem, én is veszek egyet. Amint sorra kerültem, kértem azt is, meg hármas strips menüt. Ez elég is volt, azonban eléggé meglepődtem Kiki kérésén.

 - Jó napot kívánok! Szeretnék kérni egy nyolc darabos strips menüt… - kezdte.

 - Csak hetes van, és kilences – jelentette ki az eladó unottan.

 - Ó! Akkor kilenceset kérnék, hozzá hat barbecue szószt, és mivel menübe kérem, ugye jár hozzá egy sült krumpli?

 - Igen, és még pluszba egy.

 - Nagyszerű! Akkor nem kérek hozzá pluszt.

 - Ennyi?

 - Igen, köszönöm! – mosolygott, és miután fizettünk, kimeresztett szemekkel néztem a púpos tálcájára.

 - Jól fogsz lakni? – kérdeztem ironikus vigyorral az arcomon.

 - Majd kiderül – vonta meg a vállát, és mivel nem láttuk sehol Ábeléket, helyet foglaltunk egy többszemélyes asztalnál. Mikor észrevettük őket, Kiki lesütötte a szemét, így kénytelen voltam én, integetve invitálni őket.

 - Hali! – dobta le a tálcáját Balázs, aki megelőzte szegény Ábelt, így Kiki mellé tudott csak leülni, aki ettől úgy elvörösödött, hogy nem bírt az én szemembe sem nézni – Mit esztek? – kérdezte, és elvett a tálcámról egy krumplit.

 - Amit te? – röhögtem el magam tettetett felháborodottsággal.

 - Szóval nem osztod meg a pasiddal a kajád? – kérdezte vigyorogva.

 - Talán a pasimmal – nevettem el magam – De ő hol van? – néztem körbe.

 - Itt ül, melletted, baby! – kacsintott, mire ismét elröhögtem magam.

 - Na, jó, cica! Vehetsz még egyet! – szálltam bele a játékba én is.

 - Á, köszi. Van nekem is – legyintett Balázs, mire mindnyájan nagy nevetésben törtünk ki.

 - Nem lesz az kevés, Kiki? – mutatott Ákos a barátnőm tálcájára, aki kezdte visszanyerni eredeti bőrszínét.

 - Mintha te kevesebbet ennél! – röhögött fel Ábel, mire Kiki ismét átváltozott egy céklává, és amolyan „Úr Isten! Hallottad te is? Megvédett!” nézéssel pislogott felém, mire csak kedvesen bólintottam.

 Amint mindenki megvitatta, hogy ki mit, és mennyit eszik, neki is láttunk a kajának. Kiki úgy tolta magába a csirkét, mint aki még sosem látott ételt, vagy legalábbis Afrikában élt volna eddig. Persze Ákos sem volt különb, aki kábé ugyanazt ette, csak ő talán még gyorsabban. Eléggé meglepett, hogy ők is végeztek először.

 - Mindjárt jövök, veszek még egy rocker szendvicset! – állt fel Ákos, majd Balázs felé fordult – Megkóstolod te is?

 - Hogy is mondják a csajok? Ja! Majd egy harit! – felelte magas hangon, mire vállba löktem.

 - Én nem is így beszélek! – nevettem.

 - De Kiki igen – röhögött.

 - Ne már! – duzzogott a barátnőm, akinek már csak egy csirke díszelgett a tányérján – Ezt már nem bírom megenni. Kérsz, Liz?

 - Aham, de csak egy harit! – feleltem, de aztán feltűnt, amit mondtam, és kínosan elröhögtem magam – Akarom mondani, egy harapást.

 - Ugye mondtam! – viszonozta Balázs a vállba lökést, csak egy kicsit nagyobb erővel.

 - Aú! – nevettem fel – Jól van, na.

 - Itt is vagyok! – érkezett meg Ákos, két hamburgerrel a kezében.

 - Én csak egy harit kértem! – röhögött Balázs.

 - Ki a faszom tudja, mi az a hari? – nevetett Ákos is, és odadobta barátja tálcájára.

 - Kösz! Liz! – fordult felém – Te nem kérsz ebből is egy harit?

 - Na, jó, hagyjál már! – röhögtem el magam, és örültem neki, hogy én nem vagyok olyan vörösödős, mint Kiki, mert valószínűleg, akkor úgy néztem volna ki, mint Sára néni szája, aki bizony a rúzsáról ismert az iskolában.

 Amint mindenki sikeresen végzett az evéssel, felálltunk, és kétfelé szakadva útnak indultunk. A fiúk valami kocka üzletet akartak keresni, mi pedig Kiki miatt a New Yorkerbe szerettünk volna eljutni, így miután elköszöntünk, mentünk is a dolgunkra. Amíg kerestük az üzletet, Kiki azt ecsetelte nekem, hogy ő milyen pólót szeretne. Ám a gondolataim teljesen máshol jártak. Eszembe jutott, mikor annak idején G-vel jártuk az üzletet, mi is kocka boltot keresve, hogy aztán otthon játszhassunk. Ő mindig hagyott engem nyerni, ami olyan kedves volt tőle, hogy az óta sem értem, én miért voltam vele olyan, amilyen.

 - Figyelsz, Liz? – bökött vállba Kiki, akinek feltűnhetett, hogy elbambultam kissé.

 - Nem igazán, ne haragudj… Kicsit elgondolkoztam – vakartam meg a fejem.

 - Azt látom – biccentett mosolyogva – Csak azt mondtam, hogy neked nem tűnt fel, hogy bejössz Balázsnak?

 - Mi? – röhögtem el magam kínosan.

 - Folyton flörtöl veled! Olyan cukik vagytok! – áradozott izgatottan Kiki, de én vadul megráztam a fejem.

 - Csak jó haverok vagyunk! – magyaráztam.

 - Neked. De lehet, hogy ő többet akar…

 - Ez hülyeség – néztem le, de amikor jobban belegondoltam, eszembe jutott, hogy talán ez nem is akkora nagy baromság.

 Régebben, amikor még G-vel jártam, valóban nem volt ilyen jó a kapcsolatunk. Csak mostanában alakult ki ez a fajta számomra igencsak erős barátság. Balázs iszonyú jó fej. És nem is csúnya. Mindig irigyeltem a szép haját, ami rocker lévén hosszú. A szeme egyszerűen fantasztikusan kék, ami bármelyik csajt elvarázsolna. De az a baj, hogy én nem tudnék vele elképzelni semmit. És az a baj, hogy ezek után, amiket Kiki mondott, már a barátságtól is rettegek. Nem akartam megbántani, és arra gondoltam, hogy ezt mielőbb tisztáznom kell vele, mielőtt gond lenne.

 Amint az üzlet elé értünk, Kiki izgatottan rohant oda, egy „cuki” denevéres pólóhoz, én pedig helyet foglaltam az egyik babzsák fotelben. Nem akartam megbántani azzal, hogy engem nem igazán köt le a ruhabolt, így csak figyeltem, ahogyan polcról-polcra szaladgál, és válogatja a pólókat, nadrágokat. Mivel kissé meguntam az egyhangú üldögélést, feltápászkodtam, hogy én is körülnézzek kicsit. A karkötőkhöz mentem meglesni, hogy van e szegecses, amire olyan rég óta vágytam. Bár azt nem találtam, de Máté ott bujdosott az egyik polc mögött.

 - Hát te? – nevettem fel, amint odaléptem mellé.

 - Itt a legerősebb a wifi! – magyarázta hadarva.

 - Oké, oké, elhiszem! – röhögtem – Nem unatkozol itt egyedül?

 - De, egy kicsit… - vonta meg a vállát.

 - Ha szeretnél, velünk jöhetsz! – invitáltam kedvesen, ám láttam az arcán, hogy nem igazán tartotta jó ötletnek a ruhaboltokba való mászkálást.

 - Nyugi, én sem bírom itt sokáig! – nevettem, mire egyből meggondolta magát.

 - Hát oké – vonta meg a vállát.

 Amint Kiki sikeresen bevásárolt, (kettő pólót, egy bikinit, és egy új napszemüveget vett) elindultunk a WC irányába.

 - Sinya még megvan? – fordultam érdeklődve Máté felé.

 - Fingom sincs – vonta meg a vállát – Elméletileg József bácsival van.

 - Akkor nem biztos… - ráztam a fejem, mire elröhögtük magunkat.

 A mosdóba csak Kiki és Máté ment be, én az ajtó előtt vártam őket.

 - Szia, Liz! Megnézed, miket vettünk? – ért mellém Tündi és Cinti egy jó pár szatyorral a kezükben.

 - Felőlem – vontam meg a vállam, bár őszintén szólva nem igazán érdekelt. De legalább addig is lekötöttek.

 Tündi megmutatta a „szexi” új bikinijét, ami farmer anyagból volt, „menő” melltartóját,(?) és „bulis” pólóját, Cinti pedig „tök jó” miniszoknyáját, és ugyanolyan napszemüvegét, mint Tündié, szóval eltartott egy darabig a bemutató, amit még egy style list is megirigyelt volna.

 - Na, gyere, Liz! – kiáltott Máté, és megragadva a karom, elrángatott Tündiék táraságától.

 - Hú, köszi! – néztem rá hálásan, mire csak legyintett.

 - Várjatok! – futott utánunk Kiki – Miért hagytatok ott? – kérdezte legörbült ajkakkal.

 - Bocsi, csak Tündiék épp divatbemutatót tartottak – magyaráztam.

 - Ja, jó – bólogatott Kiki, akinek szintén nem kellet bemutatni a lányokat.

 - Most mit csináljunk? – kérdezte Máté.

 - Lassan vissza kéne menni. Elment az idő Sinya keresésével – néztem rá a telefonom órájára, majd vágtattunk is ki.

 A tempót egész sietősre vettük, mert nem akartuk, hogy József bácsi kiakadjon a késésért.

 - De nem erre kell menni! – rázta a fejét Máté.

 - Miért, ez nem a kijárat? – kérdezte Kiki, és én is érdeklődve tekintettem az egyetlen fiú társaságra.

