A cseppkőbarlang

Sziasztok, kedves kirándulók!c:

Végre erőt vettem magamon, és bár sokáig ültem ezen rész fölött, de sikeresen megírtam!:D *tapsvihar* Köszönöm, köszönöm!^^ Azonban ezzel a kezdeti kis monológgal azt is szeretném veletek közölni, hogy lassan vége van ennek a blognak, azaz hogy számítsatok rá, készüljetek fel, ízlelgessétek... Gondoljatok arra, hogy azért hozom ritkábban a fejezeteket, hogy minél tovább maradjak veletek, mint aktív blogoló! Szóval... Köszönöm, hogy olvastok, imádlak benneteket!♥

 Nincs is jobb egy osztálykiránduláson, mint egyedül ülni a helyünkön, és nézni, hogy a legjobb barátnőnk „megcsal” minket. Nos, igen. Normális esetben örültem volna Kiki boldogságának, mivel egész úton a barlang felé Ábel mellett ült, de akkor valahogy létezni sem nagyon volt kedvem. Teljesen egyedül éreztem magam. Magányosan, és elveszve. Az előző gondolkodásmenetemet meghazudtolva vágytam arra, hogy én is valaki mellett ülhessek. Tudom, ez elég ribancos hozzáállás, amit aztán a drágalátos Zoli barátom meg is jegyzett, mikor elhaladt mellettem.

 - Kapd be – mutattam fel a középső ujjamat, egy laza vigyor kíséretében.

 Amikor végül is megállt a busz, mindenki unottan szállt le, és sóvárogva tekintettünk bele az út melletti tó, csillogó vízébe. Vártunk már a strandra, nagyon. Én azonban a tó helyett, a padokon ülő szerelmes párokat bámultam, akik egyáltalán nem zavartatták magukat, ugyanis előszeretettel másztak bele egymás fejébe, lenyalogatni a szájpadlásukra ragadt nyálréteget, minden járókelő szeme láttára. Ilyen helyzetekben undorodom az efféle látványtól. Közben jó is lenne hasonlóképp ott ücsörögni, de gusztustalannak tartottam.

 A cseppkőbarlanghoz érve feltűnt, hogy nem mi vagyunk itt az egyedüli osztály, akik be akarnak jutni. Sőt! Rengetegen voltak, így még várnunk kellett egy padsoron, amíg a kettéosztott csapatok végeznek a barlangban.

 - Elnézést szeretnék kérni – szólalt meg hirtelen a mellettem ülő Balázs, fekete bakancsát bámulva.

 - Tessék? – néztem rá meghökkentem.

 - Nem tudtam, hogy tériszonyod van, ne haragudj.

 Alig hittem a fülemnek.

 - Dehogyis! Én kérhetnék inkább bocsánatot, amiért akkora paraszt voltam – ráztam a fejem.

 - Hát akkor kérj! – mosolyodott el halványan, mire kínosan elröhögtem magam. Sosem ment ez a sajnálkozás…

 - Hát izé… Sajnálom – vakartam a fejem.

 - Semmi baj – mondta, és mélyen a szemembe nézett.

 Remegni kezdtem a hihetetlen közelségétől, és a bámulatosan kék íriszétől. Nem igaz. A fiúknak miért van ekkora szempillájuk, és nekünk miért nincs? Rohadjanak meg…

 - Gyerekek! Mehetünk! – kiáltott fel hirtelen József bácsi, ezzel megtörve a jelenlegi romantikus hangulatomat. Eléggé haragudtam is rá miatta.

 Nyögve és unottan indultunk meg a barlang bejárata felé, ahol ismét nem csak mi, hanem gimnazisták is álltak. Ösztönösen végigmértem az idegen társaságot, és bizony három szerelmes párt is fel tudtam fedezni. Mondhatom, repdestem a boldogságtól…

 - Üdvözöllek benneteket! – kezdte unottan az idegenvezető, akinek a kinézetét leginkább egy boszorkányéhoz tudnám hasonlítani, mindenféle túlzások nélkül.

 A nő elmondta, hogy mennyire régi, és értékes kincsek raktára ez a barlang, aztán végül bemehettünk az alapbemutató után, amire többnyire senki sem figyelt. Bent elég hűvös volt, ezért kihalásztam a minire hajtogatott AC/DC-s pulcsimat az oldaltáskámból. A folyosók olyan szűkek voltak, hogy szinte törpejárásban kellett haladni. Mikor végre egy kis tágasabb helyre értünk, szinte megnyugvásként ért minket, és mindenki nagyokat nyújtózott.

 - Ebben a részben szoktak gyógytestneveléseket tartani, mert kiváló a levegő az asztmások számára is – magyarázta az idegenvezető nuku izgalommal a hangjába. Mondjuk… Nem tudom, hogy én mennyire lennék feldobva, ha mindennap minimum tízszer kéne elmondanom ugyanazt a szöveget.

 A barlang növényvilága bemutatása után, (undorító zöld gombaszerűségek a falakra nőve, a fény hatására) áttértek az állatvilágra, ami főként denevérekből áll.

 - És ha beleszállnak a hajamba? – kapott Cinti a fejéhez, mire G nevetve megpuszilta azt. Ösztönösen fintor ült az arcomra, pedig cukik voltak. Nagyon is. Rohadjanak meg. (igen, erre azt hiszem kissé rászoktam)

 - Attól nem kell félned – nyugtatta a nő – Inkább csak télen jönnek elő, és akkor sem az emberek haját szeretnék lakhelyüknek. Jobban félnek tőlünk, mint te tőlük.

 - Azért! Hátha megtámadnak! – kapott kezével a szájához Kiki, mire még az idegen társaság is lenézően bámult rá.

 Erre már az idegenvezető sem tudott mit mondani, így csak egy szemforgatás kíséretében továbbkísért minket egy meredek lépcsőhöz.

 - Megöregszem, mire felérek – hallottam a hátam mögül az egyik gimnazistát, mire elmosolyodtam.

 - Várjatok meg! – kiáltott Bendi, aki magát meg nem hazudtolva lemaradt társaságunktól.

 Ott kellett állnunk a lépcső közepén, és még csak egy nyomorult korlát sem volt, amibe kapaszkodhattam volna. Kissé remegett a lábam, és ez Balázsnak is feltűnt. 

 - Fázol, csajje? – lépett oda mellém kedvesen.

 - Nem, csak fosok, hogy lezuhanok – mondtam, mire Balázsnak felszökött az egyik szemöldöke.

 - Az oké, hogy tériszonyod van, de ez azért túlzás. Nézz már hátra, mennyien vannak mögötted!

 - Biztos, hogy nem nézek hátra! – ráztam vadul a fejem, mire Balázs sóhajtott, és… Megfogta a kezem.

