Végszó

Kedves kirándulók, ha már úgyis ezt a szót használom!^^

 Elérkeztem az elköszönéshez, úgyhogy össze kell szednem minden értelmes gondolatfoszlányomat, hogy ne úgy fogalmazzak, ahogy amúgy beszélek. (tehát konkréten ösznye-viszna) Mivel a bejegyzést köszönetnyilvánításnak kereszteltem el, (aztán átírtam, mert azért ez túlzás...) ezért nem ártana, ha ezt a témát helyezném előnybe. Első sorban a történet ihletadóit említeném meg. Rengeteg sok iskolaváltáson vagyok túl, de a hozzám legközelebb álló osztály, a Veszprémi Rózsa Úti Ált. Isk. 8.b-je volt. Tavaly nyáron is szívesebben mentem velük kirándulni Pécsre, mint az akkori osztályommal. Az ott történt események adtak ihletet, bár hogy őszinte legyek, nem minden cselekmény egyezik a valósággal. Csak a fő szál, és néhány karakter. Ha már a karaktereknél tartunk... Külön köszönet azoknak, akikről valakit mintáztam! Külön megemlítést én kihagyom, mivel a nagy részüknek egyébként sincs fogalmuk arról, hogy a történetben szerepet kaptak.c: Köszönöm szépen Tündinek, Zolinak, Heninek és Botinak, valamint G-nek! Igen, G-nek. Bár sosem jártam a valóságbeli G-vel, köszönettel tartozom neki. Ő az egyik olyan személy, aki tudja, hogy általa formáltam meg a karaktert, és ez elég bizarr... De nem is igazán kívánom belekeverni a magánéletem, úgyhogy csak annyit mondok, hogy köszönöm neki azt a sok tapasztalatot, amit tőle kaptam! Hogy valamilyen szinten átalakított olyanná, amilyen most vagyok, és hogy megismertette velem a máig is kedvenc zenekaromat; a Linkin Parkot! És ha már Linkin Park... Köszönöm, hogy nagyrészt ők húztak ki az írói válságból, és... Hát hogy vannak.c:

 Köszönettel tartozom József bácsinak is, hiszen ő is egy valós tanár, akit egyébként imádok, még ha ez a történetből nem is igazán jött le!^^'

 Ha kérdeznétek, hogy kire hasonlítok leginkább, nem Lizát mondanám. Sokkal talpraesettebb karakter, mint amilyennek én látom magam. Én inkább Kiki szeleburdiságával hoznám összefüggésbe szerény személyemet. 

 Na, de ennyit magamról, és a valódi 8.b-ről. Térjünk hát RÁTOK, kedves olvasók, hiszen a legnagyobb köszönettel mégis nektek tartozom!^^ A történetet alapjáraton viszonylag sablonosnak tartom, hiszen egy egyszerű lány életébe nyerhettetek betekintést. Azonban rendkívül meglepett, hogy mégis majdnem ötven feliratkozóval gazdagodott, eme szerény blog, a végére. Borzasztóan jól esik az a sok kedves komment, amiket tőletek kapok, és elnézést, ha nem válaszoltam meg néhányat! Köszönöm türelmeteket, hogy hosszú szünetek után is kitartottatok mellettem, és végül most itt vagyok, és általatok fogalmazhatom meg ezeket a végső sorokat! Köszönöm, hogy szerettek, és minden egyéb eléggé elcsépelt duma... Bár nem egy több száz feliratkozóval rendelkező blog ez, mégis úgy érzem: tartozom ennyivel.

 Néhány nyitott kérdés még maradhatott a történet során, például, hogy akkor most kik, melyik gimnáziumba kerültek? A csapat felbomlott, ez tény és való. Azonban egy csepp jelenet van a történetben, melyre valamelyest választ kaphattok: ,,A gimi. Mostanában elég nagy téma lett, hogy ki, hova megy, de sajnos az osztály eléggé szétszakad. Én, ha jól tudom, Robival, Ábellel, Kikivel és Ákossal fogok egy helyre járni. Szerintem ez édeskevés a tizennyolcas létszámhoz képest."

 A utolsó részből kiderül, hogy Balázs is annak a gimnáziumnak a tagja lesz!^^ Mivel nem akarom Cintit, Tündit és Botit szétszakítani, a fejemben ők is egy helyre kerülnek, azonban G megint csak egy harmadik helyre kerül. Mivel a kapcsolata viszont szinte tökéletes Cintivel, beláthatatlan ideig együtt lesznek, mert így is megoldják!^^ Ezt viszont már tényleg a ti fantáziátokra bízom.c;

 Másik kérdés, (igazából nem tudom, mennyire érdekel titeket, de azért hátha) hogy mi lehet az az üres Fényképalbum opció? A válasz egyszerű. A kirándulás legemlékezetesebb pillanatai kerülnek oda, kutatott képek formájában. Igyekszem úgy válogatni őket, hogy ne látszódjon rajtuk tisztán a karakter arca, mert szerintem az általatok elképzelt szereplők a legtökéletesebbek.^^ Szóval türelem, arra is nemsokára fény derül.

