A hazaérkezés

Kedves kirándulók!^^

Ez még nem az utolsó fejezet, még várható egy epilógusféleség, a végső búcsúzással. Úgyhogy még nem is állok neki a heves köszöngetésnek, csak jó szórakozást kívánok, eme fejezethez!:3

 A visszaút majdnem olyan rövidnek bizonyult, mint amit odafelé utaztunk. Csak annyi volt a különbség, hogy sokkal csendesebben telt. Örültem, hogy egy ilyen társaság tagja lehetek, és mélyen elszomorított, hogy ez volt az utolsó kirándulásunk, még ha legbelül tudtam is, hogy még azért nincs teljesen vége az évnek. Bár a kirándulás nagyon jó lett, picit csalódott voltam, hogy Balázs nem kívánt még összejönni velem. Talán nem mutattam ki eléggé, hogy nem közömbös számomra…

 - Balázs! – hajoltam előre, egy hirtelen meggondolásból.

 - Szólítsd Balusnak, azt jobban szereti! – szólt közbe röhögve Ákos, mire elvigyorodtam.

 - Ő pedig a Homokhuszárt kedveli a leginkább. Csak hogy tudd – kacsintott rám „Balus”, én pedig majdnem lefordultam az ülésről, annyira vihogtam. – Na, mit akartál mondani?

 Megszólaláshoz sajnos használhatatlan voltam, ugyanis elkapott az a tipikus röhögő görcs, amikor már igazából azt sem tudod, hogy miért fetrengsz nevetve, csak egyszerűen nem bírod abbahagyni. Pedig azért tényleg nem volt ez olyan vicces…

 - Jól vagy, Liz? – fordult felém értetlenül Kiki, ahogy lassacskán az egész busz is.

 - Nem! – nyögtem ki, Kiki pedig lassan csatlakozni kezdett hozzám.

 Nemsokára az egész osztály beszállt a nevetésbe. És az egészben az volt a legszürreálisabb, hogy tulajdonképpen fogalmunk sem volt, miért is szórakozunk annyira jól. De aztán végül sikerült felállnom, és bár komoly hasi görcsök árán, de visszaszenvedtem magam az ülésre.

 - Szóval… Mit szerettél volna? – nézett rám komolyan Balázs.

 - Már nem emlékszem – vallottam be, de aztán bevillant. – Ja, igen! Küldenél nekem néhány számot?

 - De tudsz letölteni, nem? – kérdezte felszökött szemöldökkel. Oké, de az nem olyan romantikus, nemde bár?

 - De te meg tudsz velem ismertetni új zenekarokat, míg a youtube inkább csak a slágereket nyomja a pofámba – magyaráztam az előre átgondolt szövegemmel, ami szerintem meglehetősen hihetőre sikeredett.

 - Szerintem amúgy te sokkal több bandát ismersz, mint én – jelentette ki.

 - Miből gondolod? – néztem rá csalódottan. Ez egyfajta lerázásnak minősül?

 - Sokszor fingom sincs arról, éppen milyen póló van rajtad – mondta kedvesen, én pedig őszinte mosolyától picit megnyugodtam.

 - Ez esetben én mutatok neked számokat! – lelkendeztem.

 - Mutass – vonta meg a vállát.

 Lazán helyet cseréltem Ákossal, így egyből Balázs mellé kerültem. Rögtön megcsapott a dezodorillat, minek köszönhetően már-már ösztönszerű vágyat éreztem arra, hogy belefúrjam az orrom a hónaljába, még ha ez kissé beteges is.

 - Na. Először is, add ide a telefonodat, hogy megnézzem, mit nem kell már ajánlanom neked! – kezdtem fontoskodva, ő pedig mosolyogva ingatta a fejét, és átnyújtotta a mobilját. – Ez le van kódolva – jelentettem ki elkeseredetten. Ő visszavette és két másodperc alatt már a zenéket mutatta a kijelző. – Köszönöm – motyogtam, és átfutottam a listát.

 Balázs csak egy nagyon pici túlzást ejtett azzal, hogy többet ismerek nála, ugyanis a fele kínálat számomra olyan volt, amiről még sosem hallottam.

 - Hát ő… - kezdtem. – Kezdetnek nem rossz, de mi az a Powerwolf? – mutattam rá.

 - Nem ismered? – csodálkozott, én pedig szégyenkezve megráztam a fejem. – Pedig az énekese magyar származású – magyarázta, és bedugta a fülembe a fülest. 

 - Ez tök jó – mondtam, és előkaptam a telefonom, hogy átküldje. – És ők kik?

 - Látom, mégsem vagyok annyira lemaradva – röhögött fel.

 Az út további része úgy telt, hogy számokat küldözgettünk egymásnak, és lassacskán előkerültek az olyan gyöngyszemek is, mint a „Barbie Girl”, vagy a nagyszabású „Ez egy fa”, szóval jól szórakoztunk. Aztán eljött az, amitől már mindannyian rettegtünk. A busz leparkolt városkánkban; Veszprémben, mi pedig csalódottan szállingóztunk kifelé.