 Bár a lábremegésem nem állt el, a tériszonyom egy szempillantás alatt elillant. Szinte büszkeséggel töltött el, hogy egy ilyen helyes gyerek fogja a kezem, aki ráadásul iszonyú menő, és még vicces is. Aztán belegondoltam, hogy ez mind csak a látszat… Hiszen én őt nem is szeretem. Kiki büszke pillantásának figyelését hamar felváltotta G szúrós tekintete. Igen, nekem G tetszik. Erre gondoltam, és szégyenkezve inkább elengedtem a kezét.

 - Már nem félsz? – röhögött fel kínosan.

 - Mindjárt fent vagyunk – mondtam egykedvűen.

 Ő megvonta a vállát, és visszament Ákoshoz. Nem érintette túl érzékenyen.

 Mikor végre felpasszíroztuk magunkat a szűk lépcsőn, az idegenvezető unottan elhadarta nekünk, hogy az a rész mennyire értékes, és mikor végzett, (nem volt hosszabb öt percnél, megérte?) visszakanyarodhattunk a lépcsőhöz. Pechünkre Sinya és az idegenvezető nő ment elöl, ezért szinte száz százalékosan biztosak voltunk abban, hogy támasz hiányában Sinya meg fog csúszni… És nem tévedtünk. Már épp az utolsó fokokon haladtunk, amikor a drágalátos osztálytársunk megcsúszott, és kis híján kitörte a kezét, akkorát tanyázott a barlang síkos talaján. Miután hallhattuk a „boszorkány” ultrahang szerű sikítását, a nyolcadik bé egy emberként rohant le, hogy megnézzük, nem esett e baja Sinyának.

 - Minden oké? – segítette fel Máté, Sinya pedig megigazgatva a szemüvegét, bólintott.

 - Most tök mocskos lett a ruhád – jelentette ki Tündi, mire a mellette álló Boti, vigyorogva ellökte.

 - Most már a tied is – röhögött, Cinti pedig kétségbeesetten felsegítette barátnőjét.

 - Idióta – csapott rá idegesen a fejére Heni, Tündi pedig szinte sírás közeli állapotban porolgatta hófehér, „I love pop” felirattal díszített pólóját.

 - Ezt még nagyon meg fogod bánni! – kiáltott Botinak, aki mit sem törődve vele, vígan pacsizott le Robiékkal.

 - Ez tényleg nem volt vicces, hülyegyerek – csóválta a fejét Ábel, mire ösztönösen Kikire néztem. Amikor találkozott a tekintetünk, és csak szimplán rákacsintottam, mert tisztában voltam vele, hogy hülyeség miért aggódnia. Eddig szinte egész délelőtt Ábelen lógott…

 Mikor végre kijutottunk a hideg barlangból, (ami amúgy, tudom, furcsa lesz bevallanom, de nem volt rossz) Tündi Cinti kíséretében előrefutottak a buszhoz, hogy át tudjon öltözni. Már Boti is indult volna kukkolni, ám Heni megragadta a kezét, és visszahúzta.

 - Azért ennyire bunkó ne legyél!

 - Ugyan! Én csak kielégítem az én tinédzser fiúhoz méltó vágyaimat – vigyorgott, amolyan „én aztán nem csináltam semmi rosszat” arckifejezéssel.

 - Még csak pinát sem láttál, ne mondjad már! – röhögött fel Balázs, mire ösztönösen lesütöttem a szemem.

 - Dehogynem! – vágta rá egyből Boti.

 - Ja, az anyádét – mondta Ákos, mire az összes fiú egy emberként nevetett fel, a másik társaságot is beleértve.

 Végül is épségben a buszhoz értünk, és akkor már én is egy kicsit felszabadultabban foglaltam helyet. Kitti valamiért úgy gondolta, hogy jó ötlet lenne belebámulni az arcomba, teljesen csendben, kajánul vigyorogva.

 - Mit szeretnél? – kérdeztem, mikor már kezdtem kínosan érezni magam.

 - Láttalak ám titeket! – kacsintott.

 - Kiket? – röhögtem el magam, pedig közben teljesen tisztában voltam vele, hogy mire gondolt.

 - Mióta jártok? – kérdezte csillogó szemekkel, figyelmen kívül hagyva a kérdésem.

 - Nem járunk – vallottam be.

 - Á, nem baj, majd fogtok! – legyintett, és mielőtt megszólalhattam volna, el kezdett magyarázni – Emlékszem, amikor először voltam szerelmes. Ott mondogattam magamnak mindig, hogy nem vagyok, és közben az agyamban mélyen tudtam, hogy igenis ez az érzés ez az a tipikus pillangós dolog, ez bizony a szerelem. De erre csak akkor jöttem rá, mikor a srác lesmárolt. Aztán végül is rájöttem, hogy ez mégsem szerelem…

 Felvont szemöldökkel bámultam rá, mert nem egészen értettem, hogy ezzel most hova akart kilyukadni, de inkább ráhagytam, és nem kérdeztem vissza. Az csak olaj lett volna a tűzre.

 Aztán a busz végül nyikorogva elindult, és míg az ablakon kifelé bámultam, a Snuff-ot dúdolgattam. Ez a szám vetett véget a kapcsolatomnak, ám én mégis oda vagyok érte. Ki értheti ezt a logikát? Hát természetesen Kiki. Neki vannak hasonló gondolatmenetei.

A kilátó

 Amikor megállt a busz egy erdős területen, már akkor tudtuk, hogy nekünk tényleg az ég adta világon semmi kedvünk nincs kilátókhoz, de József bácsi addig nem nyugodott, amíg mind le nem szálltunk nyögve, és kedvetlenül. Az én hangulatom így is úgy is el volt romolva, szóval én minden mindegy alapon gyalogoltam a dzsindzsásban, amíg mellettem Tündiék azon panaszkodtak, hogy nem hoztak kullancsriasztót. Cinti bezzeg nem nyavalygott, amíg G kezét fogta. De minek is fogta? Nem tud egyedül menni egy már előre letaposott ösvényen? Szerintem nehéz lett volna eltévedni, hiszen még Sinyának sem sikerült.

 - Tündike! Vegyél fel! – szökdelt oda hozzá Boti, a lehető legcsábosabb arcát elővéve.

 - Vesz a halál – nyögte oda Tündi, és utána dobott egy kavicsot, mire Boti vihogva előreszaladt.

 Mögöttem Ákosék lépkedtek, és szinte éreztem a hátamon Balázs szúrós tekintetét. Nem tudom, mire gondolhatott, de biztos, hogy az előbbi veszekedésem járt a fejében.

 - Ne izgulj, Liz! – szorította meg a kezem bátorítóan Kiki, mire halványan elmosolyodtam.

 - Nem izgulok – motyogtam, bár legbelül ezer kérdés járt a fejemben, amik mind az izgulásomhoz voltak visszavezethetők. Na, mindegy.