 - Akkor menjetek! – legyintett Máté, és követett minket.

 Azonban igaza volt. Az utcák cseppet sem voltak ismerősek számunkra, így kénytelenek voltunk visszafordulni.

 - Nem meg mondtam? – vonta fel az egyik szemöldökét, de erre már nem feleltünk, csak rohantunk a másik oldalra.

 - Igaz. Innentől meg kell kerülni, és… Hé! – nézett rá Kiki meglepetten – Meg kell kerülni…

 - Nem meg mondtam? – húztam gúnyos vigyorra a számat, és rohantunk tovább.

 Át a zebrán, megkerülve a járókelőket, mikor egyszer csak megcsörrent a telefonom. A hirtelen jött hangzavartól, (Slipknot – People = Shit) a többiek kissé megijedtek, de én megedződve, nyugodtan kotortam ki a zsebemből, és emeltem a fülemhez.

 - Haló? – szóltam bele lihegve. (kissé elfárasztott a futás)

 - Liz! – hallottam G hangját, mire megdobbant a szívem – Hol vagytok már?

 - Mindjárt megyünk – sóhajtottam csalódottan, és le is tettem a telefont. Nem tudom, hogy mégis mire számítottam tőle… 

 - Ki volt? – kérdezte Máté.

 - G – feleltem, mire Kiki érdeklődve nézett rám – Azt kérdezte, hol vagyunk.

 Ekkor persze ő is csalódott, és finoman megérintette a kezem futás közben, ezzel arra utalva, hogy nehogy kiboruljak. Én próbáltam nem kiborulni. Tényleg. Csak nagyon nehéz volt.

 - Haló! – üvöltötte Boti a távolból, miközben izgatottan integetett.

 - Nyugodjál már le! – hallottuk Heni érdes hangját, amint ismét tarkón csapta Botit, aki vissza is huppant a szokásos találkozóhelyünkre.

 Már mindenki ott várt minket, és izgatottan kérdezgették, hogy hol voltunk. Persze nem igazán tudtunk mit mondani, hiszen csak szimplán nem találtuk egy áruház kijáratát. Ezt titokban is tartottuk, és szerencsére hamar abba is maradt a kérdezősködés. Mikor József bácsi összeszámolt minket, és elégedetten vette észre, hogy mind megvagyunk, (igen, még Sinya is) mehettünk a buszhoz, aztán aznapra már csak a szállás maradt, mint megálló. Örültünk is rendesen.

A székesegyház

 Amint beléptünk a templom bejáratán, egyből éreztük a kellemes hideg levegőt, és rögtön feltűnt a sok ülőhely, ahova megnyugodva ereszkedtünk le, és beszélgetés, körbenézés nélkül szuszogtunk, és élveztük a hűvös, napfénymentes területet.

 - Anyám, miért nem ide jöttünk először? – nyújtózott Kiki, és már vette le tangapapucsát, hogy elfeküdjön, de én akkor rászóltam:

 - Ezt azért nem illik…

 - Ja, bocsi – motyogta, és csalódottan visszaült.

 - Na, mi van, gyerekek? Nem néztek körül? – lépett oda mellénk József bácsi.

 - Örülünk, hogy végre leülhetünk – néztem rá fáradtan.

 - Akkor is gyertek le! – invitált minket, aztán sóhajtva követtük az osztályt, akik egy keskeny lépcsősoron haladtak lefelé.

 Amint leértünk, megnyugodva éreztük, hogy ott még hűsebb a levegő, de annyira, hogy Tündit már a hideg rázta, és fel akart menni.

 - Hogy bírod így az ágyban, ha ilyen hamar kifulladsz? – kérdezte Robi, majd röhögve összepacsizott a fiúkkal.

 - Nagyon gyerekesen vagytok – sóhajtotta Tündi, majd visszafordult Cintihez beszélgetni.

 Mellettem épp akkor haladt el Ákos, Black Sabbath God Is Dead című számát dúdolgatva.

 - Hé! Ne legyél már bunkó! – ráztam meg a fejem mosolyogva.

 - Bocs, pont eszembe jutott ez a zene – röhögte el magát.

 Én és Kiki, helyet foglaltunk a hideg betonon, és élveztük, hogy most kivételesen nem akar napszúrást okozni nekünk József bácsi. Tekintetemmel folyamatosan G-t kerestem, aki unottan sétálgatott Zolival, és meg kellett állapítsam, hogy ő az egyetlen személy az ismerőseim közül, akinek jól állnak az izzadtságcseppek a hajában. 

 - Gyertek, megyünk szabadprogramra! – kiáltott fel hirtelen József bácsi, mire újra felnyögtünk – Hiszen erre vártatok eddig, nem?

 - Ez az egyetlen hely eddig, ahol valamennyire jól érezzük magunkat, és itt töltjük el a legkevesebb időt? – sopánkodott Balázs, mire az ofő csodálkozó arckifejezéssel nézett ránk, ami fura volt, hisz általában egyhangú a tekintete.

 - Egy székesegyházban? – kérdezte meglepetten.

 - Igen! – vágtuk rá egyszerre.

 - De nem lesz idő semmire! Fél hatra már vissza kell érnünk a buszhoz – nézet rá az órájára, mire sóhajtva ugyan, de nagy nehezen feltápászkodtunk a kényelmes betonról.

 Amint felértünk, egyből éreztük a melegebb levegőt, és mikor kiléptünk a szabadba, rögtön megcsapott minket a forróság, és már akkor izzadni kezdtünk. Azonban József bácsi ahelyett, hogy itt szabadjára engedte volna a társaságot, még mennünk kellett pár lépést a „Vizes cucchoz”, ahol aztán mindenki helyet foglalt az egyik szobornál.

 - Na, miket láttunk? – fordult felénk az ofő, mire mind Sinya felé néztünk… volna, ám ő ismét nem volt jelen. És mivel József bácsi nem kapott választ, neki is feltűnt a hiánya.

 - Megint elhagytuk Sinyát! – üvöltött fel Boti hülyén magas hangon, mire összenevetett a három haverjával. Mi viszont nem tudtunk nevetni. Akárhol lehetett.

 - Bunkó! – csapta tarkón Heni, mire egyből lesütötte a tekintetét.

 - Azt hiszem a szabad program Sándor keresésével fog zajlódni – csóválta a fejét József bácsi.

 - De én éhes vagyok! – nyavalygott Tündi a hasát fogva.

 - Edd meg a fogyókúrás faszodat! – üvöltött rá Balázs idegesen, mire a legtöbben elröhögtük magunkat, ám aztán megint eszünkbe jutott csonka társaságunk, ezért inkább felálltunk, és több felé válva elindultunk Sinya keresésére.

 Az osztály háromfelé bomlott. Én Kikivel, Henivel, Kittivel, Ákossal és Balázzsal tartottam, Tündi Cintivel, Ábellel, Mátéval, Bendivel, G-vel és Zolival ment, a négyes csapat pedig a szokásos felállásban vágott útnak, de persze velük ment József bácsi is, a biztonság kedvéért.

 A mi csapatunk először természetesen a templomba indult el, mert ott voltunk utoljára, és mert ott legalább hideg volt, de az utóbbi pont titok.:) Amikor beléptünk az épületbe, és alaposan benéztünk minden sarokba, szobor mögé, Kiki még a székek alá is,(?) csalódottan láttuk, hogy sehol nincs az elveszett osztálytársunk.

 - Menjünk le! – szólalt meg Balázs, ám amikor leértünk, nem Sinyát, hanem Tündiéket láttuk a betonon ücsörögni.

 - Hát ti? – kérdeztem meglepődve.

 - Kivagyunk – felelte unottan G.

 - De nem Sinyát kéne keresnetek? – szállt be a kérdezgetésbe Kiki is, mire Zoli körülnézett.

 - Itt nincs – vonta meg a vállát, amolyan „Én megpróbáltam” nézéssel.

 - Azt észrevettük… - tette csípőre a kezét Heni – Na, jó. Gyertek, legalább mi végezzünk hasznos munkát!

 Ezzel a lendülettel ott is hagytuk a pihenőket, és elindultunk a szökőkút felé. Sajnos márr messziről láttuk, hogy ez sem nyert, így még visszafordulás előtt ittunk egy keveset a vízből, aztán a kiállítás felé vettük az irányt. Az épületbe belépve, ismételten megcsapott a befülledt levegő, és mint egy varázsütésre unalomba kergetett minket a terület. A haragos „idegenvezető” nő, rögtön előttünk termett, és méregetve minket, megkérdezte:

 - Hát ti mit kerestek itt?

 - Csak szeretnénk benézni! – kértem.

 - Felnőtt kísérete nélkül? – vonta fel az egyik bozontos szemöldökét.

 - Jó. Akkor csak tessék válaszolni! Nem járt erre egy szemüveges kistermetű gyerek? – kérdezte Kiki.

 - Sok szemüveges, kistermetű gyerek jár erre – felelte a nő unottan.

 - De most nincs bent senki, ugye? – próbálkozott Ákos is.

 - Mint látod fiacskám, én nem egy senki vagyok! – mutatott magára a nő mérgesen.

 - Hjaj… De van bent egy szemüveges hülyegyerek magán kívül, vagy nincs? – kérdezte idegesen Balázs, mire a nő csak a száját tátva, hüledezve így szólt:

 - Nincs…

 - Akkor, viszlát! – intett Balázs sarkon fordulva, és mi is követtük a példáját. Én még utoljára hátranéztem, és az „Elnézést” szót formálva az ajkamból, követtem tovább a csapatot.

 - Máshol már nem lehet. Én emlékszem rá, amikor még itt jártunk, és mivel időrendi sorrendben haladtunk, egyetlen lehetséges megoldás van. Hogy már megtalálták – magyaráztam vadul gesztikulálva.

 - És az is biztos, hogy nem Tündiék találták meg – gondolta tovább Balázs.