 Hogy lesz-e folytatás? Erre az egyszerű válasz; nem lesz. A történet címe, Az utolsó kirándulás volt, és még így is belelógott az évzáró, mint végső lezárás. Örömmel fogadtam, a sok csalódott kommentet, de szerintem így volt kerek, így még csak minimális visszatérés sincsen tervbe véve. Azért remélem, nem utáltok annyira!^^'

 Tehát még egyszer köszönöm mindent, mindenkinek, meg minden, (meg szóismétlés) és remélem, a ti utolsó kirándulásotok is olyan jól sikerül(t), mint Lizáé!^^

Üdvözlettel az író: Miharu

Az utolsó találkozás

Kedves olvasóim!^^

Elérkeztünk az epilógushoz, de még nem kezdek nagy búcsúzkodásokba, mert tervezek egy kis köszönetnyilvánítás szerűt is összetákolni.c: Jó szórakozást!^^

 Fekete-fehérben, készen a ballagásra álltunk egymás mellett. Valamennyi fiúnak jutott hölgy, mint pár, akinek nem, azok úgy döntöttek, nem fogadnak be köreinkbe mást az évfolyamból, így bármennyire nevetségesen néztünk ki, Tibi Robival karöltve vonult, minek következtében szegény Sinya és Bendi szintén egymásra maradt. Heni Mátéba fogódzkodott, Kitti Geribe, Tündi természetesen Botiba. Olyan édesek voltak, hogy meg kellet volna ennem őket, ahogyan Kikit meg Ábelt is, akik idő közben sikeresen összejöttek, természetesen az én támogatásomnak köszönhetően. Addig bénáztak, hogy végül kénytelen voltam Kikibe rázni a lelket annak érdekében, hogy ő álljon Ábel elé, és vallja, mit érez. Máskor nem támogatom azt, hogy a hölgy kezdeményezzen, de mivel Ábel már-már elesettebben működött a dologban, mint a drága barátnőm, muszáj volt cselekednem. Az a vallomás nem is lehetett volna édesebb annál, mint amilyen volt…

„ - Szia! – állt oda bénán integetve Kiki, homár vörös fejjel, majd kínosan fel is nevetett.

 - Szia! – mosolygott rá Ábel. Egyáltalán nem szégyenkezett Kiki viselkedése miatt. Szerintem megszokta a furcsa dolgait.

 - Izébigyó… - kezdte barátnőm, én pedig alig bírtam megállni, hogy ne röhögjem el magam. – Szóval azért álltam ide, mert… Nos… Ühm… Igazából elfelejtettem – vallotta be, és szaggatottan mély levegőt vett. Itt nevettem el magam először. – Ja, megvan! – kuncogott fel zavartan, majd el kezdte piszkálni a haját, miközben a cipőjét vizslatta. Olyan volt, mint egy ovis kislány. – Nagyon… Jó fej vagy. Meg izé… Na… Tudod! – nevetett fel megint, és láttam rajta, hogy a sírás kerülgeti.

 Ekkor Ábel is elmosolyodott, majd odament, és megölelte Kikit. 

 - Én is szeretlek! – suttogta, és ekkor eltörött a mécses. Barátnőm zokogni kezdett, Ábel és én pedig hangosan nevetni. – Baj van? – tolta el magától, és törölte le a könnyeit.

 - Nem, nem – rázta a fejét Kiki. – Csak úgy örülök!”

 Szóval az is egy megható jelenet volt az év folyamán. Ahogyan az is az lett volna, hogy összejövök Balázzsal.

 Továbbnéztem a párokat. Ákosnak Zoli maradt. Pedig az ő szavaival élve, jobban örült volna egy szexi pinának. Cinti oldalán G állt. Hosszabban elidőzött rajtuk a tekintetem. Végül is, tényleg illenek egymáshoz. G is nagyon jól néz ki, és Cinti is szép. Ráadásul… Látszik, hogy mennyire szeretik egymást. Hirtelen találkozott a tekintetem G-jével. Gyorsan elkaptam, aztán visszanéztem. Finoman elmosolyodott, amivel kiment belőlem mindenfajta rosszindulat. Örülök, hogy így alakult. Hiszen, ha még mindig együttlennénk, most nem állhatnék egy olyan nagyszerű ember oldalán, mint Balázs. Igen, Balázs. Bár nem jöttünk össze, mégis az egyik legjobb barátom. Hirtelen Megszorította a karom.

 - Remélem, nem gond, hogy megzavarlak a bambulásban, de indulunk – suttogta, én pedig egyből felkaptam a tekintetem, és énekelni kezdtem a többiekkel együtt, a bevonulót.

 - „Ballag már a vén diák, tovább, tovább…”

 Az egész iskola minket nézett. A bölcs, tapasztalt, és érett nyolcadikosokat, ám mindnyájan tudtuk, hogy ennek a fele sem igaz. Mi voltunk a társaságban a leggyerekesebbek, és ezt József bácsi is tudta. Ó, nagyon is jól tudta… Éppen ez lehetett az oka annak, hogy nem szólt ránk, mikor a normális dal helyett inkább „A madár az ász” című klasszikust daloltuk, torkunk szakadtából. És akkor sem szólt, amikor figyelem helyett inkább a nosztalgiázás nevű opciót választottuk. És amikor már minden vers és búcsúztató elhangzott, következett a lufi felengedés, amire talán a leginkább vártunk. Mindenkinek a lufiján volt egy, az illetőhöz tartozó beszólás. Ahogy azt kell. És amikor elengedtük a lufikat, könny szökött a szemembe. Egyszerre volt fantasztikus, és szörnyű érzés figyelni, ahogyan elszáll. Egyre messzebb…

 - Mi is így fogunk eltávolodni – sóhajtotta mellettem Balázs.