 Végül is épségben megérkeztünk, bár Sinyának sikerült háromszor megbotlania néhány kiálló gyökérben, de mégsem esett el, és ez a lényeg. A kilátó mellett valóban egy kis patakocska csobogott, felette meg egy viszonylag alacsonyabb hegy. 

 - Ez a kilátó? – mutatott fel Geri röhögve, mire Heni szokásához híven, tarkón csapta.

 Persze a négy fiút még ez sem tartotta vissza, vígan rohantak fel a hegyre, gyökerekbe kapaszkodva, és közben örömmel figyeltük, ahogyan tiszta sár lett szép lassan a gatyájuk.

 - Menjünk már mi is! – üvöltött fel hirtelen Ákos, Balázs pedig felém fordult. Akkor láttam először a vita óta tengerkék szemét, mire a gyomrom úgy gondolta, jó ötlet lenne egy bukfencet vetni. Hát én nem igazán tartottam annak.

 - Te nem jössz? – mosolygott rám óvatosan, és pedig nem tudtam hová tenni ezt a hirtelen jött kérdését.

 - Én? – mutattam magamra, kissé idióta arckifejezéssel.

 - Nem, baszd ki! A szomszéd Pista kecskéje – röhögte el magát, mire én is elmosolyodtam – Na, jössz? Te általában benne vagy ezekben, nem úgy, mint ők – mutatott Cinti és Tündi felé, akik az egyik fa árnyékában selfieztek. Kinek ne lett volna kedve ezek után menni?

 - Másszunk! – biccentettem, és az oldaltáskámat ledobva, már rohantam is fel.

 József bácsi hiába hozott minket kilátóba, ha nekünk inkább hegymászáshoz volt kedvünk. Így néhány perc kiabálás után, végül inkább elfogadta a helyzetet, és csendben kémlelte, hogy mit csinálunk. Az osztály nagy része már legalább a hegy felén volt, de a legföljebb Tibi tartott, ám Robi röhögve visszahúzta. Aki lemaradt, az természetesen nem más volt, mint Bendi, és csodák csodájára még Sinya is előrébb járt, mint ő. Én is sokszor megcsúsztam a kissé nedves földben, de Balázs mögöttem volt, direkt mögöttem, hogy tudjon támogatni. Ez a figyelmesség, egyszerűen fantasztikusan esett, de ahogy elnéztem, ez Kikiéknél sem volt másképp. Barátnőm nem mert hátranézni, mert olyan vörös volt, hogy már lassan azt figyeltem, mikor robban szét a feje. Ám a nagy kémlelés közepette, ismét kicsúszott a lábam a talaj alól, és majdnem leestem, ám Balázs elkapott.

 - Ú, kösz – motyogtam zavartan, és kikecmeregtem a karjaiból – Te hogyhogy nem csúszol meg?

 - Erős vagyok – vágta rá kapásból, mire elröhögtem magam – Na, jól van. Ezt megjegyzem. Többet nem is segítek – mondta tettetett sértődöttséggel a hangjában, és valóban elhúzódott mögülem.

 - Ne csináld már! Te is tudod, hogy nem azért nevettem! – kiáltottam, de ő nem felelt – Balázs!

 - Sajnálom! – kiáltotta rám se figyelve, és már jóval előttem járt.

 Megszeppenve vettem tudomásul, hogy magamra maradtam, és innentől nincs mögöttem segítség. Így hát nekirugaszkodtam, és a legnagyobb erőbedobással próbáltam gyökérből-gyökérbe kapaszkodva haladni, ám egy idő után előjött a tériszonyom, amivel nem tudtam mit kezdeni. Lenéztem, nem volt ott Balázs, csak a patak és az egyre jobban összemenő osztályfőnökünk, és kiakadtam.

 - Balázs! Gyere vissza! – üvöltöttem, torkom szakadtából, és reméltem, hogy feltűnik neki, hogy nem csak hülyéskedem.

 - Mi van? – kiáltott le, az immár a tetejére érve.

 - Baszd meg, le fogok esni! – harsogtam, és közben minden porcikámban remegtem.

 Már mászott volna le értem, de valaki megelőzte. G termett mellettem a semmiből, és bátorítóan megszorította a karom.

 - Nem fogsz leesni! – mondta, és alám mászott – Nézd hova lépek, és kövess! Bármi van, itt vagyok!

 Azt hittem, menten elájulok, és ebben nem csak a tériszonyom játszott közre, hanem az is, hogy egyszerűen alig bírtam elhinni, hogy G képes egy ilyen vita után is kiállni mellettem. Tehát másztam, próbáltam minél jobban koncentrálni, és végül sikerült leérnem.

 - Köszönöm szépen! – lihegtem hálásan G-nek, aki csak biccentett, és odament Zolihoz, aki elég mogorván méregetett engem, szokásához híven.

 - Jól vagy? – ért mellém immár Balázs is – Nincs semmi bajod?

 - Nincs, köszönöm – mondtam egyhangúan, és nem néztem a szemébe.

 - Akkor miért vagy paraszt? – röhögte el magát kínosan.

 - Mert megköszöntem?

 - Nem. A hangnemed bunkó – csóválta a fejét.

 - Bocs, hogy nem felel meg, így születtem! – röhögtem el magam én is.

 - Most tényleg. Mi a fasz bajod van?

 - Az, hogy csak úgy otthagytál a hülye egód miatt! – akadtam ki.

 - Mi van, baszd meg, menstruálsz? – kérdezte, nekem meg itt ment fel a pumpa.

 - Te csak ezzel tudsz jönni? Akkor tessék, nézd meg a bugyikámat, faszfej! – üvöltöttem, mire még József bácsi is felkapta a fejét.

 - Atya ég, én tényleg nem értelek titeket, csajok – jelentette ki, és elment. 

 - Ez mi volt? – kérdezte meghökkenten Kiki. 

 - Nem tudom. Úgy tűnik ez ilyen ösztön. Akinek bejövök, azzal bunkó vagyok – feleltem arra koncentrálva, hogy kizárjak a hangomból egy minimális rosszérzést is.

 - De ne legyél, nincs okod rá! Csak megkérdezte, jól vagy e – rázta a fejét.  

 - De, ajj. Mikor veszik már észre, hogy nem vagyok jól? Én ezt az egész hülyeséget nem értem! Mi ez a fogyatékos szerelmi háromszög?

 - Milyen szerelmi háromszögről beszélsz te? – akadt ki.

 - Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád!

 - Te tiszta hülye vagy – mondta – G ebben az egészben nincs benne, csak te vagy fogyatékos!

 - Oké. Meglepődnél, ha azt mondanál, hogy ezt az egészet én sem értem?

 Természetes arccal megrázta a fejét.

 - Szerinted mit csináljak? – kérdeztem bizonytalanul.

 - Úr Isten! – csapta meg a homlokát – Gondolkozz!

