Végszó

Kedves kirándulók, ha már úgyis ezt a szót használom!^^

 Elérkeztem az elköszönéshez, úgyhogy össze kell szednem minden értelmes gondolatfoszlányomat, hogy ne úgy fogalmazzak, ahogy amúgy beszélek. (tehát konkréten ösznye-viszna) Mivel a bejegyzést köszönetnyilvánításnak kereszteltem el, (aztán átírtam, mert azért ez túlzás...) ezért nem ártana, ha ezt a témát helyezném előnybe. Első sorban a történet ihletadóit említeném meg. Rengeteg sok iskolaváltáson vagyok túl, de a hozzám legközelebb álló osztály, a Veszprémi Rózsa Úti Ált. Isk. 8.b-je volt. Tavaly nyáron is szívesebben mentem velük kirándulni Pécsre, mint az akkori osztályommal. Az ott történt események adtak ihletet, bár hogy őszinte legyek, nem minden cselekmény egyezik a valósággal. Csak a fő szál, és néhány karakter. Ha már a karaktereknél tartunk... Külön köszönet azoknak, akikről valakit mintáztam! Külön megemlítést én kihagyom, mivel a nagy részüknek egyébként sincs fogalmuk arról, hogy a történetben szerepet kaptak.c: Köszönöm szépen Tündinek, Zolinak, Heninek és Botinak, valamint G-nek! Igen, G-nek. Bár sosem jártam a valóságbeli G-vel, köszönettel tartozom neki. Ő az egyik olyan személy, aki tudja, hogy általa formáltam meg a karaktert, és ez elég bizarr... De nem is igazán kívánom belekeverni a magánéletem, úgyhogy csak annyit mondok, hogy köszönöm neki azt a sok tapasztalatot, amit tőle kaptam! Hogy valamilyen szinten átalakított olyanná, amilyen most vagyok, és hogy megismertette velem a máig is kedvenc zenekaromat; a Linkin Parkot! És ha már Linkin Park... Köszönöm, hogy nagyrészt ők húztak ki az írói válságból, és... Hát hogy vannak.c:

 Köszönettel tartozom József bácsinak is, hiszen ő is egy valós tanár, akit egyébként imádok, még ha ez a történetből nem is igazán jött le!^^'

 Ha kérdeznétek, hogy kire hasonlítok leginkább, nem Lizát mondanám. Sokkal talpraesettebb karakter, mint amilyennek én látom magam. Én inkább Kiki szeleburdiságával hoznám összefüggésbe szerény személyemet. 

 Na, de ennyit magamról, és a valódi 8.b-ről. Térjünk hát RÁTOK, kedves olvasók, hiszen a legnagyobb köszönettel mégis nektek tartozom!^^ A történetet alapjáraton viszonylag sablonosnak tartom, hiszen egy egyszerű lány életébe nyerhettetek betekintést. Azonban rendkívül meglepett, hogy mégis majdnem ötven feliratkozóval gazdagodott, eme szerény blog, a végére. Borzasztóan jól esik az a sok kedves komment, amiket tőletek kapok, és elnézést, ha nem válaszoltam meg néhányat! Köszönöm türelmeteket, hogy hosszú szünetek után is kitartottatok mellettem, és végül most itt vagyok, és általatok fogalmazhatom meg ezeket a végső sorokat! Köszönöm, hogy szerettek, és minden egyéb eléggé elcsépelt duma... Bár nem egy több száz feliratkozóval rendelkező blog ez, mégis úgy érzem: tartozom ennyivel.

 Néhány nyitott kérdés még maradhatott a történet során, például, hogy akkor most kik, melyik gimnáziumba kerültek? A csapat felbomlott, ez tény és való. Azonban egy csepp jelenet van a történetben, melyre valamelyest választ kaphattok: ,,A gimi. Mostanában elég nagy téma lett, hogy ki, hova megy, de sajnos az osztály eléggé szétszakad. Én, ha jól tudom, Robival, Ábellel, Kikivel és Ákossal fogok egy helyre járni. Szerintem ez édeskevés a tizennyolcas létszámhoz képest."