 - Ne is mondd, kérlek! – nevettem fel kínomban, és megtöröltem a szemem. – Már most hiányoztok.

 - Fogunk mi még találkozni – mosolyodott el halványan, és mikor látta rajtam, mennyire elérzékenyültem, magához húzott. Beszívtam illatát, de ahelyett, hogy megnyugtatott volna, csak még inkább feltöltött az elválás fájdalmával. 

 - Miből gondolod? – kérdeztem.

 - Mert én nem akarok ilyen egyszerűen eltávolodni egy olyan lánytól, mint te – jelentette ki, és eltolt magától. 

 Belenéztem kék szemébe, és elöntött a melegség. Jól hallottam, amit mondott? Nem akar elengedni?

 - Ezt… Hogy érted? – motyogtam zavartan.

 - Szeretlek – mondta olyan hangnemben, mintha csak az időjárást közölte volna, ám nekem mégis többet ért, mint az időjárás. Csak néztem rá szédülve, és remegtem karjaiban. Megszólalni képtelen voltam, pedig kellett volna viszonoznom.

 - És ezt miért csak most mondod? – böktem ki végül. Na, szép kis vallomás a részemről. Nem csoda, ha G inkább otthagyott a francba.

 - Mert egy olyan kibaszott romantikus egyed vagyok, aki megvárja ehhez a legmeghatóbb pillanatot. Jelen esetben ez a ballagás – röhögött föl, én pedig elmosolyodtam. De nem sokáig ült boldog vigyor a számon, ugyanis ekkor megtörtént az, amire már oly régóta vártam…

 Balázs lehunyta a szemét, és szépen lassan közeledett felém arcával. Amikor megcsókolt, szédülni kezdtem, és vacogni karjaiban. Az egész világ elhalt körülöttem. Nem voltak ott a lufik, az iskola, nem volt ott más, csak az ő illata, íze és érintései. Aztán mikor ez megszűnt, visszatért a külvilág. Kissé megszédültem ezután. Sokkal több érzelmet váltott ki belőlem, mint G. 

 - És valamit még nem mondtam el neked – motyogta utána.

 - Mit? – néztem rá rémülten.

 - Egy gimibe megyünk – mosolyodott el, a szemem pedig újra megtelt könnyekkel.

 Az a végtelen boldogság, ami akkor bennem volt, egyszerűen leírhatatlan. A tudat, hogy mégsem szakadunk el teljesen… De igazság szerint nem is értettem, miért nem tudtam erről korábban. Mindegy, már nem számít. Csak az számít, hogy bár el kell hagynom a legkedvesebb csapatot a világon, a legfontosabb tagjai ott maradnak nekem.

 Mindenki a szívemben marad, hiszen életem legszebb nyolc évét töltöttem itt. De volt valami, egy esemény, amely talán vetekszik ezekkel a gyorsan elszállt évekkel… Ez pedig nem más volt, mint az utolsó kirándulás.

VÉGE

A hazaérkezés

Kedves kirándulók!^^

Ez még nem az utolsó fejezet, még várható egy epilógusféleség, a végső búcsúzással. Úgyhogy még nem is állok neki a heves köszöngetésnek, csak jó szórakozást kívánok, eme fejezethez!:3

 A visszaút majdnem olyan rövidnek bizonyult, mint amit odafelé utaztunk. Csak annyi volt a különbség, hogy sokkal csendesebben telt. Örültem, hogy egy ilyen társaság tagja lehetek, és mélyen elszomorított, hogy ez volt az utolsó kirándulásunk, még ha legbelül tudtam is, hogy még azért nincs teljesen vége az évnek. Bár a kirándulás nagyon jó lett, picit csalódott voltam, hogy Balázs nem kívánt még összejönni velem. Talán nem mutattam ki eléggé, hogy nem közömbös számomra…

 - Balázs! – hajoltam előre, egy hirtelen meggondolásból.

 - Szólítsd Balusnak, azt jobban szereti! – szólt közbe röhögve Ákos, mire elvigyorodtam.

 - Ő pedig a Homokhuszárt kedveli a leginkább. Csak hogy tudd – kacsintott rám „Balus”, én pedig majdnem lefordultam az ülésről, annyira vihogtam. – Na, mit akartál mondani?

 Megszólaláshoz sajnos használhatatlan voltam, ugyanis elkapott az a tipikus röhögő görcs, amikor már igazából azt sem tudod, hogy miért fetrengsz nevetve, csak egyszerűen nem bírod abbahagyni. Pedig azért tényleg nem volt ez olyan vicces…

 - Jól vagy, Liz? – fordult felém értetlenül Kiki, ahogy lassacskán az egész busz is.