 - Csak nem értem, hogy Jóska miért nem képes minket értesíteni – sóhajtott Ákos.

 - Menjünk a vizes cucchoz, tuti, hogy ott várnak! – kiáltott Kiki, és sietve elindultunk a mondott hely irányába.

 És valóban. Sinya, a négyes társaság, és József bácsi ott várt ránk, és már Tündiék is a helyszínen voltak.

 - Hol volt? – kérdezte Kitti.

 - Itt – vágta rá G unottan.

 - Mi? – vontam fel a szemöldököm.

 - Egész végig velünk tartott, csak nem vettük észre, mert a szobor másik irányában nézelődött – magyarázta Cinti, mi meg csak tátott szájjal bámultunk rájuk.

 - Akkor most feleslegesen tettünk meg még egy kört ebben a baszott városban? – hüledezett Balázs, mire Geri megvonta a vállát, egy „Ez van” nézéssel.

 Nem tudtunk mit mondani. Csak örültünk, hogy végre szabad program, és nem kell tovább kavarognunk Pécs utcáin, hanem elég, ha beballagunk valami hűtött helyre, és leülünk egy székre. Vagy a földre. Mindegy volt már, csak enni akartunk, és pihenni.

A kiállítás

 A tűző napon, már mindenki szinte vonszolta kimelegedett és fáradt testét. Semmi kedvünk nem volt még egy múzeumba bemenni, attól függetlenül, hogy ez még csak a második lett volna az utazás során.

 - Várjatok meg! – kiabált utánunk Bendi, aki egy kissé lemaradt csapatunktól.

 - Akkor fussál, more! – üvöltött vissza Balázs.

 - De nem tudok – nyöszörgött tovább olyan tempóval „sietve” felénk, amit még egy csiga is megirigyelt volna.

 - Ne maradjatok le! – szolt József bácsi, hátra sem nézve.

 - Úr Isten! Miből van ennek az embernek a lába? – nézett rám Kiki kétségbeesetten, aki úgy ki volt már vörösödve a forróságtól, hogy azt hittem, ott helyben elájul.

 - Az oké, de miből van a bőre? – kérdeztem – Hűti magát, vagy mi?

 Szóval szenvedtünk elég rendesen, és mikor végre a kiállításhoz értünk, (fogalmam sincs mi volt a neve, teljesen kiment a fejemből) egyből betömörültünk az épület melletti minimális árnyékba, és a betonon helyet foglalva vártuk, amíg az osztályfőnökünk lerendezi a bemenetelt. Legszívesebben ott helyben megpusztultam volna, ám mikor beléptünk, már nem csak hogy melegünk volt, de majdnem megfulladtunk a beszorult levegő miatt.

 - Itt sosem szellőztetnek? – haladt el mellettünk G, In Flames-es pólója aljával legyezve arcát, mire egyből megcsapott a jellegzetes, és erős parfüm illata. Mondanom sem kell, hogy legszívesebben letámadtam volna hátulról, csak hogy szagolgatni tudjam, de végül meggondoltam magam. Nem akartam a frászt hozni rá.

 - Úgy tűnik – sóhajtottam, és követtem a példáját. Én is legyezgetni kezdtem magam, csak én az utcán kapott Pécses újsággal.

 - Nem tőled kérdezte – jelentette ki Zoli határozottan, mire nem tudtam mit mondani, csak ösztönösen lesütöttem a szemem.

 Az „idegenvezető” meglehetősen mogorvának tűnt. Olyan szemekkel vizslatott minket, mintha kirabolni készültünk volna a múzeumot. Azt sem túlzottan szerette, ha belemerészkedünk a festmények egyméteres aurájába, és idegesen ránk üvöltött minden alkalommal, mikor nem tartottuk be szigorúan a szabályokat. Szegény Kikit egyszer sikerült nagyon megijeszteni, de annyira, hogy még vagy két métert hátraugrott, és ráesett Ákosra. Szerencsére nem dőltek el, de utána végig azt kellett hallgatnom, Kiki oldaláról, hogy miért nem Ábel állt mögötte, mert akkor valószínűleg elkapta volna, és megcsókolta volna, és akkor járhatnának, szóval konkrétan leírta, hogy egy szimpla megbotlásból milyen gyerekeik születnének. Ákos pedig azt ecsetelte, hogy ő jobban örülne, ha Kiki nem lenne ilyen hihetetlenül béna, és annak még jobban, ha legalább a mellével felé fordulva esett volna rá. Hát igen. Mi már megszoktuk, hogy a nyolcadikos fiúk eléggé perverzek tudnak lenni, de néha még most is tudnak meglepetést okozni.

 - Hány terem van még? – nyafogott Tündi hangosan, mire már az ötödik szobában néztük meg a festményeket.

 - Ó, ne aggódj Tündi, már csak az ágyas terem van hátra, és tudjuk, hogy az érdekel! – kacsintott neki Boti, majd összeröhögött a három barátjával.

 Tündi ezt már csak egy sima szemforgatással lerendezte, és ment tovább Cinti kezét fogva.(?) 

 Az egyetlen, aki élvezte a kiállítást, az Sinya volt. Ő képes volt egy képnél, öt pernél tovább bámészkodni, amit még mi is elismeréssel fogadtunk. A legtöbben viszont csak nyöszörögve végighaladtak a termeken, és végül csak ott vártak minket az ajtó előtt.

 - Hova rohantok, gyerekek? – csodálkozott József bácsi, mikor megpillantotta ezt a társaságot.

 - Szabad programra. Az Árkádban biztosan van wifi – magyarázta természetes arccal Máté, mire elmosolyodtam.

 - Elhozlak titeket Pécsre, és ti arra sem veszitek a fáradtságot, hogy körbenézzetek a városban? – rázta rosszallóan a fejét József bácsi.

 - Miért, eddig nem azt csináltuk? – üvöltötte be Geri, mire hatalmas röhögésben törtünk ki. Erre az ofő nem mondott semmit, csak elengedte a füle mellett a megjegyzést, és kikísért minket az épületből.

 - Most már szabad program van? Akarok venni magamnak egy fürdőruhát! – emelte le a napszemüvegét a szemére Tündi.

 - Még meglátogatunk egy templomot, aztán mehettek, amerre láttok – legyintett József bácsi.

 - Nem hagyhatnánk ezt inkább ki? – hisztizett Kiki, akinek már tényleg céklaszínű volt az arca a forróságtól – Megsülök!

 - A templomban hideg lesz! – bíztatta József bácsi, és már mehettünk is tovább, amit mindenki egy hangos nyögéssel fogadott.

 - Nyugi, Kiki! Elméletileg van erre egy szökőkút szerűség, amivel kicsit lehűtheted magad! – nyugtattam.

 - De akkor menjünk most oda, mert nagyon rosszul érzem magam!

 - Ábel! Szólj előre Jóskának, hogy Kiki rosszul van, és hogy álljunk meg a szökőkútnál! – fordultam Ábel felé, aki egy bólintással már előre is futott.

 - Miért pont őt kérted meg? – kérdezte hisztérikusan Kiki.

 - Mert mindjárt elájulsz – magyaráztam természetes arccal, de a barátnőm teljesen kiakadva folytatta:

 - Éppen ezért nem vagyok jó passzban! Most direkt rám nézett.

 - Fejezd már be! Mindenki lehet rosszul! Nézd meg Kittit! Mindjárt megfullad, annyit beszél, látszik az arcán! – mutattam Kitti felé, aki bizonyára ismét egy roppant izgalmas történetét hadarta az unott arcú Heninek, aki szinte rá se bagózott. Olyan feje volt Kittinek, mint aki lefutotta a fél maratont, csak ezt mind énekelve, ilyen melegben, és sí kabátban. Bár nem úgy nézett ki, mint aki rosszul van, csak éppen lihegett.

 - De ő kit akar elcsábítani? – bámult rám értetlen arckifejezéssel Kiki, mire inkább csak otthagytam, és előre szaladtam, beszállni a kérlelésbe.

 - József bácsi, nézzen már hátra! Úgy kimelegedett szegény, hogy alig lát! Magának nincs melege? – kérdeztem felháborodott hangnemben, a teljesen nyugodtan gyalogoló osztályfőnökünktől.

 - Kibírja – felelte rezzenéstelen arccal.

 - Dehogy bírja! – akadt ki Ábel a fejét fogva.

 - A templomban hideg lesz – jelentette ki József bácsi, nyugodtan.

 - Ha maga miatt fog itt elájulni ez a lány, akkor maga fogja cipelni egészen a szállásig, remélem, tudja! – fenyegette Ábel idegesen, és hátrafutott Kikihez.

 Én is kezdtem aggódni a barátnőmért, aki már alig állt a lábán, így Ábel segített neki a járásban úgy, hogy barátnőm jobb karját a vállára dobta, és a csípőjénél fogva egyensúlyozott vele. Kiki másik helyzetben már rég meghalni akart volna a szerelemtől, de jelen helyzetben másra sem tudott figyelni, csak arra, hogy mennyire fáj a feje, és milyen melege van. Én is odafutottam, és a kulacsomból öntöttem rá egy kicsit az ásványvizemből.

 - Ez meleg! – mondta, és csak akkor jutott eszembe, hogy a vizem feltehetően már felforrósodott a táskámban, így inkább abbahagytam a locsolást.

 - József bácsi! Kiki szarul van! – próbálkozott Ábel még egyszer, de hatástalanul. Mint ha nem is érdekeltük volna, úgy menetelt előre.

 - Ezt nem így kell! – ért mellénk Ákos is, és elüvöltötte magát – A kurva életbe!

 Az ofőnk erre a kijelentésre egyből megtorpant, és szikrákat szórva a szeméből hátrafordult.

 - Ki volt ez? – kérdezte idegesen.

 - Kiki mindjárt elájul! – mondtam kétségbeesetten.

 Mivel most már József bácsi is látta, hogy nem volt túlzás, mikor azt mondtuk, hogy vérvörösen izzik a feje, hátrarohant a már lassan hallucináló Kikihez.