 A utolsó részből kiderül, hogy Balázs is annak a gimnáziumnak a tagja lesz!^^ Mivel nem akarom Cintit, Tündit és Botit szétszakítani, a fejemben ők is egy helyre kerülnek, azonban G megint csak egy harmadik helyre kerül. Mivel a kapcsolata viszont szinte tökéletes Cintivel, beláthatatlan ideig együtt lesznek, mert így is megoldják!^^ Ezt viszont már tényleg a ti fantáziátokra bízom.c;

 Másik kérdés, (igazából nem tudom, mennyire érdekel titeket, de azért hátha) hogy mi lehet az az üres Fényképalbum opció? A válasz egyszerű. A kirándulás legemlékezetesebb pillanatai kerülnek oda, kutatott képek formájában. Igyekszem úgy válogatni őket, hogy ne látszódjon rajtuk tisztán a karakter arca, mert szerintem az általatok elképzelt szereplők a legtökéletesebbek.^^ Szóval türelem, arra is nemsokára fény derül.

 Hogy lesz-e folytatás? Erre az egyszerű válasz; nem lesz. A történet címe, Az utolsó kirándulás volt, és még így is belelógott az évzáró, mint végső lezárás. Örömmel fogadtam, a sok csalódott kommentet, de szerintem így volt kerek, így még csak minimális visszatérés sincsen tervbe véve. Azért remélem, nem utáltok annyira!^^'

 Tehát még egyszer köszönöm mindent, mindenkinek, meg minden, (meg szóismétlés) és remélem, a ti utolsó kirándulásotok is olyan jól sikerül(t), mint Lizáé!^^

Üdvözlettel az író: Miharu

Az utolsó találkozás

Kedves olvasóim!^^

Elérkeztünk az epilógushoz, de még nem kezdek nagy búcsúzkodásokba, mert tervezek egy kis köszönetnyilvánítás szerűt is összetákolni.c: Jó szórakozást!^^

 Fekete-fehérben, készen a ballagásra álltunk egymás mellett. Valamennyi fiúnak jutott hölgy, mint pár, akinek nem, azok úgy döntöttek, nem fogadnak be köreinkbe mást az évfolyamból, így bármennyire nevetségesen néztünk ki, Tibi Robival karöltve vonult, minek következtében szegény Sinya és Bendi szintén egymásra maradt. Heni Mátéba fogódzkodott, Kitti Geribe, Tündi természetesen Botiba. Olyan édesek voltak, hogy meg kellet volna ennem őket, ahogyan Kikit meg Ábelt is, akik idő közben sikeresen összejöttek, természetesen az én támogatásomnak köszönhetően. Addig bénáztak, hogy végül kénytelen voltam Kikibe rázni a lelket annak érdekében, hogy ő álljon Ábel elé, és vallja, mit érez. Máskor nem támogatom azt, hogy a hölgy kezdeményezzen, de mivel Ábel már-már elesettebben működött a dologban, mint a drága barátnőm, muszáj volt cselekednem. Az a vallomás nem is lehetett volna édesebb annál, mint amilyen volt…

„ - Szia! – állt oda bénán integetve Kiki, homár vörös fejjel, majd kínosan fel is nevetett.

 - Szia! – mosolygott rá Ábel. Egyáltalán nem szégyenkezett Kiki viselkedése miatt. Szerintem megszokta a furcsa dolgait.

 - Izébigyó… - kezdte barátnőm, én pedig alig bírtam megállni, hogy ne röhögjem el magam. – Szóval azért álltam ide, mert… Nos… Ühm… Igazából elfelejtettem – vallotta be, és szaggatottan mély levegőt vett. Itt nevettem el magam először. – Ja, megvan! – kuncogott fel zavartan, majd el kezdte piszkálni a haját, miközben a cipőjét vizslatta. Olyan volt, mint egy ovis kislány. – Nagyon… Jó fej vagy. Meg izé… Na… Tudod! – nevetett fel megint, és láttam rajta, hogy a sírás kerülgeti.