 - Nem! – nyögtem ki, Kiki pedig lassan csatlakozni kezdett hozzám.

 Nemsokára az egész osztály beszállt a nevetésbe. És az egészben az volt a legszürreálisabb, hogy tulajdonképpen fogalmunk sem volt, miért is szórakozunk annyira jól. De aztán végül sikerült felállnom, és bár komoly hasi görcsök árán, de visszaszenvedtem magam az ülésre.

 - Szóval… Mit szerettél volna? – nézett rám komolyan Balázs.

 - Már nem emlékszem – vallottam be, de aztán bevillant. – Ja, igen! Küldenél nekem néhány számot?

 - De tudsz letölteni, nem? – kérdezte felszökött szemöldökkel. Oké, de az nem olyan romantikus, nemde bár?

 - De te meg tudsz velem ismertetni új zenekarokat, míg a youtube inkább csak a slágereket nyomja a pofámba – magyaráztam az előre átgondolt szövegemmel, ami szerintem meglehetősen hihetőre sikeredett.

 - Szerintem amúgy te sokkal több bandát ismersz, mint én – jelentette ki.

 - Miből gondolod? – néztem rá csalódottan. Ez egyfajta lerázásnak minősül?

 - Sokszor fingom sincs arról, éppen milyen póló van rajtad – mondta kedvesen, én pedig őszinte mosolyától picit megnyugodtam.

 - Ez esetben én mutatok neked számokat! – lelkendeztem.

 - Mutass – vonta meg a vállát.

 Lazán helyet cseréltem Ákossal, így egyből Balázs mellé kerültem. Rögtön megcsapott a dezodorillat, minek köszönhetően már-már ösztönszerű vágyat éreztem arra, hogy belefúrjam az orrom a hónaljába, még ha ez kissé beteges is.

 - Na. Először is, add ide a telefonodat, hogy megnézzem, mit nem kell már ajánlanom neked! – kezdtem fontoskodva, ő pedig mosolyogva ingatta a fejét, és átnyújtotta a mobilját. – Ez le van kódolva – jelentettem ki elkeseredetten. Ő visszavette és két másodperc alatt már a zenéket mutatta a kijelző. – Köszönöm – motyogtam, és átfutottam a listát.

 Balázs csak egy nagyon pici túlzást ejtett azzal, hogy többet ismerek nála, ugyanis a fele kínálat számomra olyan volt, amiről még sosem hallottam.

 - Hát ő… - kezdtem. – Kezdetnek nem rossz, de mi az a Powerwolf? – mutattam rá.

 - Nem ismered? – csodálkozott, én pedig szégyenkezve megráztam a fejem. – Pedig az énekese magyar származású – magyarázta, és bedugta a fülembe a fülest. 

 - Ez tök jó – mondtam, és előkaptam a telefonom, hogy átküldje. – És ők kik?

 - Látom, mégsem vagyok annyira lemaradva – röhögött fel.

 Az út további része úgy telt, hogy számokat küldözgettünk egymásnak, és lassacskán előkerültek az olyan gyöngyszemek is, mint a „Barbie Girl”, vagy a nagyszabású „Ez egy fa”, szóval jól szórakoztunk. Aztán eljött az, amitől már mindannyian rettegtünk. A busz leparkolt városkánkban; Veszprémben, mi pedig csalódottan szállingóztunk kifelé.

 - Olyan rövid volt – motyogta Kiki csalódottan, mire mindenki egyetértően bólogatott.

 - De legalább jól éreztük magunkat – mosolygott rá bíztatóan Heni.

 - És szereztünk sört! – mutatta fel a Soproniját Boti, mire Tündinek kikerekedett a szeme.

 - Hány százalék alkohol van benne? – vigyorgott rá Máté.

 - Van benne. Direkt leellenőriztem – felelte sértetten Boti, és felbontotta az italt.

 Ha az alkoholmentes nedű fura hatással volt az urakra, érdeklődve lestük, vajon a valódi alkohol mennyire fogja őket megérinteni. Amíg a szülőkre várakoztunk, volt szerencsénk ezt is megtapasztalni, ugyanis a következő párbeszéd zajlott le Boti és G között:

 - Mi szólnál, ha dugnánk? – fordult felé Boti. Ahhoz képest, hogy csak egy dobozzal ivott, rendesen kiütötte.

 - Nee… Mert van barátnőm – próbálkozott G az intelligens elutasítással, mi pedig a háttérben, egymás vállába fúrva a fejünket nyomtuk el a röhögést.

 - És a barátnőd mit szólna, ha dugnánk?

 - Hát ő… Szerintem nem örülne neki.

 - És ha a barátnődnek szereznénk egy másik barátot? – próbálkozott tovább. Ez kész…

 - Kire gondolsz? – emelte meg a szemöldökét G érdeklődve. Tetszett, hogy nem sértődött meg, hanem legbelül tök poénra vette az egészet.

 - Rám – felelte Boti.

 Tündi ledöbbenve meredt rá.

 - Mit akarsz te? – kérdezte. 

 - Nyugi cica, csak egy kicsit becsiccsentettem – röhögött.