 - Gyertek! Megyünk a kúthoz! – jelentette ki, és látszott az arcán, hogy ő is kétségbeesett a látványtól.

 - Végre! – fogta a fejét Ábel.

 A következő képkocka az volt a kirándulásból, hogy Kikit két oldalról segítik a járásban, Ábel és József bácsi, én mögöttük próbálok árnyékként szolgálni, a többiek meg rémülten tömörülnek körülöttünk. Amint a kis kúthoz értünk, mindenki két kézzel próbálta hozni a hideg vizet, és ráborítani a barátnőm arcára, aki nemsokára kezdett visszatérni a valóságba. Mikor sikeresen tudott figyelni, Ábelt és az ofőt lecseréltem, és az ölembe hajtott fejét simogattam.

 -  Úr Isten! – jelentette ki egy kis hallgatás után.

 - Mi a baj? Megint rosszul érzed magad? – kérdeztem ijedten.

 - Nem… Soha nem voltam még jobban – suttogta, majd lehunyta a szemét.

 Egyből tudtam, hogy Ábelre célzott, és hogy a lehunyt szeme alatt, éppen a jelenetet képzeli tovább. Már ismerem őt egy ideje.

 - Mehetünk, srácok? – invitált József bácsi menőn, illetve, próbált menőn.

 - Ja – visszhangzott unottan az osztály, és folytathattuk a kimerítő utunkat a templom felé.

A bányászmúzeum

 Legtöbben leginkább már a szállást vártuk, de persze tudtuk, hogy ez közel sem ilyen egyszerű, hiszen egyetlen megállónk csupán a benzinkút volt, ami még csak a József bácsitól kapott lapon sem szerepelt, tehát nem számított programnak. (pedig személyes véleményem szerint elég kalandos volt)

 - Most hova megyünk? – fordult felém álmos arccal Kiki.

 - Fogalmam sincs – vontam meg a vállam – Kérdezd meg Sinyát! Ő mindig hozza a lapot.

 - Sinya! – üvöltött fel Kiki, annak ellenére, hogy szegény Sinya pont mellette állt – Hol szállunk le most?

 Sinya a fülét fogva (Kiki kilyukaszthatta a dobhártyáját) emelte ki a táskájából a lapot, és olvasta fel az első megállót:

 - Bányászmúzeum.

 - Köszi! – harsogta ismét Kiki, majd visszafordult.

 - Miért kiabálsz? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

 - Mert nagy a hangzavar – magyarázta.

 - De ha melletted áll, akkor… Á, mindegy – legyintettem, ezzel Kikire hagyva az ő sajátos logikáját.

 Sinya kábé akkora távolságra volt tőle, mint én tőle, és mi mégsem üvöltve beszélgetünk. De ha hangzavar van, akkor hangzavar van. Mit lehet csinálni?

 - Nézünk horrort? – kiáltott fel hirtelen Tibi – Egy csomót letöltöttem otthon!

 - Ne menőzzél, Tibor! Fogadok, hogy ha látnál egyet, be is hugyoznál, és nem bírnál utána aludni! – kiáltott hátra Balázs.

 - Maximum csak a plüssével – súgta oda Ákos.

 - Ez nem volt vicces – nézett rá komolyan Balázs, mire mindhárman elröhögtük magunkat. Igen, még én is.

 Köztudott tény, hogy Balázs és Ákos imádják a horrorfilmeket, és rengetegszer néznek szünetekben is. Ez mind szép és jó, de én horrort eddig csak és kizárólag google képekben láttam. Nagyon félős vagyok, és volt olyan, hogy egy hónapig nem bírtam este belenézni a tükörbe, hála Bloody Mary legendájának. De akkor összeszedtem minden bátorságom, és hátrakiabáltam Tibinek:

 - Majd este, a szálláson! – kacsintottam.

 - Ok, de akkor valami durvát – biccentett Ákos – Mik vannak?

 - Kör, Átok… - sorolta Tibi.

 - Ne ilyen japán fa… - kezdte Balázs, de pont akkor nézett rá József bácsi szúrós szemekkel – Fantazykat, hanem horrorokat! 

 - Insidious! Na, az horror! – kiáltott fel Ákos, mire nagyot nyeltem.

 Erről a filmről már korábban hallottam, és a képeket is megnéztem belőle. Maradjunk annyiban, hogy még azok után is alig bírtam aludni.

 - Oké, de az kinek van meg? – kérdezte Geri.

 - Nekem! – emelte fel hirtelen a telefonját G, és abban a pillanatban nagyot dobbant a szívem.

 Eszembe jutottak azok az idők, mikor együtt néztünk filmeket, leginkább akciókat, mert mind a ketten azokat szeretjük. (ő a horrorokat is) Engem, mivel nem bírom a vér látványát, mindig ő nyugtatott meg, ha egy lelövős jelenet után összerándultam. Igen, már csak annyitól. Szóval legbelül reménykedtem, hogy majd a szálláson is ő fog engem nyugtatgatni, miközben az Insidioust nézzük.

 - Megjöttünk! – kiáltott fel hirtelen József bácsi, mire mindenki hangosan kántálta, hogy: „Ajj, ne már!” – De, de! Egy kis múzeum senkinek sem árt!

 - De nem is használ – fogta a fejét Robi, miközben elhaladt mellettem.

 Amint Kikivel is leszálltunk, megcsapott a meleg levegő, és egyből izzadni kezdtem. Már akkor éreztem, hogy ez nehéz menet lesz.

 - Oké. Szóval elmondom a menetrendet – kezdett bele monológjába József bácsi, mire mindenki ösztönösen és unottan mást kezdett el csinálni, a figyelésen kívül – Először elgyalogolunk a bányászati múzeumhoz, majd megtekintjük a Csontváry múzeumot. Utána szabad program, fél hatig.

 Mire mindannyian felfedeztük, hogy végzett a mondandójával, elindultunk Pécs utcáin. Először egy hatalmas ló szobrot pillantottunk meg, ami a fiúk figyelmét különösen felhívta a részletesség miatt, aztán egy nagy „Vizes cuccot”, (Kiki így nevezte el) amibe legszívesebben gondolkodás nélkül belegázoltunk volna, de mivel velünk volt az ofő, a fiúk engedelmesen megkérdezték.

 - Belemehetünk? – nézett rá Boti, de meg sem várva a választ, már üvöltve rohantak bele a vízbe.

 - Nem! – kiáltott utánuk József bácsi, de reménytelenül.

 Geri, Tibi, Robi és Boti, már javában fröcskölték egymást, és az sem zavarta őket, hogy ezt mind ruhástul. Igen. Érett, nyolcadik osztályos gyerekekről beszélünk.

 - Most azonnal gyertek ki onnan! – harsogta József bácsi, ám erre még csak rá sem bagóztak.

 Ekkor megindult Heni, mire persze rögtön felkapták a fejüket, és a fröcskölést is befejezték.

 - Na, húzás kifelé! – mondta határozottan.

 A fiúk eleinte ijedt arckifejezéssel bámultak Henire, de utána felröhögtek, és fröcskölni kezdték.

 - Fejezzétek be, ti idióták! – kiabált Heni, miközben ő is locsolni kezdte őket.

 - Tényleg hagyjátok abba! – kiáltottam én is, de ez többet ártott, mint használt. 

 Folytatva a reggeli vízzel locsolást, ismét megkaptam ugyanazt, csak most már mind a négy fiútól. Az egész fröcskölést csak nevetéssel nyugtáztam, majd én is belegázoltam a jó hideg vízbe, és én is visszaadtam azt.

 Nem sokára az egész osztály becsatlakozott a pancsolásba, és egymást fröcsköltük, locsoltuk nevetve, amíg aztán az ofő el nem vesztette a türelmét.

 - Na, most már elég legyen! – üvöltötte olyan hangosan, mint amit még sosem hallottunk tőle.

 Mindenkiben egy emberként állt meg az ütő, és mint hogyha az éppen csobbanó víz is lemerevedett volna a lábunk alatt.

 - Minden évben elhozlak benneteket egy kirándulásra, pénzt és időt nem kímélve…

 - Az a mi pénzünk – súgta oda Balázs, mire visszatartott nevetéssel válaszoltam:

 - És a mi időnk.

 - Ti meg arra sem veszitek a fáradságot, hogy ember módjára viselkedjetek! – folytatta József bácsi, teljesen kikelve magából – Úgyhogy most nagyon szépen megkérlek titeket, hogy másszatok ki abból a nyomorult vízből, és gyerünk abba a kurva bányászati múzeumba!

 Itt tényleg mindenki figyelt, hiszen József bácsi még sosem káromkodott. Teljesen lefagyva és megilletődve totyogtunk ki a száraz macskakőre, és a víztől megázott ruhánkat csavargatva indultunk el csendben, a múzeum felé.

 - Azt mondta, kurva – suttogta a teljesen megrémül Kiki.

 - Azt – bólintottam.

 - Mondott volna még mást is, ha tovább bent szórakozunk – lépdelt el mellettünk Balázs gúnyos hanggal, mire halkan elröhögtük magunkat.

 Az egész osztály teljes hallgatagsággal gyalogolt előre, így természetesen egyből meghallották a mi nevetésünket, mire lesütött szemmel vigyorogtunk tovább.

 Amint megérkeztünk a bányászmúzeum elé, már teljesen szárazak voltunk, hála a tűző napnak. Még előttünk álldogált egy diákcsoport, akikkel együtt kellett bevonulnunk, ahol egy kissé dagadt férfi fogadott bennünket, kiből áradt az izzadságszag. Eleinte ijedten szimatoltam meg a ruhámat, hogy nem belőlem jön e, de megnyugodva vettem aztán észre, a férfi pólóján ékeskedő három hatalmas verejtékfoltot. Őszintén szólva, kicsit sajnáltam, amiért bent kell állnia végig, de amint lesétáltunk a hűvös bánya aljára, egyből elillant ez a gondolat, és az váltotta fel, hogy miért nem itt van, ebben a nagy melegben? Egyből nem lenne gond az izzadsággal. Na, mindegy. Ahogy a nagy bajusza alatt motyogott érthetetlenül, addig mi azon nyafogtunk, hogy hol lehetne már leülni. Egyetlen egy fotel volt a sarokba állítva, de azt a fiúk foglalták el előttünk. Hm. Rendesek.