 Ekkor Ábel is elmosolyodott, majd odament, és megölelte Kikit. 

 - Én is szeretlek! – suttogta, és ekkor eltörött a mécses. Barátnőm zokogni kezdett, Ábel és én pedig hangosan nevetni. – Baj van? – tolta el magától, és törölte le a könnyeit.

 - Nem, nem – rázta a fejét Kiki. – Csak úgy örülök!”

 Szóval az is egy megható jelenet volt az év folyamán. Ahogyan az is az lett volna, hogy összejövök Balázzsal.

 Továbbnéztem a párokat. Ákosnak Zoli maradt. Pedig az ő szavaival élve, jobban örült volna egy szexi pinának. Cinti oldalán G állt. Hosszabban elidőzött rajtuk a tekintetem. Végül is, tényleg illenek egymáshoz. G is nagyon jól néz ki, és Cinti is szép. Ráadásul… Látszik, hogy mennyire szeretik egymást. Hirtelen találkozott a tekintetem G-jével. Gyorsan elkaptam, aztán visszanéztem. Finoman elmosolyodott, amivel kiment belőlem mindenfajta rosszindulat. Örülök, hogy így alakult. Hiszen, ha még mindig együttlennénk, most nem állhatnék egy olyan nagyszerű ember oldalán, mint Balázs. Igen, Balázs. Bár nem jöttünk össze, mégis az egyik legjobb barátom. Hirtelen Megszorította a karom.

 - Remélem, nem gond, hogy megzavarlak a bambulásban, de indulunk – suttogta, én pedig egyből felkaptam a tekintetem, és énekelni kezdtem a többiekkel együtt, a bevonulót.

 - „Ballag már a vén diák, tovább, tovább…”

 Az egész iskola minket nézett. A bölcs, tapasztalt, és érett nyolcadikosokat, ám mindnyájan tudtuk, hogy ennek a fele sem igaz. Mi voltunk a társaságban a leggyerekesebbek, és ezt József bácsi is tudta. Ó, nagyon is jól tudta… Éppen ez lehetett az oka annak, hogy nem szólt ránk, mikor a normális dal helyett inkább „A madár az ász” című klasszikust daloltuk, torkunk szakadtából. És akkor sem szólt, amikor figyelem helyett inkább a nosztalgiázás nevű opciót választottuk. És amikor már minden vers és búcsúztató elhangzott, következett a lufi felengedés, amire talán a leginkább vártunk. Mindenkinek a lufiján volt egy, az illetőhöz tartozó beszólás. Ahogy azt kell. És amikor elengedtük a lufikat, könny szökött a szemembe. Egyszerre volt fantasztikus, és szörnyű érzés figyelni, ahogyan elszáll. Egyre messzebb…

 - Mi is így fogunk eltávolodni – sóhajtotta mellettem Balázs.

 - Ne is mondd, kérlek! – nevettem fel kínomban, és megtöröltem a szemem. – Már most hiányoztok.

 - Fogunk mi még találkozni – mosolyodott el halványan, és mikor látta rajtam, mennyire elérzékenyültem, magához húzott. Beszívtam illatát, de ahelyett, hogy megnyugtatott volna, csak még inkább feltöltött az elválás fájdalmával. 

 - Miből gondolod? – kérdeztem.

 - Mert én nem akarok ilyen egyszerűen eltávolodni egy olyan lánytól, mint te – jelentette ki, és eltolt magától. 

 Belenéztem kék szemébe, és elöntött a melegség. Jól hallottam, amit mondott? Nem akar elengedni?

 - Ezt… Hogy érted? – motyogtam zavartan.

