A cseppkőbarlang

Sziasztok, kedves kirándulók!c:

Végre erőt vettem magamon, és bár sokáig ültem ezen rész fölött, de sikeresen megírtam!:D *tapsvihar* Köszönöm, köszönöm!^^ Azonban ezzel a kezdeti kis monológgal azt is szeretném veletek közölni, hogy lassan vége van ennek a blognak, azaz hogy számítsatok rá, készüljetek fel, ízlelgessétek... Gondoljatok arra, hogy azért hozom ritkábban a fejezeteket, hogy minél tovább maradjak veletek, mint aktív blogoló! Szóval... Köszönöm, hogy olvastok, imádlak benneteket!♥

 Nincs is jobb egy osztálykiránduláson, mint egyedül ülni a helyünkön, és nézni, hogy a legjobb barátnőnk „megcsal” minket. Nos, igen. Normális esetben örültem volna Kiki boldogságának, mivel egész úton a barlang felé Ábel mellett ült, de akkor valahogy létezni sem nagyon volt kedvem. Teljesen egyedül éreztem magam. Magányosan, és elveszve. Az előző gondolkodásmenetemet meghazudtolva vágytam arra, hogy én is valaki mellett ülhessek. Tudom, ez elég ribancos hozzáállás, amit aztán a drágalátos Zoli barátom meg is jegyzett, mikor elhaladt mellettem.

 - Kapd be – mutattam fel a középső ujjamat, egy laza vigyor kíséretében.

 Amikor végül is megállt a busz, mindenki unottan szállt le, és sóvárogva tekintettünk bele az út melletti tó, csillogó vízébe. Vártunk már a strandra, nagyon. Én azonban a tó helyett, a padokon ülő szerelmes párokat bámultam, akik egyáltalán nem zavartatták magukat, ugyanis előszeretettel másztak bele egymás fejébe, lenyalogatni a szájpadlásukra ragadt nyálréteget, minden járókelő szeme láttára. Ilyen helyzetekben undorodom az efféle látványtól. Közben jó is lenne hasonlóképp ott ücsörögni, de gusztustalannak tartottam.

 A cseppkőbarlanghoz érve feltűnt, hogy nem mi vagyunk itt az egyedüli osztály, akik be akarnak jutni. Sőt! Rengetegen voltak, így még várnunk kellett egy padsoron, amíg a kettéosztott csapatok végeznek a barlangban.

 - Elnézést szeretnék kérni – szólalt meg hirtelen a mellettem ülő Balázs, fekete bakancsát bámulva.

 - Tessék? – néztem rá meghökkentem.

 - Nem tudtam, hogy tériszonyod van, ne haragudj.

 Alig hittem a fülemnek.

 - Dehogyis! Én kérhetnék inkább bocsánatot, amiért akkora paraszt voltam – ráztam a fejem.

 - Hát akkor kérj! – mosolyodott el halványan, mire kínosan elröhögtem magam. Sosem ment ez a sajnálkozás…

 - Hát izé… Sajnálom – vakartam a fejem.

 - Semmi baj – mondta, és mélyen a szemembe nézett.

 Remegni kezdtem a hihetetlen közelségétől, és a bámulatosan kék íriszétől. Nem igaz. A fiúknak miért van ekkora szempillájuk, és nekünk miért nincs? Rohadjanak meg…

 - Gyerekek! Mehetünk! – kiáltott fel hirtelen József bácsi, ezzel megtörve a jelenlegi romantikus hangulatomat. Eléggé haragudtam is rá miatta.

 Nyögve és unottan indultunk meg a barlang bejárata felé, ahol ismét nem csak mi, hanem gimnazisták is álltak. Ösztönösen végigmértem az idegen társaságot, és bizony három szerelmes párt is fel tudtam fedezni. Mondhatom, repdestem a boldogságtól…

 - Üdvözöllek benneteket! – kezdte unottan az idegenvezető, akinek a kinézetét leginkább egy boszorkányéhoz tudnám hasonlítani, mindenféle túlzások nélkül.