 - Ne legyetek már parasztok, engedjétek oda Lizt! – kiáltott oda Balázs Botinak, aki éppen Tibit nyomta bele a fotelba, miközben Geri őrült erővel verte. Kicsit hangosak voltak, de ezt igazából senkit sem zavart, még az izzadt férfit sem, aki nem is foglalkozott velünk.

 - Ez kedves volt, de hagyjad csak! – mosolyogtam rá Balázsra.

 - Nem azért, csak látom milyen gyenge vagy – felelte egyszerűen, mire elröhögtem magam.

 - Kösz – nevettem kínosan.

 - Alap – biccentett, majd odament Ákoshoz beszélgetni. 

 - Te, én úgy unom ezt a szart! – nyafogott Kiki, mellém lépve.

 - Hm… Nézd Ábelt! – kiáltottam.

 - Jó ötlet! – csillant fel a szeme, és már ott sem, volt. 

 Én csak röhögve néztem utána, és azon gondolkoztam, hogy lehet valaki ennyire szerelmes. És akkor megint eszembe jutott G. És elszomorodtam. És már az sem érdekelt, hogy osztálykiránduláson voltunk, de haza akartam menni. Nem akartam látni, azt az elvesztett esélyemet, amit régen oly sokszor ölelhettem, és csókolhattam. Akit szerettem, és még mindig szeretek.

 - Köszönöm szépen a figyelmet! – hallottuk az utolsó mondatát az izzadt férfinek, mire mindenki nyugodtan sóhajtott, és amilyen gyorsan csak tudott, kislisszolt a teremből.

 - Végre vége! Már nagyon untam – nyújtózott Robi.

 - Pedig úgy láttam, hogy ti egész jól elvoltatok – lépett oda József bácsi – A következő múzeumban figyeljetek oda! – mondta fenyegetően, és elment.

 - Basszus, ez a Jóska bá, mindenhol ott van – rázta a fejét Boti.

 - De tényleg! Lehet, hogy tud teleportálni! – kiáltott Kiki izgatottan.

 - Biztosan – veregettem vállba, fejcsóválva.

 - Na, gyertek, megyünk a Csontváry kiállításra! – invitált minket Teleportáló Jóska bá, mi pedig ezt a kijelentését egy laza „Jaj, ne már” nyögéssel fogadtuk.

 Gyalogolhattunk ismét a tűző napon, egy újabb unalmas múzeumba.

A benzinkút

 - Pisilni kell! – siránkozott Tündi, mire a fiúk egyből felkapták a fejüket. Örültünk a hírnek, ezek szerint nincs titkolni valója előttünk.

 - Mindjárt itt egy benzinkút! – kiáltott hátra József bácsi, aki a jelek szerint szintén meghallotta.

 - Mikor? – nyafogott tovább, lábait összeszorítva.

 - Öt perc! – felelte.

 - De én addig nem bírom! Be fogok pisilni! – mondta, fejét az előtte lévő ülésbe ütve.

 A fiúk csak röhögve nézték Tündit, aki magából teljesen kikelve magyarázta, hogy márpedig ha nem állunk meg most azonnal, akkor az ő pisijét kell takarítani, és mivel ezt nem bírta a buszsofőr sem, kicsit begyorsított.

 Amint megálltunk a benzinkútnál, Boti egyből eltorlaszolta a busz kijáratát, és nem akarta kiengedni Tündit.

 - Ajj, már! Ne szívass! – dobbantott idegesen.

 - Kiengedlek, ha énekelsz nekem! – nyújtotta ki a nyelvét Boti, mire Heni is odament, majd lelökte őt a buszról.

 Tündi elégedetten lépett át a földön fetrengő fiún, és még csak nem is sietősen tipegett be a kút bejáratán. Amint Kikivel is leszálltunk, akkor tudatosult bennünk, hogy a mi húgyhólyagunk is tele van, így elgyalogoltunk a benzinkút hátuljához, a WC-t keresve.

 - Te látsz valahol egy ajtót? – néztem körül.

 - A-a! – rázta a fejét Kiki is – Nem lehet, hogy baloldalon van?

 - Nézzük meg! – sóhajtottam, ám a mosdót ott sem találtuk meg, így még egy kört tettünk az épület körül, és csak akkor tudatosult bennünk, hogy valószínűleg bent van a WC. Így is lett.

 - Be ne menjetek oda! – sipákolt Tündi, miután kilépett az ajtón – Olyan mocskos a mosdó, mint ha odaragadt volna Máté két hetes hányása!

 - Miért pont az enyém? – fordult meg a még mindig wifit kutató Máté.

 - Nem emlékszel a tavalyi osztálykirándulásra? – vigyorogtam felé.

 - Ne is mondd! – ütötte meg a homlokát, mire mind elmosolyodtunk.

 Tavaly, amikor szabad programunk volt Szegeden, (körbejárhattuk a várost) Máté a mi városnéző csapatunkhoz csatlakozott. A nap rettenetesen erősen sütött, így nagyon meleg volt. Még csak mezítláb sem lehetett haladni, a forró betonnak hála, ráadásul József bácsi egy totál, no name helyre tett ki minket, ahol egy nyomorult kis bolt sem volt, ahol innivalót tudtunk volna venni. A lábunkat akkor már legyalogoltuk, és pont előtte ebédeltünk egy pizzériában, ami mindenki számára felfedezhetően romlott volt. A fele társaság pizzáját Máté falta fel, amiről gyomorrontást is kapott, és miközben boldogan fotózgattuk a város szépségeit, nem vettük észre, ahogyan zöldül a feje. Végül egy szobrot sikerült neki lerókáznia, és inkább elrohantunk a helyszínről, mintsem hogy rájöjjenek, hogy mi koszoltuk be a műemléket.

 Amint végeztünk a WC-zéssel, (valóban körbe volt pisilve az egész, és olyan büdös volt, hogy majdnem elájultunk) visszatértünk a buszhoz, ahol a négyes társaság javában itta a benzinkúton talált alkoholmentes sörét, és azzal menőztek, hogy mennyire be fognak rúgni tőle. Én csak a fejemet rázva nyugtáztam, és lehuppantam a helyemre.

 - Most ülhetnék kívül? Úgy jobban látnám Ábelt, ahogyan zenét hallgat! Iszonyú helyes, és laza! – kérdezte csillogó szemekkel Kiki.

 - Felőlem! – vontam meg a vállam, és beengedtem.

 Amint mindenki felért a buszra, és elindultunk, az osztályfőnök megszámolta, hogy hányan vagyunk.

 - 1, 2, 3…17 – sorolta – Nem tizennyolcan vagyunk? – vakarta meg a fejét.

 - Basszus, valakit otthagytunk! – kiáltott Kitti, kétségbeesetten.

 - Lássuk, ki hiányzik! – fordultam hátra, és én is mindenkit megszámoltam, a nevével együtt – Fogalmam sincs… - ráztam meg végül a fejem.

 - Nincs magánál a napló? – kérdezte Cinti.

 - Nincs, sajnos. Álljunk meg egy pillanatban! – kiáltott József bácsi, mire a busz megtorpant az út közepén. A hirtelen fékezéstől mindenki előrebukott, sokan beverték a fejüket, és az éppen helyet foglaló Máté is hasra esett.

 - Tudom, már ki hiányzik! – csaptam a homlokomra – Sanyi!

 - Sinya! – üvöltötték be a fiúk egyszerre.

 Nos, igen. Sinya az a tipikus béna gyerek, ahogy az a neve is mutatja. Stréber, de ugyanakkor mindig ő szívja meg. Ha beleül a hintába, biztos, hogy alatta szakad le, ha fut, tuti, hogy megbotlik valamiben, és ha megyünk valahová, akkor szinte száz százalék, hogy otthagyjuk valahol. És hogy miért Sinya? Mert a fiúk szerint hülyén hangzik a Sanyi, ezért felcseréltek két betűt, hogy kevésbé legyen nyomi. Hát… Személyes véleményem szerint, a terv nem vált be. A Sinya még nyomibban hangzik szerintem, mint a Sanyi. Mindegy, ők tudják. Fiúk.

 - Kinek van meg, Sándor mobiltelefonszáma? – nézett körbe az ofő. Ő mindenkit a teljes nevén szólít.

 - Nekem! – kiáltott Máté, akire ilyen telefonos ügyekben mindig lehet számítani – Egy pillanat, csak bekresselt a telóm!

 - Engem nem érdekel, csak valaki hívja már fel! – rázta a fejét idegesen József bácsi, de Máté, akár a tetű, olyan lassan szórakozott az IPhone-jával.

 - Na, jó, én ezt nem bírom! Add ide, te gyökér! – rántotta ki a kezéből Balázs, és Mátéhoz képest szinte villámsebességgel hívta fel Sinyát.

 Hirtelen megcsendült Katy Perry I Kissed A Girl című slágere, mire egy emberként fordultunk Kiki felé.

 - Ez nem az én csengőhangom! – rázta meg a fejét, aztán egyszerre kaptuk oda a tekintetünket Sinya székéhez, amin az ő telefonja villogott, a kijelzőn Máté nevével. Mindnyájan felröhögtünk, de aztán abba is hagytuk a nevetést, mert csak akkor tűnt fel, hogy Sinya a buszon hagyta a mobilját.

 - Forduljunk vissza! – sóhajtott az ofő, a buszvezetőre nézve, mire mindannyian egyszerre kezdtünk el az esetről diskurálni, egymás szavába vágva.

 Bár egyikőnk sem volt olyan jó barátja Sinyának, azért mégiscsak az osztályunk tagja, és ez egy rendkívül összetartó közösség.