 - Szeretlek – mondta olyan hangnemben, mintha csak az időjárást közölte volna, ám nekem mégis többet ért, mint az időjárás. Csak néztem rá szédülve, és remegtem karjaiban. Megszólalni képtelen voltam, pedig kellett volna viszonoznom.

 - És ezt miért csak most mondod? – böktem ki végül. Na, szép kis vallomás a részemről. Nem csoda, ha G inkább otthagyott a francba.

 - Mert egy olyan kibaszott romantikus egyed vagyok, aki megvárja ehhez a legmeghatóbb pillanatot. Jelen esetben ez a ballagás – röhögött föl, én pedig elmosolyodtam. De nem sokáig ült boldog vigyor a számon, ugyanis ekkor megtörtént az, amire már oly régóta vártam…

 Balázs lehunyta a szemét, és szépen lassan közeledett felém arcával. Amikor megcsókolt, szédülni kezdtem, és vacogni karjaiban. Az egész világ elhalt körülöttem. Nem voltak ott a lufik, az iskola, nem volt ott más, csak az ő illata, íze és érintései. Aztán mikor ez megszűnt, visszatért a külvilág. Kissé megszédültem ezután. Sokkal több érzelmet váltott ki belőlem, mint G. 

 - És valamit még nem mondtam el neked – motyogta utána.

 - Mit? – néztem rá rémülten.

 - Egy gimibe megyünk – mosolyodott el, a szemem pedig újra megtelt könnyekkel.

 Az a végtelen boldogság, ami akkor bennem volt, egyszerűen leírhatatlan. A tudat, hogy mégsem szakadunk el teljesen… De igazság szerint nem is értettem, miért nem tudtam erről korábban. Mindegy, már nem számít. Csak az számít, hogy bár el kell hagynom a legkedvesebb csapatot a világon, a legfontosabb tagjai ott maradnak nekem.

 Mindenki a szívemben marad, hiszen életem legszebb nyolc évét töltöttem itt. De volt valami, egy esemény, amely talán vetekszik ezekkel a gyorsan elszállt évekkel… Ez pedig nem más volt, mint az utolsó kirándulás.

VÉGE

A hazaérkezés

Kedves kirándulók!^^

Ez még nem az utolsó fejezet, még várható egy epilógusféleség, a végső búcsúzással. Úgyhogy még nem is állok neki a heves köszöngetésnek, csak jó szórakozást kívánok, eme fejezethez!:3

 A visszaút majdnem olyan rövidnek bizonyult, mint amit odafelé utaztunk. Csak annyi volt a különbség, hogy sokkal csendesebben telt. Örültem, hogy egy ilyen társaság tagja lehetek, és mélyen elszomorított, hogy ez volt az utolsó kirándulásunk, még ha legbelül tudtam is, hogy még azért nincs teljesen vége az évnek. Bár a kirándulás nagyon jó lett, picit csalódott voltam, hogy Balázs nem kívánt még összejönni velem. Talán nem mutattam ki eléggé, hogy nem közömbös számomra…

 - Balázs! – hajoltam előre, egy hirtelen meggondolásból.

 - Szólítsd Balusnak, azt jobban szereti! – szólt közbe röhögve Ákos, mire elvigyorodtam.

 - Ő pedig a Homokhuszárt kedveli a leginkább. Csak hogy tudd – kacsintott rám „Balus”, én pedig majdnem lefordultam az ülésről, annyira vihogtam. – Na, mit akartál mondani?

 Megszólaláshoz sajnos használhatatlan voltam, ugyanis elkapott az a tipikus röhögő görcs, amikor már igazából azt sem tudod, hogy miért fetrengsz nevetve, csak egyszerűen nem bírod abbahagyni. Pedig azért tényleg nem volt ez olyan vicces…

 - Jól vagy, Liz? – fordult felém értetlenül Kiki, ahogy lassacskán az egész busz is.

 - Nem! – nyögtem ki, Kiki pedig lassan csatlakozni kezdett hozzám.