 - Egy doboztól? Azért ez nem kis teljesítmény öregem – veregette meg Geri a vállát.

 - Nyugi Tündi, csak rájátszik – biccentett Heni.

 - Azért egy tizenöt évesnek nem hiszem, hogy innia kéne… - motyogta Tündi zavartan.

 - Vizet sem? – vigyorgott Boti, és ráöntötte barátnőjére a maradékát dobozának.

 - Most ragadok az alk… Ez tényleg víz! – nézett magára meglepetten Tündi. – Akkor ez most mi volt?

 - Meg akartalak szívatni titeket – kacsintott Boti, és magához húzta Tündit. – Bocsánat, hogy megijesztettelek, és leöntöttelek.

 Tündi megszeppenve bújt oda hozzá, én pedig elérzékenyülten figyeltem a párt. Ez egyszerre volt nevetséges, és aranyos is.

 Még egy darabig beszélgettünk, kihúztuk Botiból, hogy hogyan zárta vissza a vízzel telített sörös dobozt, illetve felidéztük a kirándulás emlékeit. Aztán bekanyarodott egy ismerős autó, mit csalódottan vettem tudomásul. Anya ült a kormány mögött.

 - Azt hiszem, itt az idő, hogy elmenjek – mosolyogtam az osztálytársaimra.

 - Még találkozunk! – biccentett Heni.

 - Persze, hiszen még tart az év – motyogtam, kínomban felnevetve, és majdnem elsírtam magam. Tényleg ez volt az utolsó kirándulásunk?

 - Hogy érezted magad? – ölelt meg anya, mikor odavánszorogtam.

 - Nagyon jól – bólogattam.

 - Mesélj már valamit! 

 – Majd mesélek, de most fáradt vagyok – jelentettem ki, ő pedig legyintett.

 - Hol a bőröndöd? – kérdezte.

 - Még a buszban. A tartalma pedig valahol szétszórva… - nevettem el magam.

 - Miért nem vigyáztál rá? – ingatta a fejét anya, és kicibálta a buszból az üres bőröndömet. – Na, most bányássz ruhákat, Liza!

 Sóhajtottam, és segítettem anyának kikotorni az elkallódott cuccaimat. Nemsokára mindent megtaláltunk, különböző pozíciókban heverve a többi táskán, de arra már nem volt energiánk, hogy behajtogassuk az enyémbe, így csak bedobáltunk mindent a csomagtartóba, és útnak indultunk. Olyan fáradt voltam, hogy bár nem számított hosszúnak az út hazafelé, mégis hamar elnyomott az álom. Hálás voltam ennek a két napnak, mert olyan élményekkel gazdagodtam, amik sosem fognak elhagyni. És méltó lezárása volt ennek a nyolc évnek, amit a drága osztályommal tölthettem., Igazán szerencsésnek éreztem magam, hogy oda tartozhattam. Még a tudatalattimban is, hiszen álmomban is ők szerepeltek…

A hazaút

 A buszút meghökkentően csendben telt. Teljesen az indulás ellentéte játszódott le kis osztályunkon belül. Amíg Pécs felé vidáman vihogtunk, megállíthatatlanul ecsetelve mondandónkat, addig hazafelé csak bámultunk ki az ablakon, és senki nem szólt semmit. Az idő is teljesen önmaga ellen játszott. A napot szürke felhők takarták el, ezzel jelet adva arra, hogy eső várható. Nekünk már mindegy volt. Az egyetlen, amire gondolni tudtunk az volt, hogy ez az utolsó közös utunk.

 Körbenéztem. Mindenki arcáról tükröződött a sajnálat. Az, hogy utolsó pillanatainkat éljük együtt iskolán kívül, mint egy osztályközösség. De azért volt némi boldogság is a légkörben. Tündi és Boti szinte elválaszthatatlan volt egymástól. Egyáltalán nem voltak gyomorforgatóak, hanem inkább öröm volt nézni őket. Ügyeltek arra, hogy ne másszanak bele egymás szájába, ha éppen figyelik őket, és ez szerintem tiszteletreméltó dolog. Ugyanez vonatkozott G-re és Cintire is, és ez egy meghatott mosolyra késztetett. Én biztos alig tudtam volna türtőztetni magam, ha Balázs döntött volna úgy, hogy ő most smárolni kíván. De nem kívánt. És hogy ez elkeserített-e? Éppen akkor nem. Nem voltam abban a hangulatban.

 A depressziós mappámat hallgatva bámultam tovább az osztályt, és mikor hirtelen elindult a Linkin Park In The End-je, kis híján hisztériarohamot kaptam. Sikerült visszafognom az egyébként hangos zokogásomat néhány könnycseppre, de azok olyan fájdalommal csurogtak végig arcomon, mintha valaki borotvapengéket húzott volna végig a fejemen. 

 - Azért jó volt, nem, gyerekek? – próbálta megtörni a csendet József bácsi, ami szerintem egy rendkívül kedves gesztus volt tőle. Látta rajtunk, hogy nem örömmel gondolunk bele abba, hogy ez volt az utolsó kirándulásunk együtt.