 - De hogy lehet valaki ilyen nyomorék? – csapott a homlokára G, fáradtan.

 - Remélem azért nem stoppolt le egy kocsit, és számít arra, hogy visszamegyünk érte… - mondtam én is.

 - Szerinted eszébe jutna a stoppolás, az ő agyával? – nézett rám G.

 - Jogos – bólintottam, mire elnevettük magunkat.

 Most először beszélgettünk a szakításunk óta úgy, hogy nem csak két teljesen jelentéktelen mondatot váltottunk, és bár valamilyen szinten aggódtam Sinyáért, a szívem mégis megtelt boldogsággal, és a fejemen talán egy levakarhatatlan vigyor ékeskedett ezek után.

 Sinya természetesen nem ment sehová, hanem ott állt, várva minket benzinkút előtt. Mindenki nyugodtan sóhajtott fel, és amint megállt a busz, integetni kezdtünk neki. Ő viszont ahelyett, hogy futva sietett volna a buszhoz, csak vigyorogva visszaintegetett.

 - Édes faszom! – motyogta Balázs a fejét fogva, mire ismét elröhögtem magam.

 Végül is Sinya is felkerült hozzánk, és mintha mi sem történt volna, folytattuk utunkat Pécs felé.

Az indulás

 A buszon hatalmas röhögések, egymás szavába vágott beszélgetések, és fel-alá járkáló diákok törték meg a jármű csendjét. Én szokásomhoz híven Kiki mellé ültem, előttünk Heni és Kitt foglalt helyet, mögöttünk pedig Balázs és a legjobb haverja, Ákos beszélgetett. Egyébként ők a két rocker, tehát elég jóban vagyok velük. Balázs gitározik, Ákos pedig dobol. Van egy hobbizenekaruk is, ahova éppen énekest keresnek.

 - Ákos! – szólt hátra Kiki csábos hanggal – Mi újság az énekesekkel?

 - Még nem találtunk – felelt Balázs Ákos helyett – De már jó úton haladunk.

 - Nem próbálhatnám meg? – vette elő a kutyusos nézését Kiki, akinek minden álma, hogy énekes legyen.

 - Milyen zenét hallgatsz? – támasztotta meg könyökén, unottan az ablakban a fejét Ákos.

 - Őhm… One Direction... - kezdte sorolni, de abban a pillanatban Balázs el is csitította szegényt halkan, de határozottan.

 - Szó sincs róla.

 - Miért? – kérdezte lebiggyesztett szájjal.

 - Viccelsz? Mi minőségit játszunk, és nem olyat, amiben nincs egy hangszer sem!

 - De a popban is van hangszer! – erősködött Kiki, mire még én is csodálkozva felkaptam a fejem. Nem titok ugyanis, hogy a zenei ízlésünk nem igazán egyezik meg.

 - Mi? – kérdezte felvont szemöldökkel Ákos.

 - Hát… Az ének! A hangszálak a hangszerek! – felelte, mire egy emberként kezdtünk el röhögni. Kiki nem értette min, de továbbiakban ejtettük is a témát.

 - Mikor indulunk? – kiabált előre Tibi, a hátsó ülésekről, ahol természetesen a legrosszabbak foglaltak helyet;. Boti, Geri, Robi, és ő.

 - Fogd be Tibor! – kiáltott hátra Balázs, mire mindenki nevetni kezdett, Tibi pedig visszahúzott nyakkal csücsült tovább. Ha valakit el akarunk hallgattatni, azt legtöbbször a teljes nevén szólítjuk, mivel a legtöbbünknek elég hülyén hangzik. Tibor is ezek között az emberek között van. Elég gyerekes, de már megszokássá vált.

 - Mindjárt, csak még Gerzsont várjuk! – kiáltott hátra József bácsi.

 Amint meghallottam G nevét, ösztönösen lesütöttem a szemem. G az exem volt, tehát ő az egyetlen az osztályban, akivel nem vagyok jóban. Még csak két hete volt, hogy szakítottunk. Az ő kedvenc bandája is a Slipknot, az ő kedvenc színe is a kék, az ő kedvenc száma is a 8, és a kedvenc zeneszámunk is egyezik. Snuff. Egyszerűen nagyon szerettem, és nem csak én voltam elkeseredve, amikor végül szakítottunk, hanem az egész osztály is. De hogy miért is történt ez, mikor ennyire illettünk egymáshoz? Az, hogy bár ő tényleg nagyon kedves és figyelmes volt velem szemben, én minden titkunkat kikotyogtam a lányoknak, és sokszor voltam vele bunkó. Neki ebből elege lett, és inkább a Snuffból idézve, ezzel a mondattal hagyott el: „If you love me, let me go!” Életem legszörnyűbb napja volt. Azóta sem hallgatom ezt a számot, mert mindig elsírom magam rajta.

 - Jól vagy? – fogta meg a csuklóm Kiki, mikor látta, hogy teljesen magamba fordultam.

 - Persze! Azaz… Nem éppen – feleltem halkan, ő pedig megértően átölelt.

 - Jobb ez így! – simította meg a hajam, mire kiugrottam a karjai közül.

 - Miről beszélsz te? – kérdeztem teljesen felháborodva.

 - Figyelj! Lehet, hogy így kellett történnie…

 - Jelenleg nem a hülye bölcsességeidre van szükségem, Kiki, hanem arra, hogy megértően törölgesd a könnyeimet! Nagyon is jól tudod, hogy tökéletes pár voltunk!

 - Be kell, hogy valljad, hogy a te hibád volt! – vágta a fejemhez, mire teljesen lefagytam- Izé… Nem úgy értettem, sajnálom!

 - Tudom – suttogtam, elfátyolosodott tekintettel.

 Ebben a pillanatban lépett be G a busz ajtaján, és amilyen lendülettel felkaptam a fejem, ugyanakkorával sütöttem le ismét a tekintetem. A fiúk röhögve pacsiztak le vele, és mindenki kedvesen köszöntötte. Mindenki, csak én nem. Pedig szinte éreztem tekintetét a hátamba fúródni, és ettől csak még nehezebben tartottam vissza a sírást. De végül mellettem is elhaladt, és helyet foglalt Zoli mellett. Nos, igen. Zoli a másik gyerek, aki egyszerűen gyűlöl, amiért úgy viselkedtem a legjobb haverjával. Előtte sem szívlelt túlzottan, mert úgy érezte, hogy kisajátítom G-t, de amióta szakítottunk, azóta folyamatosan szúrós tekintetét kapom, és ezért inkább feléjük sem néztem.

 A busz motorja zúgni kezdett, és lassan kikanyarodtunk a megállóból. Egy pillanatnyi csend lepte el a járművet az indulás pillanatában, amit Boti ki is használt, és felkiáltott:

 - Fityma!

 Az értelmes hozzászólását persze mindenki hangos röhögéssel jutalmazta, egyedül József bácsi nézett rá mérgesen, de Boti ezzel nem is foglalkozott, csak ököllel ütögetni kezdte a mellette ülő Tibit.

 - Hülye! – kiáltott hátra Heni, egy fél mosollyal az arcán.

 - Kedves utasaink! Íme, egy átlagos 8.b-s pillanat! – csúszott le Tündi a székén a fejét fogva. Valószínűleg már meg is fájdult neki a hirtelen jött hangzavarban.

 - Te csak maradj csendben, Basznai, vagy inkább énekelj! – nyögte oda Boti, mire Kiki izgatott tapsikolásba kezdett.

 - Jó! Énekeljünk valamit! Mondjuk Rihannától a Diamonds-ot, azt mindenki ismeri! Shine bright like a diamond...

 Ekkor a fiúk hangos „Neee!”-be kezdtek, és valahonnan egy félig megevett szendvics repült az ülésünk felé.

 - Inkább hallgassunk ZENÉT! – mondta G, az utolsó szót kiemelve, mire összeszorult a gyomrom.

 És mikor mindenkinek tetszett az ötlete, a gyomrom még nagyobb bukfenceket kezdett hányni. G elővéve a telefonját, előre ment a buszsofőr mellé, és elővéve a busz mikrofonját, odatartotta az IPhone-ja hangszóróját. Pierce The Veil csendült fel a buszban, ráadásul a kedvenc számom tőlük, a Kind Of The Day. Éreztem, ahogyan teljesen elvörösödök, és arcomat inkább a tenyerembe temettem. A rockerek üvöltve énekelték a dalt, főként a mögöttem ülő Balázs és Ákos. Csak a lányok nyavalyogtak miatta, amiért mérges lettem, és inkább becsatlakoztam a dalolásba. A busz talán akkor volt a leghangosabb, amikor a „Hallgasson mindenki olyan zenét, amit szeret, max hangerőn!” ötlet jutott Cinti eszébe, és akkor mindenki mást nyomatott a telefonjából, amitől borzasztó hangzavar keletkezett, és már a korábban berakott Pierce The Veil számot sem lehetett hallani rendesen. Ez persze még rövidtávon is elég zavaró volt, és nem csak számomra, hanem József bácsi szerint is, és hangosan beleüvöltött a busz mikrofonjába:

 - Kapcsoljátok ki a mobilotokat, ha nem tudjátok kulturáltan használni!

 Itt először mindenki visszatartott levegővel, teljes csendben ült, aztán, szinte kikívánkozott, hogy valaki megint beüvöltsön valamit.

 - Neee! – harsogta Máté, mire egy emberként fordultunk felé – Nincs wifi!

 Újabb röhögés hagyta el a szánkat, aztán folytatódott az út elején lévő mászkálás, diskurálás, kiabálás, és néhány embertől éneklés. Én úgy döntöttem, hogy elhagyom egy kis időre a pop slágereket dalolászó Kikit, és inkább hátravonultam a fiúkhoz arra ügyelve, hogy még véletlenül se nézzek G szemébe. 

 - Ideülhetek? – kérdeztem mosolyogva Robiékat.

 - Há’ hogyne ülhetnél? – nézett rám Boti, és három picit ütött a combjára.