 És én egész végig gondolkoztam, amíg a busz felé gyalogoltunk. Szóval G nincs benne, tehát Kiki Balázst szánta nekem. És mi van, ha én nem akarok Balázzsal járni? Lényegében ez az egész járás teljesen felesleges, jó vagyok én így szinglin. Amúgy is utálok járni, mert akkor tiszta bunkó leszek, és mindenki megutál. Fúj, hülye járás! 

 Ezen gondolataim kavarogtak a fejemben egészen addig, amíg a buszhoz nem értünk. Utána folytattam a gondolkodást, hogy lényegében min is gondolkozom, és az utolsó, amire rájöttem, hogy gondolkozni igazából teljesen felesleges. Annyira felesleges, mint a járás. Hm. Azt hiszem, ennek a mondásnak még nagy hasznát veszem az életben. Köszönöm, drága agyam!

A vita

 A buszon egy fokkal nagyobb volt a csend, mint amikor mentünk a szállás felé. Ám ez a pillanatnyi nyugalom mindössze addig tartott, amíg József bácsi meg nem számolt minket.

 - Valaki megint hiányzik – jelentette ki, mintha csak azt mondta volna; „Ma spagetti lesz ebédre”.

 - Sinya – harsogtuk egyszerre, az immár komikussá vált eltűnését.

 A buszsofőr már ösztönösen fordult volna vissza, ám abban a pillanatban lépett ki a WC-ből a keresett személy. Egy emberként röhögtünk fel. Sinya zavartan igazgatta szemüvegét, majd visszazuttyant a helyére. 

 Én zenét hallgattam, és az ablakból kifelé bámultam a tájat. A fákat, amelyek mellett elhaladtunk, szinte égette a nap. Sajnáltam is őket, hiszen mi aznap mentünk egy kis hűsítő strandra.

 - Na, a mai program! – kezdte József bácsi, amire ismételten csak egy fáradt nyögéssel tudtunk reagálni. Persze ez róla lepergett, hiszen meg vagyunk róla győződve, hogy az ofőnknek nincsenek érzései – Először egy kilátóhoz megyünk, amely mellett egy patak csörgedezik.

 Ösztönösen elmosolyodtam a művészi megfogalmazása miatt.

 - Aztán – folytatta, és megfordította a kezében tartott program lapot – Megtekintünk egy cseppkőbarlangot, utána bemegyünk a malommúzeumba és végül megebédelünk egy pizzériában.

 - Strand? – kérdeztük egyszerre, mert úgy tűnt, befejezte a monológját.

 - Ja, és persze elmegyünk a Tamási élményfürdőbe – tette hozzá „mellékesen”.

 A figyelmünk innentől ismét visszakapcsolt, és beszélgetni kezdtünk. Én is kinyomtam a zenémet, és hátrafordultam Ákosékhoz.

 - Nem akarok – jelentettem ki természetes arckifejezéssel.

 - Mi sem – vágták rá egyszerre. Működik az osztálytelepátia, tudták nagyon jól, mire céloztam.

 - Jóska bá minek talál ki mindig ilyen faszságokat? – kérdezte Balázs.

 - Talán azt hiszi, nem tudunk ellenni egyedül – sóhajtott Ákos.

 - Liz! – bökte meg a vállam hirtelen Kiki.

 - Mondd! – néztem rá, az arcán pedig valami reménykedés szerűt véltem felfedezni, bár elég nehéz volt bármiféle érzelmet kivenni a sminkje miatt.

 - Négyszemközt – súgta, mire megértően bólintottam, és odahajoltam hozzá – Van egy tervem! – kezdte.

 - Mi? – kérdeztem.

 - Ma összejövök Ábellel!

 - Minden kiránduláson ez a terved – vontam fel a szemöldököm. Nem ért nagy meglepetés.

 - Jó, jó, de most biztosan összejövök vele! Tudod, hogy úgyis együtt megyünk gimibe. Szerintem ez egy nagy lehetőség, így az osztály utolsó közös kirándulása alkalmából.

 A gimi. Mostanában elég nagy téma lett, hogy ki, hova megy, de sajnos az osztály eléggé szétszakad. Én, ha jól tudom, Robival, Ábellel, Kikivel és Ákossal fogok egy helyre járni. Szerintem ez édeskevés a tizennyolcas létszámhoz képest.

 - Na, és hogy akarod ezt most így hirtelen megoldani? – kérdeztem, és finoman elmosolyodtam.

 - Fogalmam sincs – sütötte le a szemét.

 - Szerintem kezdetnek beszélgess vele – ajánlottam fel – Nézd, most egyedül ül!

 - De miről? – nyögte elkeseredetten.

 - Kérdezd meg, mit hallgat!

 - Oké – sóhajtott – De mi van, ha hülyének néz, amiért csak úgy megzavarom?

 Én mosolyogva megcsóváltam a fejem, ő pedig értette a tekintetemből, hogy úgysem nézheti hülyének, elvégre osztálytársak, nincs megtiltva a beszélgetés. Nagy nehezen végül felállt, mély levegőt vett, és szerintem addig nem engedte ki, amíg Ábel mellé nem ért. Aztán csoda történ! Megszólította. Vigyorogva néztem végig a jelenetet, ahogyan Ábel megmutatta neki a telefonját, Kiki leült mellé, és ezek után együtt hallgattak zenét. Néha még össze is nevettek. Csak azt sajnáltam, hogy a barátnőm ezek után rám sem nézett. Na, mindegy, valószínűleg én is ilyen voltam, amíg G-vel voltam. Akkor jutott eszembe, hogy kedvem támadt egy kis Slipknotot hallgatni, így egy hirtelen meggondolásból odamentem hozzá.

 - Szia – böktem ki, de már meg is bántam. Zoli és G is úgy bámultak rám, mint ha egy vadidegen ember lennék, aki ráadásul meztelen és be van rúgva. Hm. Nem tudom, hogy jött ez a levezetés, de valószínűleg úgy néztek rám.

 - Háj – biccentett G.

 Remekül elbeszélgettünk.

 - Mutatsz zenét? – firtattam.

 - Mutatok – vonta meg a vállát, én meg elmosolyodtam. 

 Lehajoltam hozzá, ő pedig megosztotta velem a fülesét. Amikor éreztem az érintését a fülemen, kirázott a hideg. Hiába, az is egy erogén zóna. De jobb lenne, ha már nem fagynék meg rögtön annyitól, hogy G rám néz. Főleg, hogy nem szingli.

 - Ez jó. Mi ez? – kérdeztem, mert tetszett, amit hallottam.

 - Suicide Silence – felelte.

 - Átküldöd? – kaptam elő a telefonom.

 - Át.

 - Igencsak szűkszavú vagy mostanság – böktem ki véletlenül, majd zavartan lenéztem.

 - Te meg furcsán kedves – vágta rá. Éreztem, ahogyan a szívem ezerrel kezd verni, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.