 - Igen, nagyon jól éreztük magunkat – biccentett Heni. 

 - Csak mi zavartunk egy kicsit, nem igaz? – vigyorgott rá Robi, mire a lány dacosan rátekintett.

 - Engem csupán az zavar, hogy akkora gyökerek vagytok, amilyenhez foghatót még sosem láttam!

 - És nem is fogsz – mosolyogtam rá, és láttam Henin, hogy egy kicsit magába nézett. Mindnyájan tudtuk jól, hogy hiányozni fognak neki a fiúk. Bárhogy is próbálja titkolni.

 - Melyik program volt a kedvencetek? – próbálkozott József bácsi.

 - Nekem Sinya keresése! – nyögte be Geri vigyorogva, és eme beszólását hangos röhögéssel konstatáltuk. 

 - Nekem az élményfürdő – válaszoltam nyolc másik diákkal egyszerre, és akik kimaradtak, azok is mind bólogattak, ezzel az ofőnk tudtára adva, hogy bizony az volt a legérdekfeszítőbb dolog a kirándulásban. Meg persze az, hogy együtt voltunk. De ezt senki sem merte konkrétan kimondani.

 - József bácsi mit élvezett a legjobban? – kérdezte kedvesen Kiki, mire Robi, Tibi, Geri, de még Boti is kuncogni kezdett. Oké, talán kicsit félreérthető volt a kérdés, de azért ennyire nem humoros…

 - A Csontváry múzeumban nagyon szép festmények voltak… - felelte József bácsi, mire valamennyien halkan felsóhajtottak. Jó, hát nyilván nem fogja egy tanár a pizzériát mondani válasznak. – És várjátok már, hogy hazaérjünk?

 - Aha, nagyon… - válaszoltuk egyszerre, a lehető legunottabb hangon, mire… Most tessék megkapaszkodni! József bácsi elmosolyodott! Igaz, bár ezt mindenki nagy csodálattal nézte, de a műsorszám nem tartott tovább, kemény kilenc másodpercnél. (Tibi ugyanis megszámolta, mennyi ideig ült mosoly az ofőnk arcán, ez mennyire normális?)

 - Na, jó gyerekek. Mindjárt ott vagyunk a benzinkúton, már nem kell sokáig visszatartanotok a folyóügyeiteket – jelentette ki komolyan József bácsi, ezzel megszakítva a tőle lazának számító „csevegést”.

 Szerintem egyébként senkinek sem volt szüksége arra, hogy megálljunk, mert amikor kiszálltunk, senki nem a WC, hanem inkább a csokik felé vette az irányt. Én azért a biztonság kedvéért elvégeztem, amit akartam, és mikor kisétáltam, kíváncsiskodva odaálltam Balázs mellé, aki nagyon töprengett a Milkákat szemlélve.

 - Min gondolkodsz ily keményen? Úgy is fogalmazhatnék, hogy úgy, mint soha? – kérdeztem.

 - Hogy melyiket venném, ha lenne pénzem – felelt komoly hangnemben, de a tekintetében ott bujkált a pimaszság.

 - Azt hiszem, átlátok rajtad. Azt szeretnéd, hogy valaki, jelen esetben én, meghívnálak téged egy csokira, nem igaz? – vigyorogtam rá.

 - Nem csak szép, okos is! – biccentett elismerően, én meg megadva magam, előkotortam a már kissé megviselt, imádott Slipknot-os tárcám. Kit érdekel, hogy a szakadások mentén minden alkalommal kipotyognak az aprók belőle? A világért nem cserélném le, hiszen nehéz volt beszereznem. (jó, oké… bármikor rendelhetek ugyanilyet, de ez már úgy hozzám nőtt…)

 - Na, milyet szeretnél? – biccentettem a csokik felé.

 - Válassz te nekem, és lepj meg! Az olyan, mintha megajándékoznál – vigyorgott kajánul, majd elszökdécselt. Én pedig szem forgatva levettem egy random fajtát a polcról, ami végül is egy Oreo-s volt. A kedvencem. Tök mindegy.

 Amint kifizettem, és a benzinkút előtt átnyújtottam Balázsnak az „ajándékát”, Ákos egyből hangos „juj”-ogásba kezdett, félreértve a helyzetet. Balázs, kihasználva a sikerét, a vállamnál átkarolva oldalról magához húzott, és egy cuppanós puszit nyomott a homlokomra. Kicsit sem jöttem zavarba, á ugyan…

 - Mi ez a műsor? – kérdeztem vigyorogva.

 - A nézők imádnak! Itt nem állhatunk le! – játszott tovább, és el kezdett csikizni. Az a gondolatom, hogy márpedig én nem vagyok csiklandós, pedig abban a pillanatban megdőlt, és vihogva terültem el a koszos aszfalton, amíg Balázs a hasamat nyomkodta.

 - Fejezd már be! – nevettem. – Különben megeszem a csokid!

 - Hajaj, de meg vagyok fenyegetve, kisasszony! – vigyorgott Balázs, és már a hónom alá is befurakodott ujjaival.

 - A macska meg fel van mászva a fára. Na, kelljetek fel a földről, indulunk! – biccentett felénk Heni, én pedig komolyan elszégyelltem magam. 