 - Őhm… Úgy értem, mellétek! – nevettem el magam, mire kicsit arrébb húzódott.

 - Miért is nem ezzel kezdted? – röhögött fel, majd lehuppantam az ülésre.

 - Bocs, azt hittem egyértelmű! – vigyorogtam rá, mire átkarolt.

 - Lizuskám! – kezdte.

 - Mit szeretnél, Botondkám? – kérdeztem vissza. Ő az egyetlen, aki így szólít.

 - Mondd csak! – folytatta.

 - Mit? – röhögtem el magam, kínosan.

 - Ti pontosan miért is szakítottatok G elvtárssal?

 Itt volt az a pillanat, mikor is egy gyors mozdulattal lesöpörtem a válláról a kezét, és visszatartott idegességgel így feleltem:

 - Erről nem akarok beszélni, bocs.

 - Azt hittem, szereted a jó, öreg Botond bácsit! – nézett rám, tettetett meglepődéssel.

 - Ne csodálkozz, hogy szingli vagy! – kiáltottam rá végül, és visszatrappoltam Kiki mellé. 

 Ezek után, valóban meglepetten bámult rám, de engem nem érdekelt. Arra gondoltam, hogy most az egyszer megtartom a magam titkait. Az én életem nem egy nyitott könyv, és jó lenne, ha ezt mások is felfognák.

 - Mi történt? – kíváncsiskodott Kiki.

 - Semmi! – legyintettem.

 - Semmi? Ugye csak viccelsz?! Totál igenek tűnsz – rázta a fejét.

 - Semmi, oké? Nem kötelező itt mindenkinek, mindenről tudnia! – üvöltöttem rá, és duzzogva kinéztem az ablakon.

 - Mi van Liza? Megjött? – röhögött fel Balázs mögöttem, aki a jelek szerint, mindent hallott.

 - Képzeld el, ezt sem kötöm az orrodra! – feleltem idegesen, és inkább bedugtam a fülembe a fülesem. Sajnos még így is hallottam, ahogyan a hátam mögött felröhögtek.

 A telefonom véletlenszerű lejátszásra állítottam, és valamiért pont a leglíraibb, legszomorúbb számokat adta be, így kénytelen voltam saját magamnak felállítani egy lejátszási listát. Abban a pillanatban, mikor végre kész voltam a listával, éreztem, hogy valaki megbökte a hátam, ezért idegesen kitéptem a fülesem egyik felét a fülemből.

 - Mi van? – néztem hátra, és akkor, megpillantottam G-t, amint mélyen a szemembe nézett.

 A szívem erős dobogásba kezdett, légzésem felgyorsult, és egyből megcsapott az a jellegzetes illata, amit eddig oly közelről megtapasztalhattam. Egyből képzelődni, és reménykedni kezdtem, hogy talán olyat mond, amitől a nyakába ugorhatok, megölelhetem, megcsókolhatom…

 - Kiengedsz? – kérdezte egyszerűen, megtörve a romantikus hatást.

 - Őhm… Izé… Ja. Persze, várj! Gyere! – dadogtam össze-vissza, és csak ez után a pár szó után húztam be a lábaimat, mire csak egyszerűen elsétált mellettem.

 Csalódottan sütöttem le a tekintetem, és abban a pillanatban újra egy lírai szám, a 'Til We Die csendült fel a fülemben. Ezt végighallgattam, és csak szomorúan néztem G után.

 - Liz! – szólalt meg hirtelen Kiki, mire kihúztam a fülemből a zenét – Sajnálom az előbbiért… Tudom, hogy ez az egész mennyire megviselt.

 - Semmi baj. Igazad volt – mondtam keserű mosollyal az arcomon, mire megölelt.

 - Nem csak a te hibád volt! Mindkettőtöké. Egy kapcsolatért két ember a felelős. Ha nem lenne olyan hisztis, még együtt lennétek – magyarázta megnyugtatóan.

 - Ja… - nyugtáztam, majd egy kis csend után ismét megszólaltam – Szerinted már semmi esély nincs arra, hogy újra összejöhessünk?

 - Hát… - kezdte, de akkor gyorsan hozzátettem:

 - Őszintén!

 - Nem tudom. Ez csak rajtatok múlik.

 - Ja. Csak rajtunk… - motyogtam magamban, és folytattam a cipőm orrának tanulmányozását, teljesen magamba fordulva.

A találkozás

 Eljött a nagy nap! Már korán reggel fent voltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem a gondosan előkészített ruhámat, amiben a kirándulás első napján akartam megjelenni. A kedvenc Slipknotos pólóm, a farmer rövidnadrágom, és az én drága, egyetlen türkizkék Converse cipőm, amit idénre végre sikerült kikönyörögnöm, hála annak, hogy a lábam már elméletileg nem nő tovább.

 - Nem fogsz így megfázni? – kérdezte anya, amint segített a hátamra adni a nehéz táskámat, amiben a kaja, és az innivaló volt.

 - Legalább 40 fok lesz, ne viccelj! – ráztam a fejem, és felkaptam az oldaltáskámat is.

 - De még reggel van…

 - Ó, igaz is! Még csak 37 fok van. Hozd a sí kabátom! – mondtam cinikusan.

 - Liza! – szolt rám, amolyan tipikus „Ne szemtelenkedj!” nézéssel, mire lesütöttem a szemem, és megfogtam a telefonom, meg a fülhallgatóm.

 Apa akarta helyettem hozni a nagy bőröndöt, de én nem engedtem, és inkább gyorsan megmarkoltam előtte a fogóját. Elköszöntünk anyától, és Rumlitól, a 3 éves Jack Russel Terrier kutyámtól, és lementünk a kocsihoz, ahova szintén alig fért be a bőröndöm, így még legalább 10 percet a rendezgetéssel töltöttünk el, indulás előtt, aztán végül apa beindította a kocsit, és én a fülembe dugva a fülesem, hallgattam a Before I Forgetet, miközben az utat, meg a házakat bámultam. Még sosem tűnt olyan hosszúnak a suliba vezető út, mint akkor. Annyira izgultam, hogy majdnem behánytam, de mivel akkor apu kinyírt volna, inkább visszatartottam az ingert. Az iskola előtti buszmegállónál már várakoztak egy páran, és szerencsére köztük volt Kincső is, így ő volt az első a kiszállást követően, akinek a nyakába ugorva köszöntem.

 -  Szia, Kiki! – kiáltottam, boldogan.

 - Liz! Hú. Olyan nehezen bírtam ezekkel a gyökerekkel. Kitalálták, hogy kilyukasztják az üvegük kupakját, és minden csajt lefröcskölnek! – hadarta, és csak ekkor vettem észre, hogy csurom víz a haja. Itt ösztönösen a fejemhez kaptam a kezem, de a vizet nem úsztam meg. Boti és Geri röhögve locsoltak az arcomba fél literrel, amit csak sikítva próbáltam elhárítani.

 - Fejezzétek be! – szólt oda apa, aki épp a bőröndömet próbálta kirángatni a kocsiból.

 - De, apa! – néztem rá kínosan – Ez csak víz. Nem lesz semmi bajom!

 - Jó, jó, de azért meg ne fázz a kirándulás végéig!

 - Agr! – morogtam alig hallhatóan, majd a fiúk felé fordultam – Azért ezt tényleg hagyjátok abba!

 - Jó, nyugi! Veled már úgyis végeztünk! – nevetett Boti.

 - Ajánlom is! – kacsintottam, majd összeröhögtünk Kikivel, és vadul gesztikulálva, egymás szavába vágva elmeséltük, hogy hogyan is készülődtünk a kirándulásra.

 A következő, aki megérkezett, Heni volt. A fiúk természetesen őt is egy kis vízzel köszöntötték, de ő nem sikítozott. Csak szimplán odament, megfogta Geri üvegét, kirántotta a kezéből, lecsavarta a kupakot, és a srácok fejére borította az egészet.

 - Ennyi – biccentett, majd még gyorsan fejbe dobta az üres üveggel Botit.

 - Hülye vagy? Tiszta víz lettem! – kiáltott fel Geri.

 - Miért, szerinted mi nem? – röhögött Kiki, és Henit is egy nagy öleléssel köszöntöttük.

 Heniről egyébként azt kell tudni, hogy nem egy szívbajos lány. Sőt! Szerintem nem is lány! Legalábbis olyan erővel rendelkezik, hogy szinte az összes fiú behódol neki. Csak egy nem. A következő, akiknek behajtott az utcába a kocsijuk, Ábel volt. Ábel az a menőgyerek, akiért minden csaj oda, meg vissza van, csak én nem. Engem valahogy sosem tudott elkábítani, bár azt be kell vallanom, hogy az a tekintet, amivel ő rendelkezik, néha még engem is olvadásra késztet.

 - Sziasztok! – intett felénk lazán, amint elénk ért.

 - Szia, Ábel! – szólt oda neki csillogó szemekkel Kiki, aki annyira bele van zúgva Ábelbe, hogy konkrétan már elájul, ha csak a közelébe ér.

 Ábel elmosolyodott, majd odafordult a fiúkhoz beszélgetni.

 - Úr Isten! Láttad azt a mosolyt? Szerinted nekem intézte? – tekintett rám izgatottan.

 - Biztos vagyok benne! – feleltem megsimítva a vállát, mire teljesen elalélt, és szerintem egy másik világba képzelte magát.

 - Hali! – érkezett meg Tündi is, aki… Hát nem éppen a mi társaságunk tagja, bár nem vagyunk rosszban vele. Ő az a féle menő lány, akiért meg a fiúk vannak oda, még ha ezt elég érdekesen fejezik is ki…

 - Megjött Tüncike! – vihogott Boti, majd még rácsöpögtette szőke hajára a maradék vizet – Láttam tegnap az új filmed!

 - Hagyjál már! – kiáltott Tündi, és esernyőként a feje fölé tartotta kezeit – Milyen filmet?

 - Jaj, de kis szerény, a mi kis énekesnőnk! – böködte oldalba Geri Botit, mire hangos nevetésben törtek ki.