 - Ne haragudj, hogy próbálok ember módjára viselkedni veled – tettem aztán csípőre a kezem.

 - Csak csodálkozom, hogy ez előbb nem ment – mondta kíméletlenül. Tudtam, hogy ebből már nem jöhetek ki győztesen, de azért folytattam:

 - Egy olyan vérbeli seggfejjel, mint te, nem olyan egyszerű, tudod?

 - Miért is vagyok én seggfej? – röhögte el magát gúnyosan.

 - Talán mert két hetet sem szenteltél a szakításunk után depizésre, neked már rögtön össze kellett jönnöd valakivel – érveltem, szerintem jogosan.

 - Mi a szarért depizzek? Mert megszabadultam egy olyan lánytól, aki másra sem tud gondolni, csak magára? – kérdezte, már felemelve a hangját.

 - Aha! Szóval nem is szerettél! – tettem fel a mutatóujjam, amolyan „Most már minden világos” nézéssel.

 - De igen. Szerettelek. Te voltál az első, akit szerettem. És mindent meg is tettem érted. Azt hiszem, elég jó kapcsolatot építettem volna fel, hogyha te nem lettél volna akkora paraszt! Csodálkozol, hogy ezek után otthagytalak, és kerestem valakit, aki tényleg mindent megtesz, azért, hogy boldogak legyünk?

 Egy pillanatra lefagytam. Erre nem tudtam mit felelni. Dühös voltam, de valahol ott lebegett az, hogy mérhetetlenül szégyelltem magam. Tudtam, hogy igaza van, ezért végül csak ennyit mondtam:

 - Jól van! Akkor áldásom rátok!

 És sértődötten, vesztesen visszatrappoltam a helyemre. Az egész busz minket nézett. Még Ábelék is felkapták a fejüket. De akinek a tekintetét a legjobban éreztem a hátamba fúródni, az Balázs volt. Nem mertem megfordulni. Kiki sietett felém, és megérintette a vállam.

 - Liz! – kezdte.

 - Nem érdekel! Tudom, hogy elcsesztem – motyogtam, már-már sírás közeli állapotban. A busz szerencsére kezdte visszanyerni az életkedvet. Ismét beszélgetések zaja hangzott fel. Fogadok, hogy mi voltunk a téma tárgyai.

 - Ne mondj ilyet! Egy kapcsolatért nem egy ember a felelős! – próbált nyugtatni.

 - Hát ez az! – néztem rá immáron elfátyolosodott tekintettel – Ő tényleg mindent megtett, de én hálátlan voltam, és szemét! Sosem fogja ezt megbocsátani nekem.

 - Dehogyisnem! – simította meg a vállam – Próbálkozik ő, csak nehéz neki. Ő is nagyon szeretett, tudod jól!

 - Akkor most miért volt ilyen? – szipogtam, de közben tudtam rá a választ.

 - Azért mert szeretett – ismételte.

 - Jaj, Kiki! Én úgy sajnálom! – dőltem bele a karjaiba, és sírni kezdtem – Bár vissza lehetne forgatni az időt! Akkor mindent jobban csinálnék! Olyan kedves lennék vele, hogy soha, de soha nem szeretne ki belőlem!

 - Hidd el, minden rendben lesz! – suttogta a hátamat simogatva.

 És én hittem neki. Kikiben bízok a legjobban, mert ő mindig őszinte és segítőkész, ráadásul remek emberismerő. Mindenkinek kell egy ilyen barátnő!

 - Köszönöm – hajoltam el tőle, és letöröltem a könnyeimet.

 - Alap – biccentett.

 Ezek után egy pillantást sem vetettem G-re, sem pedig Balázsra, hanem kissé depresszív állapotban bámultam ki az ablakon, és közben folyamatosan kattogott az agyam. Úgy éreztem akkor, ez életem legrosszabb osztálykirándulása. 

A reggel

Halihó! Elnézést, hogy nem szóltam az újabb távozásomról, tök váratlanul jött. Gondolom számotokra is. Most viszont íme a folytatás, ami remélhetőleg elnyeri a tetszéseteket!:3

 Amikor felkeltem, kábé úgy nézhettem ki, mint egy élőhalott. Túlzások nélkül. És bizony szívesen felfaltam volna Botiék agyát is, akik az ébredésről gondoskodtak. (kedvesen, aranyosan beleordítottak mindenki fülébe, méghozzá azt a bájos, Boti talán kedvenc szavát, hogy „fityma”. Érett nyolcadikosok) Barna hajam az égbe meredt, minimális szempillaspirálom elkenődött, és a szemem alatti lila karikák is a fáradtságomról tanúskodtak. Persze nem én voltam az egyetlen, aki ilyen állapotban volt. Kiki talán még rosszabbul is nézett ki, ami az én esetemben elég ritka. Szerencsére megúsztam egy felesleges hisztit tőle, hogy „Jaj, Ábel meglátott smink nélkül, most már tuti semmi esélyem nem lesz nála!”, ugyanis villámgyorsan bespurizott a fürdőbe. Igen, villámgyorsan. Ő olyan, hogy kinyitja a szemét, és már működik az agya. Irigylem az ilyen embereket. Egyedül Tündi és Cinti voltak azok, akik igazán fantasztikusan mutattak. Az alvás egy piciny nyoma sem látszott makulátlan arcukon. Nem csoda, hogy G egyből beleszeretett Cintibe. Gr!

 Ahogy így elnéztem a reggeli arcokat, hirtelen elindult az üzenetjelző csengőhangom, amire mindenki megijedt, ugyanis Asking Alexandria-tól a Dear Insanity-t állítottam be, ami hát elég hirtelen kezdődik. A kijelzőn Balázs neve díszelgett. A szívem nagyot dobbant. Az üzenetben ez állt: Csá, jó csaj!:)

 Leginkább a „Jó csaj” megnevezőt nem értettem, ugyanis az akkori állapotomban ez eléggé furcsa leírás volt rólam. Ezt természetesen kérdőre is vontam. Így néz ki tehát a beszélgetés, amit utólag le is screensaholtam.

„Csá, jó csaj!:)”

„Jó csaj?:))”

„Erre azt illik válaszolni, hogy: Szevasz, jó ízlésű, menő, helyes, lehengerlő személyiségű álom pasi!”

„Ó, oké. Majd legközelebb ezt írom, rendben?”

„Szavadat ne feledd!;)”

„Hülye…XD”

 Amint megmutattam Kikinek, ő vigyorgott, mint egy idióta, és utána végig azzal piszkált, hogy ő miért nem kap soha ilyen üzenetet Ábeltől. Én megnyugtattam, hogy majd fog. Mikor ezt letárgyaltuk Kikivel, én felvettem az aznapra tervezett ruhámat. (Dead By Apriles póló, rövidnadrággal)

 - Reggeli! – nyitott be hirtelen József bácsi, és az amúgy teljesen mimikátlan arcán meglepettség tükröződött, amikor meglátta, hogy mindenki fent van.