 Balázs elengedett, én pedig felálltam, leporoltam a ruhám, és felszálltam a buszra. Már éppen kényelmesen elhelyezkedtem, mikor az ölemben landolt egy Oreo-s Milka, illetve háromszázötven forint. Meghatottan néztem fel, Balázs pedig kacsintott, és helyet foglalt előttem.

A hazaindulás

 Az élményfürdőben töltött időnk nagy részét röhögéssel szórakoztuk el. Amikor Kikinek eszébe jutott, hogy enne egy fagyit, egyből megkívántuk mi is. Hiszen a strandon fagylaltozni kell, ez nem kérdés. Egy jó darabig ácsorogtunk a pult előtt, mert barátnőm nehezen tudott dűlőre jutni. Akik mögöttünk álltak, mindnyájan szitkozódni kezdtek egy idő után, mondjuk érthető okok miatt, úgyhogy eldöntöttem, nekem elég az egy gombóc is, csak legyünk már túl a vásárláson.

 - Az epres a legfrissebb? – kérdezte megfontoltan, mire a nő csak unottan bólintott. – De én nem is igazán szeretem az epreset… - vakarta a fejét, mi pedig mindannyian sóhajtottunk egyet. – A zöldalmás a kedvencem, de abból már alig van. Biztos tök régi, és a fele jégdarabkákból áll.

 - Mindegyik ugyanolyan jó, válasszál már! – dühöngött Ákos.

 - Gyertek elém, én még gondolkozom! – motyogta Kiki, és előreengedett minket.

 - Olyat is tudsz? – nézett rá lesajnálóan Máté.

 Az osztály persze hamar megvolt a fagyi választással, aztán nézhettük tovább, ahogyan Kiki hatalmas kétségek közt őrlődik. Én személy szerint szívesebben bámultam Botit, akit mintha kicseréltek volna, olyan odaadóan bánt Tündivel. Nem elég, hogy nem hagyta kifizetni az édességét, de látszott rajta, hogy próbál minél inkább megfelelni.

 - Tiszta nyálas vagy! – röhögött Tündi, amikor Boti megkérdezte tőle, hogy nincs-e melege.

 - Döntsd már el mi a jó! – röhögött fel válaszul. – Ha egy paraszt vagyok, vagy ha romantikus.

 - Ehhez az énedhez még nem szoktam hozzá – motyogta zavartan Tündi.

 - Nem is fogsz, Krasznai – mosolygott hetykén Boti, és egy gyors puszit nyomott barátnője szájára.

 - Egyszerűen nem tudok választani! – fakadt ki hirtelen Kiki, és ekkor Ábel odasétált hozzá, majd kedvesen rámutatott a csokisra meg a vaníliásra.

 - Őket kérem! – jelentette ki, majd odaadta a pénzt, a fagyit pedig átnyújtotta Kikinek. – Hidd el, a legegyszerűbbek a legfinomabbak! – mosolygott rá, Kiki pedig olyan vörös lett, hogy szinte láttam a lángokat a fejében.

 - Köszönöm! – rebegte hálásan. Ábel csak biccentett, és leült G-hez beszélgetni.

 Végigmértem G-t, a gyomrom pedig egy bukfencet hányt. Fontos volt nekem, hiszen mégiscsak ő volt az első szerelmem. A kinézetére nincs panasz, mindig megbámulták a lányok, amikor ketten mentünk valahova. A tulajdonságai pedig olyannyira lehengerlőek számomra, hogy olyan ember még egy nem létezik. Kedves, vicces, menő. Már-már tökéletes. De most… Bárhogy is tudnám, nem tudnék újra beleesni. Amikor bunkó voltam vele, az sem azért volt, mert meg akartam bántani. Szimplán ilyen a humorom. Csak ő ezt nem értette. Talán ez volt az az ok, amiért végül is nem illettünk össze. Balázs érti ha poénkodok vele, sőt, vissza is szól. G nem. Ő a kapcsolatunkat nem így képzelte el, hanem úgy, hogy csupán dicsérő szavakat küldhetünk egymás felé. Én erre nem voltam képes, és most sem lennék. De mégis. Ahogy így elnéztem, hogyan gesztikulál, hogyan mozgatja a száját, hogyan nevet össze Ábellel, valamiféle hiányérzet költözött belém. Így, bár talán meggondolatlanul, mégis odamentem hozzá, és megszólítottam.

 - G!

 Amikor rám pillantott, eluralkodott rajtam a zavar. Lesajnálás tükröződött tekintetében, de valahol mélyen én is azt láttam, amiért tulajdonképpen beszélni szerettem volna vele.

 - Mondhatnék neked pár szót négyszemközt? – vakartam a fejem, ő pedig csak lazán biccentett, és felállt.

 Elsétáltunk a fagylaltozó egyik legeldugottabb sarkára, és a zavarom újból felülkerekedett rajtam. Képtelen voltam megszólalni, csak bámultam bele a nagy szemeibe, és töprengtem: hol is kezdhetném?

 - Igen? – nézett rám unottan. Ez így nem jó.