 - Ajj, már! Ez a Krasznaizás olyan gyerekes…

 - Gyerekes? – hökkent meg az épp akkor érkező Robi – Nem plusz 18-as? 

 Erre a fiúk hatalmas röhögésben törtek ki, és még én is elmosolyodtam egy kicsit.

 - Ti esküszöm, hülyék vagytok… - rázta a fejét rosszallóan Tündi – Akadjatok már le, ez olyan unalmas!

 - Tényleg hagyjátok már! Ez először vicces volt, de már nem annyira – mondta Ákos, mire a fiúk abbahagyták a nevetést.

 - Láttad, hogy megvédte? – nézett rám teljesen lesokkoltan Kiki. Szinte kiolvastam a szeméből, a sírás közeli állapotot.

 - Nyugi, nem jelentett semmit! Szimplán csak már nem tartja ezt olyan viccesnek! – nyugtattam, de ez szinte lehetetlen volt. Kiki elég érzékeny. Ha ilyen történik, van, hogy napokig vigasztalhatatlan.

 - De nézd már meg őt, majd engem! Tündi egyszerűen tökéletes! Szőke haj, kék szem, pisze orr, telt ajkak, csodás alak, magas is…

 - Tök átlag – biccentettem őszintén.

 - De nézd már meg, milyen szép! Én meg… Fúj! Kicsi vagyok, ronda, barna a hajam, meg a szemem is, és az orrom is tök görbe! – siránkozott, mire végigmértem Kikit. 

 Én mindig sokkal gyönyörűbbnek gondoltam, mint bárkit az osztályból, és azt hittem, hogy ő is meg van magával elégedve. Egyszerűen olyan aranyos a kicsi termetéve, meg a kutyusos szemével, és közben még az alakjával sincs probléma. Egyenesen szexi, és ezt nem az öltözködésével, vagy a picsás viselkedésével mutatja ki. Hanem… Ez csak úgy van. És úgy tűnik, erről nem is tudott.

 - Ne beszélj már hülyeségeket! Nem foglak én itt pátyolgatni, mert elég, ha tükörbe nézel! – ráztam a fejem, kissé idegesen.

 - De…

 - Bemegyek a plázába, már összefutok két percen belül akár öt Tündivel, de olyan, mint te, nincs a világon!  - magyaráztam, mire meghatottan rám nézett.

 - Ezt csak azért mondod, mert a legjobb barátnőd vagyok? – kérdezte félénken.

 - Nem – ráztam a fejem – Ez így van, és kész.

 Kiki boldogan megölelt, majd visszamentünk az egyre gyarapodó társaságunkhoz, amibe már csatlakozott Máté is, aki a telefonját nyomkodva próbált wifit keresni.

 - Mit akarsz csinálni? – léptem oda hozzá érdeklődve.

 - Ma reggel még nem néztem meg, hogy lerombolták e a falumat Clash Of Clansban – felelte kétségbeesetten.

 - Szerintem biztosan nem. Az új felállásod nagyon jól bevált eddig mindig! – magyaráztam. Igen, szoktam én is játszani, mind Xboxon, mind telefonon, de ezt inkább nem mondom a lányoknak, mert félek, hogy kitagadnának.

 - Oké, de 200 gemem múlik rajta! – kiáltotta.

 - Ne aggódj! A buszon majd biztosan lesz wifi! – nyugtattam a vállára téve kezem, mire sóhajtott, és így szólt:

 - Rendben van.

 Én bólintottam, és visszamentem a lányokhoz, ahol már ott állt Kitti, és szokásához híven azt ecsetelte, hogy mi történt vele tegnap. Általában ezek a történetek mind unalmasak, és totál egyszerűek szoktak lenni, de ő nem bírja ki, hogy ne ő legyen a középpontban.

 - Hú, Liz! Ezt neked is hallanod kell! – kiáltott fel, mikor odaléptem hozzájuk.

 - Micsodát? – kérdeztem tettetett érdeklődéssel.

 - Tegnap levittem sétálni a kutyám, amikor leszólított egy tata, hogy hol a kisbolt! Baszd… Majdnem elröhögtem magam, mert soha életemben nem voltam még a kisboltban, de alapjáraton ott volt mellettünk két méterre! Ez meg megkérdezte! – mesélte teljes beleéléssel, amit mindnyájan unott arccal hallgattunk. A biztonság kedvéért sosem kérdezünk vissza, mert akkor általában el kezd magyarázni, ami legtöbbször nem tart kevesebb ideig 10 percnél.

 - Köszönöm, Istenem, hogy nem csak veletek vagyok egy osztályban! – mondta cinikusan összetett kezekkel, az ég felé nézve Tündi, mikor is Cinti hátulról befogta a szemét.

 - Ki vagyok? – kérdezte elmélyített hangom.

 - Ez olyan egyértelmű, Cinti! – röhögött Tündi, és megfordulva megölelte nagy barátnőjét.

 Lassacskán az egész osztály megérkezett, és még a mindig késő Bendi is ott ücsörgött türelmetlenül a bőröndjén, egyedül az osztályfőnök nem jött.

 - Francba már, hogy mindig a hülye Jóska bára kell várni! – nézett fekete, Nike órájára Balázs, mire a buszsofőr rosszallóan, de valahol mélyen egyetértéssel tekintett le rá, a kormány mögül – Úgy értem… - kezdte nevetgélve – Azt a leborult szivarvégit neki, hogy még mindig nincs itt József bácsi! Pedig már kezd hiányozni!

 Ez a kijavított mondata még hülyébben hangzott, én pedig Kiki vállára dőlve tartottam vissza görcsösen a nevetésem. Balázs vetített felém egy szúrós tekintetet, amitől csak még nehezebb volt visszatartani azt. Ebben a pillanatban érkezett meg „Jóska bá”, mire Balázs ismét felkiáltott:

 - Na, végre már! Jézus még háromszor megválthatta volna a világot, amíg erre az idiótára vártunk!

 Erre már nem bírtuk tovább. Kikivel egy emberként tört ki belőlünk a röhögés, és csak akkor tartottuk vissza nagy nehezen, amikor József bácsi a terveket kezdte el ecsetelni nekünk.

 - Szóval, mindenki tudja a programot! – nézett végig rajtunk, mire mi is egymásra tekintettünk.

 Persze, hogy senki sem tudta. Mindenki csak azt nézte meg a lapon, hogy mit kell vinni, és hogy mikor indulunk, érünk haza, vagy, hogy mikor kell lefeküdni. A program már csak mellékes. Úgyis folyton csak múzeumokba járkálunk.

 - Csendben felszállunk a buszra… - kezdte, mire Boti benyögte, hogy „Csendben…”. Erre persze hatalmas röhögés keletkezett, és még József bácsi sem tudott minket elcsendesíteni, úgyhogy csak legyintett, és beterelt minket a buszba.

 Miután beraktuk a bőröndöket alulra, mindenki rohamosan helyet foglalt, de csak is hátul, és kezdődhetett az utazás…

A készülődés

Itt is van egy afféle prológus szerűség. Ennél már csak hosszabb bejegyzések várhatók!;) Jó szórakozást!

 Már két nappal a kirándulás előtt szorgosan bepakoltam minden ruhát, aminek a rendszerét is felállítottam, hogy mikor, mit fogok felvenni. Annyi cuccot raktam a bőröndömbe, mintha nem két napra, hanem két hónapra mennék az osztályommal Pécsre. És hogy miért izgultam ennyire? Nos, mi nyolcadikos diákok lévén tudjuk, hogy ez az utolsó ilyen igazi alkalom, ahol együtt lehetünk, mint egy több éve ismert közösség. Erről persze jobb nem tudomást venni, mivel nem akarjuk elrontani ezzel a dologgal a kedvünket.

 Tehát ahogy így a bőröndömön ugrálva próbáltam készülődni a kiránduláshoz, anya toppant be az ajtón, és elkerekedett szemmel vizslatta, éppen folyó munkálataimat.

 - Mit csinálsz, Liz? – szólalt meg miután észrevettem, és lekapcsoltam a telefonomból üvöltő Slipknotot.

 - Pakolok – feleltem teljesen természetesen.

 - Miért? – kérdezősködött tovább, mire kiugrott a bőröndöm teteje, amit eddig olyan vadul próbáltam becipzárazni. Talán kicsit túl sok dolgot raktam bele…

 - Hát tudod… Nyolcadikos osztálykirándulás…

 - De hát addig van még két napod!

 - Oké, tudom… De nem szeretnék semmit sem itt hagyni! – magyaráztam, amint újra sikerült nagy nehezen bepasszíroznom a bőröndbe a ruhákat, és behúznom a cipzárt.

 Anya csak legyintve elhagyta a szobát, majd még utoljára visszaszólt:

 - A fogkefédet még használnod kell előtte!

 - Francba! – csaptam a homlokomra, majd megrökönyödve végigmértem a táskát. Kezdhettem elölről…

Bemutatkozás

Halihó!:)

 Miharu vagyok, ezen blogoknak a vezetője: Blackbird, Bloody Revenge.

 Úgy döntöttem, nekifekszem egy újabb regénynek, mert nem, még ez nem volt elég számomra.XD Szóval ja. Megjött az ihletem, egy kisebb lélegzetvételű dolognak, és hát azon morfondíroztam, hogy ezt a történetem miért ne tehetném bloggá?:) Tehát összedobtam egy egyszerű fejlécet, kb 2 óra leforgása alatt, amibe beletartozik a Photoshoppal való megismerkedésem, és annak használatának a feladása. Tehát ja.:D Ez már egy nem tudom hányadik próbálkozásom eredménye, de remélem azért tetszik, bármennyire is egyszerű. 

 A történetre ugornék. Ez egy 8.-os kirándulásról fog szólni, de többet nem szeretnék elárulni róla, mert Liza elbeszélése alapján, minden kiderül a továbbiakban!^^ Jó szórakozást!;)

Puszi: Miharu