 - Ebéd! – nyögte be Boti.

 - Vacsora! – üvöltötte el magát Tibi is, de erre csak egy szimpla szemforgatás volt a reakciónk.

 Amikor leértünk, néhányan már lent voltak, köztük Balázs is, akivel inkább kerültem a szemkontaktust. Pedig ő szívélyesen vigyorgott rám, a telefonját mutogatva. Én csak mosolyogva megráztam a fejem, és odamentem az asztalukhoz, immáron a kajámmal. (parizer, kenyér és vaj)

 - Ennyire unatkozol, álom pasi? – kérdeztem röhögve.

 - Ugyan, már kedveskedni sem szabad? – tettetett meglepődést.

 - Ákosnak hogy tetszett? – böktem felé.

 - Mi? – kérdezte kíváncsian Ákos. Szóval nem tudott az üzenetről.

 - Csak küldtem neki egy jó kis pornót – legyintett Balázs vigyorogva, Ákos pedig amolyan „Mindent értek” arckifejezéssel ette tovább a reggelijét.

 - Valaki pornót említett? – lépett mellénk izgatottan Boti – Csak nem Tündike szerepel benne? Mert akkor látnom kell!

 - Nézzed a Tele tabikat! Te még arra is ki tudnád verni! – szólt Balázs, mire elnevettük magunkat.

 - Idecsüccsenhetek? – kérdeztem, az egyik üres székre mutatva.

 - Nem szabad, különben eldádázlak! – folytatta a gyerekbeszélgetést Balázs, mire röhögve helyet foglaltam.

 Nem sokkal később leült mellénk Kiki is, aki szinte villámsebességgel varázsolt a hullából címlapra való lányt. Pontosabban egy élő Barbiet, a sminkmennyiséget elnézve.

 - Nem lesz ez egy kicsit kevés? – tértem rá rögtön az arcára, egy enyhe célzással.

 - Mi? – nézett rám nagy szemekkel.

 - A vakolat – mondta be Balázs, mire elröhögtem magam.

 - Jah! – nevetett fel bután Kiki – A-a! Ez szerintem elég lesz arra, hogy felhívjam magamra a TUDODKI figyelmét.

 - Aha! És ugye tudod, hogy ezzel nem csak, hogy felhívod magadra a figyelmet, de igaz lesz rád az a mondás, hogy a napra lehet nézni, de rád nem?

 - Ilyen sok lett? – kapott rémülten az arcához.

 - Konkrétan szikrázik a fejed – bólintottam.

 - Lemosom! – ugrott fel, és sebesen elrobogott, az asztalon hagyva a kajáját.

 - Ki ez a TUDODKI? – fordult felém Ákos, felvont szemöldökkel.

 - Ábel – vágtuk rá egyszerre Balázzsal – Még a vak is látja, hogy miatta illegeti magát. Nem értem a lányokat – tette hozzá Balázs a fejét rázva.

 - Talán engem is olyan nehéz megérteni? – tettem csípőre a kezem, megjátszott felháborodottsággal.

 - Jaja – bólogatott vadul, mire kínosan elröhögtem magam.

 - Na, mit nem értesz? – kérdeztem.

 - Miért volt olyan nehéz elfelejteni ezt a G kölyköt? – vágta rá komoly arccal.

 Elgondolkoztam.

 - Nem tudom… Talán mert szerettem – feleltem egy kis habozás után.

 - Talán, vagy szeretted? – folytatta.

 - Atyám, mi ez a vallatás? – röhögött fel Ákos – Gáz vagy, barátom, hogy ilyenekkel zaklatod szerencsétlent.

 Ekkor érkezett meg Kiki, aki valóban lemosta a sminkjét, vagyis hát azt állította, de én nem láttam nagy változást rajta.

 Miután szépen megettük az összes kajánkat, József bácsi beintett a szobánkba minket, hogy pakoljunk össze, mert vár a busz. Elég szomorkás hangulatban dobáltam (igen, dobáltam, és nem szépen összehajtogatva raktam be) be a cuccaimat a bőröndömbe, hiszen tudtam, hogy ez az a napja a kirándulásnak, amikor este hazamegyünk. A fürdőruhámat gondosan előkészítettem, és behelyeztem az oldaltáskámba, és csak akkor jött a neheze! A bőrönd becipzározása. Kiki felajánlotta, hogy segít, ám mégsem mentem vele sokra.

 - Nem kéne összehajtogatni a ruhákat? – kérdezte megvakarva a tarkóját.

 - Hidd el, úgy sem sokkal jobb – ráztam a fejem, amíg rángattam a cipzárt.

 Ahogy így erőlködtem, egyszer csak a kezemben maradt. Leszakadt, én meg nyögve terültem el az ágyon.

 - Na, most mi lesz? – tettem fel a költői kérdést.

 - Nem zárjuk be – felelt természetes arccal Kiki, én pedig felnyögtem.

 - Legalább a bugyimat berakhatom a te bőröndödbe, hogy még véletlenül se szóródjon ki?

 - Bocsi, de nem fér be – mondta – Nem fog kiesni! Szennyes zacskóban van.

 - Hát oké – vontam meg a vállam, és lent elmondtam a buszsofőrnek, hogy szenteljen különös figyelmet a becipzározatlan bőröndnek. Ő mogorván bólintott, majd bedobta a többi közé. Ennyit a figyelemről.

 Lassacskán az egész osztály beszállingózott a buszba, ugyanazt a helyet elfoglalva, mint a szállás felé jövet, és integetve búcsúztunk az alvóhelyünkről. Hát igen. Ez a kis házacska is beleásta magáét a szívünkbe, az egyszer tuti.

Az éjszaka

 - Na, nézünk horror? – üvöltött fel Geri, mire Heni tarkón csapta.

 - Ne kiabálj már, gyökér! Felébreszted az ofőt!

 - Nézzünk! – biccentett Ákos, és előkapta a mobilját – Akkor Insidous?

 - Az jó! – ült le mellé Balázs.

 - Hát, nem tudom… Szerintem ez nem jó ötlet… - motyogtam zavartan, mire Balázs egy fél mosolyt küldött felém.

 - Ne félj, ez csak egy film! Amúgy sem alszunk ma este.

 - Az lehet, de én máskor viszont szeretnék – nevettem el magam kínosan.

 - Na, gyere! Vigyázok rád! – kacsintott Balázs, mire idegesen lesütöttem a szemem, és odaültem mellé.

 Lassan az egész osztály odagyűlt Ákos telefonjának kicsiny képernyőjéhez, és kezdődhetett a kínzás. Legalábbis számomra. A film felénél oda sem néztem, csak zavartan bámultam a földet, vagy a kijelző fölé lestem, hogy ne kelljen megijednem. Persze attól még láttam belőle egyet, s mást, és már csak a hangoktól úgy be voltam szarva, hogy néha még levegőt venni is elfelejtettem. De kábé a film felénél, mintha nem is horrort, hanem valami mást néztünk volna… Balázs hátulról óvatosan, hogy nehogy megijedjek, megérintette a vállam, és halkan a fülembe súgott:

 - Nagyon félsz?