 - Olyan rövid volt – motyogta Kiki csalódottan, mire mindenki egyetértően bólogatott.

 - De legalább jól éreztük magunkat – mosolygott rá bíztatóan Heni.

 - És szereztünk sört! – mutatta fel a Soproniját Boti, mire Tündinek kikerekedett a szeme.

 - Hány százalék alkohol van benne? – vigyorgott rá Máté.

 - Van benne. Direkt leellenőriztem – felelte sértetten Boti, és felbontotta az italt.

 Ha az alkoholmentes nedű fura hatással volt az urakra, érdeklődve lestük, vajon a valódi alkohol mennyire fogja őket megérinteni. Amíg a szülőkre várakoztunk, volt szerencsénk ezt is megtapasztalni, ugyanis a következő párbeszéd zajlott le Boti és G között:

 - Mi szólnál, ha dugnánk? – fordult felé Boti. Ahhoz képest, hogy csak egy dobozzal ivott, rendesen kiütötte.

 - Nee… Mert van barátnőm – próbálkozott G az intelligens elutasítással, mi pedig a háttérben, egymás vállába fúrva a fejünket nyomtuk el a röhögést.

 - És a barátnőd mit szólna, ha dugnánk?

 - Hát ő… Szerintem nem örülne neki.

 - És ha a barátnődnek szereznénk egy másik barátot? – próbálkozott tovább. Ez kész…

 - Kire gondolsz? – emelte meg a szemöldökét G érdeklődve. Tetszett, hogy nem sértődött meg, hanem legbelül tök poénra vette az egészet.

 - Rám – felelte Boti.

 Tündi ledöbbenve meredt rá.

 - Mit akarsz te? – kérdezte. 

 - Nyugi cica, csak egy kicsit becsiccsentettem – röhögött.

 - Egy doboztól? Azért ez nem kis teljesítmény öregem – veregette meg Geri a vállát.

 - Nyugi Tündi, csak rájátszik – biccentett Heni.

 - Azért egy tizenöt évesnek nem hiszem, hogy innia kéne… - motyogta Tündi zavartan.

 - Vizet sem? – vigyorgott Boti, és ráöntötte barátnőjére a maradékát dobozának.

 - Most ragadok az alk… Ez tényleg víz! – nézett magára meglepetten Tündi. – Akkor ez most mi volt?

 - Meg akartalak szívatni titeket – kacsintott Boti, és magához húzta Tündit. – Bocsánat, hogy megijesztettelek, és leöntöttelek.

 Tündi megszeppenve bújt oda hozzá, én pedig elérzékenyülten figyeltem a párt. Ez egyszerre volt nevetséges, és aranyos is.

 Még egy darabig beszélgettünk, kihúztuk Botiból, hogy hogyan zárta vissza a vízzel telített sörös dobozt, illetve felidéztük a kirándulás emlékeit. Aztán bekanyarodott egy ismerős autó, mit csalódottan vettem tudomásul. Anya ült a kormány mögött.

 - Azt hiszem, itt az idő, hogy elmenjek – mosolyogtam az osztálytársaimra.

 - Még találkozunk! – biccentett Heni.

 - Persze, hiszen még tart az év – motyogtam, kínomban felnevetve, és majdnem elsírtam magam. Tényleg ez volt az utolsó kirándulásunk?

 - Hogy érezted magad? – ölelt meg anya, mikor odavánszorogtam.

 - Nagyon jól – bólogattam.

 - Mesélj már valamit! 

 – Majd mesélek, de most fáradt vagyok – jelentettem ki, ő pedig legyintett.

 - Hol a bőröndöd? – kérdezte.

 - Még a buszban. A tartalma pedig valahol szétszórva… - nevettem el magam.

 - Miért nem vigyáztál rá? – ingatta a fejét anya, és kicibálta a buszból az üres bőröndömet. – Na, most bányássz ruhákat, Liza!

 Sóhajtottam, és segítettem anyának kikotorni az elkallódott cuccaimat. Nemsokára mindent megtaláltunk, különböző pozíciókban heverve a többi táskán, de arra már nem volt energiánk, hogy behajtogassuk az enyémbe, így csak bedobáltunk mindent a csomagtartóba, és útnak indultunk. Olyan fáradt voltam, hogy bár nem számított hosszúnak az út hazafelé, mégis hamar elnyomott az álom. Hálás voltam ennek a két napnak, mert olyan élményekkel gazdagodtam, amik sosem fognak elhagyni. És méltó lezárása volt ennek a nyolc évnek, amit a drága osztályommal tölthettem., Igazán szerencsésnek éreztem magam, hogy oda tartozhattam. Még a tudatalattimban is, hiszen álmomban is ők szerepeltek…