 Nemsokára az egész osztály beszállt a nevetésbe. És az egészben az volt a legszürreálisabb, hogy tulajdonképpen fogalmunk sem volt, miért is szórakozunk annyira jól. De aztán végül sikerült felállnom, és bár komoly hasi görcsök árán, de visszaszenvedtem magam az ülésre.

 - Szóval… Mit szerettél volna? – nézett rám komolyan Balázs.

 - Már nem emlékszem – vallottam be, de aztán bevillant. – Ja, igen! Küldenél nekem néhány számot?

 - De tudsz letölteni, nem? – kérdezte felszökött szemöldökkel. Oké, de az nem olyan romantikus, nemde bár?

 - De te meg tudsz velem ismertetni új zenekarokat, míg a youtube inkább csak a slágereket nyomja a pofámba – magyaráztam az előre átgondolt szövegemmel, ami szerintem meglehetősen hihetőre sikeredett.

 - Szerintem amúgy te sokkal több bandát ismersz, mint én – jelentette ki.

 - Miből gondolod? – néztem rá csalódottan. Ez egyfajta lerázásnak minősül?

 - Sokszor fingom sincs arról, éppen milyen póló van rajtad – mondta kedvesen, én pedig őszinte mosolyától picit megnyugodtam.

 - Ez esetben én mutatok neked számokat! – lelkendeztem.

 - Mutass – vonta meg a vállát.

 Lazán helyet cseréltem Ákossal, így egyből Balázs mellé kerültem. Rögtön megcsapott a dezodorillat, minek köszönhetően már-már ösztönszerű vágyat éreztem arra, hogy belefúrjam az orrom a hónaljába, még ha ez kissé beteges is.

 - Na. Először is, add ide a telefonodat, hogy megnézzem, mit nem kell már ajánlanom neked! – kezdtem fontoskodva, ő pedig mosolyogva ingatta a fejét, és átnyújtotta a mobilját. – Ez le van kódolva – jelentettem ki elkeseredetten. Ő visszavette és két másodperc alatt már a zenéket mutatta a kijelző. – Köszönöm – motyogtam, és átfutottam a listát.

 Balázs csak egy nagyon pici túlzást ejtett azzal, hogy többet ismerek nála, ugyanis a fele kínálat számomra olyan volt, amiről még sosem hallottam.

 - Hát ő… - kezdtem. – Kezdetnek nem rossz, de mi az a Powerwolf? – mutattam rá.

 - Nem ismered? – csodálkozott, én pedig szégyenkezve megráztam a fejem. – Pedig az énekese magyar származású – magyarázta, és bedugta a fülembe a fülest. 

 - Ez tök jó – mondtam, és előkaptam a telefonom, hogy átküldje. – És ők kik?

 - Látom, mégsem vagyok annyira lemaradva – röhögött fel.

 Az út további része úgy telt, hogy számokat küldözgettünk egymásnak, és lassacskán előkerültek az olyan gyöngyszemek is, mint a „Barbie Girl”, vagy a nagyszabású „Ez egy fa”, szóval jól szórakoztunk. Aztán eljött az, amitől már mindannyian rettegtünk. A busz leparkolt városkánkban; Veszprémben, mi pedig csalódottan szállingóztunk kifelé.

 - Olyan rövid volt – motyogta Kiki csalódottan, mire mindenki egyetértően bólogatott.

 - De legalább jól éreztük magunkat – mosolygott rá bíztatóan Heni.

 - És szereztünk sört! – mutatta fel a Soproniját Boti, mire Tündinek kikerekedett a szeme.

 - Hány százalék alkohol van benne? – vigyorgott rá Máté.

 - Van benne. Direkt leellenőriztem – felelte sértetten Boti, és felbontotta az italt.

 Ha az alkoholmentes nedű fura hatással volt az urakra, érdeklődve lestük, vajon a valódi alkohol mennyire fogja őket megérinteni. Amíg a szülőkre várakoztunk, volt szerencsénk ezt is megtapasztalni, ugyanis a következő párbeszéd zajlott le Boti és G között:

 - Mi szólnál, ha dugnánk? – fordult felé Boti. Ahhoz képest, hogy csak egy dobozzal ivott, rendesen kiütötte.