 Az agyam ezer fele járt, így válaszra képtelen voltam, ezért csak bólintottam. Balázs finoman körbefogta hátulról a derekam, és magához húzott. A szívem már nem hagyott ki ütemeket az ijedtségtől, helyette olyan heves dobogásba kezdett, hogy azt hittem, elájulok. Balázs a vállam fölött nézte a filmet, de én képtelen voltam rá. Csak arra figyeltem, hogy megfelelő tempóban lélegezzek. Ám egyszer csak feltűnt valami… G tekintete. Óvatosan odanéztem, és a szemében valami addig ismeretlen nézés motoszkált. Nem tudtam eldönteni, hogy mire gondolt akkor. Szinte lesújtott rám. Csak nézett rám egy darabig, aztán visszatért a filmhez, én pedig kicsit elszégyelltem magam. Olyankor éreztem magam szerencsésnek, amiért nem szokásom az elvörösödés, mert akkor szinte lángolt volna a fejem. Finoman kibújtan Balázs öleléséből, aki meglepetten nézett rám.

 - Mi baj? – suttogta.

 Én megráztam a fejem. Úgy tűnt, az est hátralévő részében néma kommunikációt folytatok. Balázs tekintete értetlenséget árasztott, én pedig úgy döntöttem, inkább elmegyek a mosdóba, ezzel „kimagyarázva”, hogy többet nem akarok Balázs közelségében lenni.

 Amint kiléptem az ajtón, úgy éreztem a friss szellő nem csak, hogy a testem, de a fejem is szellőzteti. A levegő a gondolataimmal együtt ki-be járkáltak, és nem tudtam semmire sem koncentrálni. Olyan érzésem volt, mint amikor este nem tudsz elaludni. De ott nem az alvás, hanem a tudás hiánya zavart a legjobban. Nem értettem semmit. Leültem a szobák előtti egyik székre, és az asztalon kopogtatva feketére festett körmeim törtem a fejem, ám akkor kinyílt az ajtó. Kiki lépett ki rajta, és mellém huppant.

 - Baj van? – kérdezte aggódva.

 - Láttad ugye, ahogyan Balázs megölelt? – néztem rá.

 - Igen! Tiszta cukik voltatok! – áradozott mosolyogva.

 - Nem! Nem voltunk azok. Vagyis…

 - G, igaz? – kérdezte.

 - Igen – sütöttem le a szemem – Nem vagyok bunkó egy kicsit? Vagy nem viselkedem úgy, mint egy kurva?

 Kiki nem válaszolt, csak a távolba meredt. Látszott rajta, hogy gondolkodik, mit mondjon. Ez megijesztett.

 - Szóval de… - sóhajtottam.

 - Nem, dehogy! – rázta a fejét – Csak izé… Valamit nem tudsz.

 - Miről beszélsz? – kérdeztem rémülten.

 - Nem veled van a baj! – nyugtatott.

 - Hanem?

 Kiki továbbra is csendben volt.

 - A jó Istenbe! Válaszolj már, légyszi!

 - G-nek barátnője van – bökte ki végül.

 - Mi? – hőköltem hátra. Nem akartam hinni a fülemnek – És ki az a szajha? Én erről miért nem tudtam? – faggattam sírás közeli állapotban.

 - Nem akartam elmondani, amíg láttam rajtad, hogy mennyire ki vagy bukva a szakítás miatt… - magyarázkodott.

 - De ki az?

 - Izé…

 - Bökd már ki!

 - Cinti – hangzott a válasz.

 - Mi? – nem értettem semmit – Az meg hogy lehet?

 - Cintinek mindig tetszett G, de kedves volt, megvárta, amíg szakítotok. 

 - Ráhajtott. A kis kurva! – mondtam idegesen.

 - Erről szó sincs! Szimplán csak szerelmes. Már több éve.

 - Még előttem is?

 - Még előtted is – bólintott.

 - És én erről miért nem tudtam? – álltam fel, és tettem csípőre a kezem.

 - Mert te is az voltál – magyarázta komolyan.

 - Honnan tudod, hogy most nem vagyok az?

 - Mert nem sírsz – válaszolta rezzenéstelen arccal.

 Megakadt a szavam, és elgyengülten visszarogytam a székbe.

 - És nem smárolnak, vagy valami? – röhögtem el magam kínosan, megszakítva a már kínossá vált csendet.

 - De, csak nem előtted – felelte.

 Nem tudtam mit mondani. Minden bennem volt. A csalódottság, a féltékenység… Minden, de valahogy mégsem éreztem magam szomorúnak, és ez engem is meglepett.

 - Menjünk vissza! Már biztosan vége a filmnek! – szólalt meg Kiki, és vissza is tértünk.

 - Mi tartott ennyi ideig? – suttogta vigyorogva Balázs.

 - Hosszú – legyintettem, ő pedig ismét magához húzott, mintha mi sem történt volna. Akkor már nem bántam – Mikor van ennek vége?

 - Most – felelte, és tényleg így történt.

 - Ez jó volt – jelentette ki Ákos – Nézzétek az arcát! – mutatott röhögve Sinyára, aki úgy bámult ki a fejéből, mint aki szellemet látott. Mondjuk… Látott is eleget.

 Akkor Boti hátulról üvöltve ráugrott, mire Sinya hangosan felsikított. Olyan hangja volt, mint egy kislánynak, túlzások nélkül. Mindenki nevetett, még Heni is, de azért adott egy tockost Botina, miközben elmormolta a „Bunkó” szócskát.

 A következő elfoglaltságunk volt estére az üvegezés, ami természetesen Kiki ötlete volt. Tibi pörgette meg először Geri kulacsát, amivel reggel locsolt minket. A szája Balázsnál állt meg, a feladat pedig a következő volt:

 - Nyald meg Ákos arcát! – vihogott.

 - Nyald meg te! – vágta rá gondolkodás nélkül Balázs, kivillantva fehér fogait. Mindannyian nagy nevetésben törtünk ki.

 - Ne ilyen fogyatékos feladatokat már! – nyavalygott Tündi.

 - Miért, mit vártál egy fogyatékostól? – nézett rá felvont szemöldökkel Heni.

 - Nálam van az üveg! Én döntöm el, mi legyen a feladat! – csitította őket Tibi – Nyald meg Ákos arcát!

 - Akkor felelek – mondta Balázs.

 - Azt csak háromszor lehet.

 Erre mindannyian a fejünket fogva nyögtünk egyet.

 - Jól van, jól van! Akkor felelj! Ki az, akit a legszívesebben megfojtanál az osztályban?