 A nő elmondta, hogy mennyire régi, és értékes kincsek raktára ez a barlang, aztán végül bemehettünk az alapbemutató után, amire többnyire senki sem figyelt. Bent elég hűvös volt, ezért kihalásztam a minire hajtogatott AC/DC-s pulcsimat az oldaltáskámból. A folyosók olyan szűkek voltak, hogy szinte törpejárásban kellett haladni. Mikor végre egy kis tágasabb helyre értünk, szinte megnyugvásként ért minket, és mindenki nagyokat nyújtózott.

 - Ebben a részben szoktak gyógytestneveléseket tartani, mert kiváló a levegő az asztmások számára is – magyarázta az idegenvezető nuku izgalommal a hangjába. Mondjuk… Nem tudom, hogy én mennyire lennék feldobva, ha mindennap minimum tízszer kéne elmondanom ugyanazt a szöveget.

 A barlang növényvilága bemutatása után, (undorító zöld gombaszerűségek a falakra nőve, a fény hatására) áttértek az állatvilágra, ami főként denevérekből áll.

 - És ha beleszállnak a hajamba? – kapott Cinti a fejéhez, mire G nevetve megpuszilta azt. Ösztönösen fintor ült az arcomra, pedig cukik voltak. Nagyon is. Rohadjanak meg. (igen, erre azt hiszem kissé rászoktam)

 - Attól nem kell félned – nyugtatta a nő – Inkább csak télen jönnek elő, és akkor sem az emberek haját szeretnék lakhelyüknek. Jobban félnek tőlünk, mint te tőlük.

 - Azért! Hátha megtámadnak! – kapott kezével a szájához Kiki, mire még az idegen társaság is lenézően bámult rá.

 Erre már az idegenvezető sem tudott mit mondani, így csak egy szemforgatás kíséretében továbbkísért minket egy meredek lépcsőhöz.

 - Megöregszem, mire felérek – hallottam a hátam mögül az egyik gimnazistát, mire elmosolyodtam.

 - Várjatok meg! – kiáltott Bendi, aki magát meg nem hazudtolva lemaradt társaságunktól.

 Ott kellett állnunk a lépcső közepén, és még csak egy nyomorult korlát sem volt, amibe kapaszkodhattam volna. Kissé remegett a lábam, és ez Balázsnak is feltűnt. 

 - Fázol, csajje? – lépett oda mellém kedvesen.

 - Nem, csak fosok, hogy lezuhanok – mondtam, mire Balázsnak felszökött az egyik szemöldöke.

 - Az oké, hogy tériszonyod van, de ez azért túlzás. Nézz már hátra, mennyien vannak mögötted!

 - Biztos, hogy nem nézek hátra! – ráztam vadul a fejem, mire Balázs sóhajtott, és… Megfogta a kezem.

 Bár a lábremegésem nem állt el, a tériszonyom egy szempillantás alatt elillant. Szinte büszkeséggel töltött el, hogy egy ilyen helyes gyerek fogja a kezem, aki ráadásul iszonyú menő, és még vicces is. Aztán belegondoltam, hogy ez mind csak a látszat… Hiszen én őt nem is szeretem. Kiki büszke pillantásának figyelését hamar felváltotta G szúrós tekintete. Igen, nekem G tetszik. Erre gondoltam, és szégyenkezve inkább elengedtem a kezét.

 - Már nem félsz? – röhögött fel kínosan.

 - Mindjárt fent vagyunk – mondtam egykedvűen.

 Ő megvonta a vállát, és visszament Ákoshoz. Nem érintette túl érzékenyen.

 Mikor végre felpasszíroztuk magunkat a szűk lépcsőn, az idegenvezető unottan elhadarta nekünk, hogy az a rész mennyire értékes, és mikor végzett, (nem volt hosszabb öt percnél, megérte?) visszakanyarodhattunk a lépcsőhöz. Pechünkre Sinya és az idegenvezető nő ment elöl, ezért szinte száz százalékosan biztosak voltunk abban, hogy támasz hiányában Sinya meg fog csúszni… És nem tévedtünk. Már épp az utolsó fokokon haladtunk, amikor a drágalátos osztálytársunk megcsúszott, és kis híján kitörte a kezét, akkorát tanyázott a barlang síkos talaján. Miután hallhattuk a „boszorkány” ultrahang szerű sikítását, a nyolcadik bé egy emberként rohant le, hogy megnézzük, nem esett e baja Sinyának.