 - Kérlek, ne vágj már ilyen mogorva fejet! – motyogtam összeszorított szemhéjakkal, és hallottam, ahogyan lesajnálóan felröhögött.

 - Ha tényleg annyira fontos, akkor így is tudod mondani, mit szeretnél – jelentette ki kíméletlenül, én pedig összerázkódtam. Reménytelennek gondoltam a helyzetet, és éreztem, hogy a sírógörcs kerülgetett.

 - Fontos vagy nekem – böktem ki halkan, szédülve, hányingerrel küszködve.

 - Mi van? – nézett rám meglepetten.

 - De-de-de nem úgy, félre ne értsd! – tettem magam elé védekezően a kezeim. – Csak egyszerűen nem akarlak elveszíteni. Mint barát. Ez az utolsó évünk együtt, nekem pedig sikerült magamban mindent tisztáznom. És sajnálom, hogy olyan voltam, amilyen… Egyszerűen csak… Ajj, mindegy. A lényeg, hogy semmit sem gondoltam komolyan. Soha, semmi rosszindulat nem volt bennem, amikor rólad volt szó. Szerettelek, komolyan. Most pedig itt állok, mint egy rakás szerencsétlenség, és megalázva érzem magam… Mert… Most… Tulajdonképpen megalázkodom – kínomban felnevetek. – De téged is eleget aláztalak, szerinted. Pedig tényleg nem állt szándékomban. És hogy tudd, ezt mennyire komolyan gondolom, azt szeretném kérni, hogy legyél a barátom! Mármint… Nem úgy, hogy járás, meg ilyesmi, csak legyünk jóban. Ahogy azt az osztálytársaknak illik.

 Az őszinteségi rohamomat követően, G csak pislogva meredt rám. Látszott, hogy habozik, nem egészen tudja, mit válaszoljon erre. Én pedig megnyugodva sóhajtottam fel, mert még ha csak egy kicsit bénán is, de úgy gondoltam, hogy mindent sikerült tisztáznom vele.

 - Ez… - kezdte, én pedig ökölbeszorított ujjakkal bámultam rá. – most meglepett.

 - Igen, gondolom… - motyogtam.

 - Tudod jól, hogy nagyon szerettelek. Büszke voltam arra, hogy a barátnőm vagy, és a hátad mögött is csupa szépeket mondtam rád. Ezért esett rosszul minden negatív megjegyzésed. Magamban elvártam, hogy te is csak a jót gondold rólam. Ezért valamilyen szinten én is hibás vagyok, mert egy kapcsolat romlásához persze, ketten kellenek. Így én is sajnálom. Mivel már nem érzek irántad semmi komolyat, hiszen itt van mellettem Cinti… Szeretnék a barátod lenni. És Balázs kurva szerencsés.

 Mind a ketten elmosolyodtunk. Én a meghatottságtól, ő pedig fogalmam sincs mitől, de jól esett, hogy mosolyog. Újra, és nem csak gúnyból. Szeretetet véltem fölfedezni a szemében, és ezért késztetést éreztem arra, hogy megöleljem. Ezért megtettem. Elkapott a deja vu, de az, hogy a karjában voltam, semmi komolyat nem váltott ki belőlem. Egyszerűen csak boldognak éreztem magam, hogy tisztázva vagyunk egymás előtt, és nem kell haragban elválnunk majd. Hanem, mint őszinte barátok hagyjuk majd el a nyolcadik osztályt. Könnyezni kezdtem, majd a vállába fúrva fejem, sírni. Ő eltolt magától, és röhögve letörölte a könnyeimet.

 - Azért ennyire ne hatódj meg!

 - Hiányozni fogtok – jelentettem ki, és ismét elmosolyodtam.

 - Majd még látjuk egymást, tudod jól – mondta kedvesen.

 - Remélem – biccentettem, és elsétáltam a többiekhez.

 Az idő hátralévő részét beszélgetéssel töltöttük. Nyolc év alatt egy hihetetlenül összetartó osztály kovácsolódott össze, és ez valahol mélyen büszkeséggel töltött el. Amikor Zoli látta, hogy G-vel is egész’ jól megvagyok ő is el kezdett ember módjára hozzám szólni. Mindenkivel volt valami közös élményem, és ennek tudatában még jobban teltek a visszaemlékezéseink. Balázs próbált közben mindig közel húzódni hozzám. Zavarba ejtő volt, de ugyanakkor rendkívül nyugtató is. Fogalmam sem volt, mit sejtett az én érzéseimről. Nyilván voltak elképzelései.

 A szórakozásunkat csupán egy idegtépő hang zavarta meg; József bácsi.

 - Gyerekek, ideje készülődni, indulunk haza!

 Nyögve tápászkodtunk fel az addig kényelmes ülőhelyünkről, és vánszorogtunk be az öltözőbe. Előkotortam a cuccom, és becsapva magam mögött az egyik fülke ajtaját, körülbelül öt percembe telt, mire összeszedelőzködtem. Aztán jött a sorakozás, és az, hogy utoljára szálljunk fel a buszra a kirándulás alkalmával. Nem hagytunk ott senkit, (és itt most finoman Sinyára céloztam) és ezt megállapítva már indulhattunk is haza.