 - Nee… Mert van barátnőm – próbálkozott G az intelligens elutasítással, mi pedig a háttérben, egymás vállába fúrva a fejünket nyomtuk el a röhögést.

 - És a barátnőd mit szólna, ha dugnánk?

 - Hát ő… Szerintem nem örülne neki.

 - És ha a barátnődnek szereznénk egy másik barátot? – próbálkozott tovább. Ez kész…

 - Kire gondolsz? – emelte meg a szemöldökét G érdeklődve. Tetszett, hogy nem sértődött meg, hanem legbelül tök poénra vette az egészet.

 - Rám – felelte Boti.

 Tündi ledöbbenve meredt rá.

 - Mit akarsz te? – kérdezte. 

 - Nyugi cica, csak egy kicsit becsiccsentettem – röhögött.

 - Egy doboztól? Azért ez nem kis teljesítmény öregem – veregette meg Geri a vállát.

 - Nyugi Tündi, csak rájátszik – biccentett Heni.

 - Azért egy tizenöt évesnek nem hiszem, hogy innia kéne… - motyogta Tündi zavartan.

 - Vizet sem? – vigyorgott Boti, és ráöntötte barátnőjére a maradékát dobozának.

 - Most ragadok az alk… Ez tényleg víz! – nézett magára meglepetten Tündi. – Akkor ez most mi volt?

 - Meg akartalak szívatni titeket – kacsintott Boti, és magához húzta Tündit. – Bocsánat, hogy megijesztettelek, és leöntöttelek.

 Tündi megszeppenve bújt oda hozzá, én pedig elérzékenyülten figyeltem a párt. Ez egyszerre volt nevetséges, és aranyos is.

 Még egy darabig beszélgettünk, kihúztuk Botiból, hogy hogyan zárta vissza a vízzel telített sörös dobozt, illetve felidéztük a kirándulás emlékeit. Aztán bekanyarodott egy ismerős autó, mit csalódottan vettem tudomásul. Anya ült a kormány mögött.

 - Azt hiszem, itt az idő, hogy elmenjek – mosolyogtam az osztálytársaimra.

 - Még találkozunk! – biccentett Heni.

 - Persze, hiszen még tart az év – motyogtam, kínomban felnevetve, és majdnem elsírtam magam. Tényleg ez volt az utolsó kirándulásunk?

 - Hogy érezted magad? – ölelt meg anya, mikor odavánszorogtam.

 - Nagyon jól – bólogattam.

 - Mesélj már valamit! 

 – Majd mesélek, de most fáradt vagyok – jelentettem ki, ő pedig legyintett.

 - Hol a bőröndöd? – kérdezte.

 - Még a buszban. A tartalma pedig valahol szétszórva… - nevettem el magam.

 - Miért nem vigyáztál rá? – ingatta a fejét anya, és kicibálta a buszból az üres bőröndömet. – Na, most bányássz ruhákat, Liza!

 Sóhajtottam, és segítettem anyának kikotorni az elkallódott cuccaimat. Nemsokára mindent megtaláltunk, különböző pozíciókban heverve a többi táskán, de arra már nem volt energiánk, hogy behajtogassuk az enyémbe, így csak bedobáltunk mindent a csomagtartóba, és útnak indultunk. Olyan fáradt voltam, hogy bár nem számított hosszúnak az út hazafelé, mégis hamar elnyomott az álom. Hálás voltam ennek a két napnak, mert olyan élményekkel gazdagodtam, amik sosem fognak elhagyni. És méltó lezárása volt ennek a nyolc évnek, amit a drága osztályommal tölthettem., Igazán szerencsésnek éreztem magam, hogy oda tartozhattam. Még a tudatalattimban is, hiszen álmomban is ők szerepeltek…