 - Minden oké? – segítette fel Máté, Sinya pedig megigazgatva a szemüvegét, bólintott.

 - Most tök mocskos lett a ruhád – jelentette ki Tündi, mire a mellette álló Boti, vigyorogva ellökte.

 - Most már a tied is – röhögött, Cinti pedig kétségbeesetten felsegítette barátnőjét.

 - Idióta – csapott rá idegesen a fejére Heni, Tündi pedig szinte sírás közeli állapotban porolgatta hófehér, „I love pop” felirattal díszített pólóját.

 - Ezt még nagyon meg fogod bánni! – kiáltott Botinak, aki mit sem törődve vele, vígan pacsizott le Robiékkal.

 - Ez tényleg nem volt vicces, hülyegyerek – csóválta a fejét Ábel, mire ösztönösen Kikire néztem. Amikor találkozott a tekintetünk, és csak szimplán rákacsintottam, mert tisztában voltam vele, hogy hülyeség miért aggódnia. Eddig szinte egész délelőtt Ábelen lógott…

 Mikor végre kijutottunk a hideg barlangból, (ami amúgy, tudom, furcsa lesz bevallanom, de nem volt rossz) Tündi Cinti kíséretében előrefutottak a buszhoz, hogy át tudjon öltözni. Már Boti is indult volna kukkolni, ám Heni megragadta a kezét, és visszahúzta.

 - Azért ennyire bunkó ne legyél!

 - Ugyan! Én csak kielégítem az én tinédzser fiúhoz méltó vágyaimat – vigyorgott, amolyan „én aztán nem csináltam semmi rosszat” arckifejezéssel.

 - Még csak pinát sem láttál, ne mondjad már! – röhögött fel Balázs, mire ösztönösen lesütöttem a szemem.

 - Dehogynem! – vágta rá egyből Boti.

 - Ja, az anyádét – mondta Ákos, mire az összes fiú egy emberként nevetett fel, a másik társaságot is beleértve.

 Végül is épségben a buszhoz értünk, és akkor már én is egy kicsit felszabadultabban foglaltam helyet. Kitti valamiért úgy gondolta, hogy jó ötlet lenne belebámulni az arcomba, teljesen csendben, kajánul vigyorogva.

 - Mit szeretnél? – kérdeztem, mikor már kezdtem kínosan érezni magam.

 - Láttalak ám titeket! – kacsintott.

 - Kiket? – röhögtem el magam, pedig közben teljesen tisztában voltam vele, hogy mire gondolt.

 - Mióta jártok? – kérdezte csillogó szemekkel, figyelmen kívül hagyva a kérdésem.

 - Nem járunk – vallottam be.

 - Á, nem baj, majd fogtok! – legyintett, és mielőtt megszólalhattam volna, el kezdett magyarázni – Emlékszem, amikor először voltam szerelmes. Ott mondogattam magamnak mindig, hogy nem vagyok, és közben az agyamban mélyen tudtam, hogy igenis ez az érzés ez az a tipikus pillangós dolog, ez bizony a szerelem. De erre csak akkor jöttem rá, mikor a srác lesmárolt. Aztán végül is rájöttem, hogy ez mégsem szerelem…

 Felvont szemöldökkel bámultam rá, mert nem egészen értettem, hogy ezzel most hova akart kilyukadni, de inkább ráhagytam, és nem kérdeztem vissza. Az csak olaj lett volna a tűzre.

 Aztán a busz végül nyikorogva elindult, és míg az ablakon kifelé bámultam, a Snuff-ot dúdolgattam. Ez a szám vetett véget a kapcsolatomnak, ám én mégis oda vagyok érte. Ki értheti ezt a logikát? Hát természetesen Kiki. Neki vannak hasonló gondolatmenetei.