 - Téged – válaszolt Balázs rezzenéstelen arccal, mire elröhögtük magunkat.

 Tibi megszeppenve nyújtotta át az üveget, Balázs pedig forgatott. Most nálam állt meg.

 - Felelek! – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire elmosolyodott.

 - Bejön még ez a G gyerek? – mutatott felé, mire G röhögve megcsóválta a fejét.

 Gondolkoztam.

 - Talán már nem – jelentettem ki végül, és megfogtam az üveget.

 - Helyes – bólintott Balázs.

 Forgattam, a szája pedig Ábelnél állt meg.

 - Merek – mondta.

 - Puszild meg Kiki arcát! – mosolyogtam, Kiki pedig csillogó szemekkel rám nézett.

 Ábel odament, megpuszilta, a barátnőm bőrszíne pedig vörössé változott.

 Az üvegezés még tartott egy darabig. Heninek bocsánatot kellett kérnie a fiúktól, amiért nem volt velük elég kedves, Bendinek fel kellett vennie Tündi melltartóját, és… G-nek meg kellett ölelnie Cintit. Nos, hogy mit éreztem? Azt hiszem örültem, mert láttam Cinti arcán azt a boldogságot, ami az enyémen sosem volt olyan, mint amit G megérdemelt. Látszott rajtuk, hogy szeretik egymást, és az volt számomra a legfontosabb, hogy G boldog legyen.

 Az éjszaka további részében beszélgettünk, szóval elvoltunk. Még a horror film sem tette meg a hatását, én sem féltem egyáltalán, ami elég furcsa volt tőlem. Aztán végül is eléggé fáradt volt a társaság egy idő után, úgyhogy együtt aludtunk el egy rakáson, a mi szobánkban. Még szunnyadás közben is olyanok voltunk, mint egy igazán összetartó közösség! És végül is Tündinek sem okozott gondot a Botinak való alvás. Meg is örökítettem, mikor már csak én voltam fent. Ám az sem tartott sokáig, hiszen lassacskán engem is elnyomott az álom.

A szállás

Halihó!^^

Nem tudom mennyire hiányoztam nektek, minden esetre most végre itt vagyok, és megpróbálom ismét napi rendszerességgel hozni a részeket. Tehát itt a folytatás, jó szórakozást kívánok!^^

 A buszon folytatódott a szokásos röhögések, és beszélgetések hada, ám valamennyien inkább a zenehallgatást választottuk. Én a viszonylag nyugisabb Linkin Parkot nyomattam a fülembe, ám mögöttem a két rocker elég hangosan énekelt, pontosabban hörgött, így nem igazán hallottam semmit.

 - Fogjátok be a pofátokat! – nyafogott Tündi, aki szintén zenét próbált hallgatni, ám Ákosék ahelyett, hogy elcsendesedtek volna, inkább csak még hangosabban üvöltözték a Machine Head Take This Life című számát.

 - Nem lehetne egy PICIT halkabban? – kértem én is mosolyogva.

 - És ha Slipknotot éneklünk? – kiáltott fel Balázs, és belekezdett a Wait And Bleed refrénjébe.

 - I wander around where you can't see Inside my shell, I wait and bleed – szálltam be én is az utolsó két sorba.

 - Egész jó hangod van! – bólintott elismerően Ákos.

 - És még jól is nézel ki! – vigyorgott Balázs, mire kínomban lesütöttem a szemem.

 - Nem akarsz csatlakozni a zenekarba? – kérdezték egyszerre.

 Én félve Kikire nézett, aki mosolygott, és finoman bólintott, és a szemében valahol ott bujkált Balázs és a köztem lévő kapcsolat gondolata.

 - Hű… köszi. Egy próbát megnézhetek – mondtam végül, mire folytatták az éneklést, Tündi legnagyobb „örömére”.

 Az út nem volt túl hosszú. Viszonylag hamar a szállásra értünk, és mikor leparkolt a busz, mindenki rohant is, hogy kivegye alulról a bőröndjét. Én logikusan a háttérben megvártam, amíg mindenki odatömörülve kikeresi az övét, és végül már csak az én egyszerű táskám maradt. A következő volt, a „Ki hol alszik?” kérdés, amit József bácsi tett fel.

 - Van a lányoknak egy négyes szoba… - kezdte, mire Boti bekiabált:

 - Miért nem leszünk vegyesen?

 - Én veled biztosan nem fogok egy szobában aludni – rázta a fejét Tündi.

 - Majd úgyis átjárkálunk egymáshoz – mondtam neki.

 - Fehérneműben? – kérdezte komoly arccal, de erre inkább nem mondtam semmit, csak fejcsóválva elröhögtem magam.

 - Szóval… Kik akarnak négyen együttaludni? – kérdezte ismét József bácsi, mire Kiki, én, Heni és Kitti, feltettük a kezünket – Akkor mehettek is!

 Nagy nehezen felvonszoltuk a cuccunkat oda, ahova egy félmeztelen férfi mutatta. A szobában egy emeletes ágy is volt, ám nem tűnt túl szimpatikusnak. Azt pedig egyből tudtuk, hogy a fiúk fognak majd viccelődni a franciaággyal.

 - Van TV! – sikított Kiki, és rohant is, hogy bekapcsolja.

 - Te TV-t akarsz nézni? – vontam fel a szemöldököm.

 - Szerinted lemaradok az Éjjel-nappal Budapestről? – csóválta a fejét, mire röhögve legyintettem egyet, és elindultam meglátogatni a többieket.

 - Úr Isten! – rohantak felém Tündiék, mire leértem – Mi egy szinte külön házban vagyunk, ahol penészes a fal!

 - De legalább van TV – vontam meg a vállam, amolyan „Ez is valami” nézéssel, és mentem tovább.

 Leginkább a fiúk helye érdekelt, ami mindig jobb, mint a miénk. Ez most sem volt másképp. Egy nagy nappaliszerűséget pillantottam meg először, mikor felértem az épület belsejében. Egy hatalmas asztal, és néhány kanapé szerűség volt ott, a szobákba pedig két külön folyosón lehetett eljutni. Először a legnagyobb hangzavar irányába indultam el, Botiékhoz.

 - Miért van itt öt ágy? – kérdeztem röhögve.

 - Baszd ki, Jóska bá kitalálta, hogy velünk fog aludni! – kiáltott Robi.

 - Az szívás – nevettem fel kínosan.

 - Ne is mondd… - sóhajtott Geri, aki éppen a TV-t üzemelte.

 - Na, jó. Én még megyek egy kört! – intettem, és elindultam a két rocker felé.

 - Hali! – köszöntem be Ákoséknak, akik épp Trivium-ot üvöltettek.

 Abban a pillanatban viszont nem csak én, de G és Zoli is belépett az ajtón, ami azon nyomban megcsapta a fejem.

 - Aú! – fogtam meg a fájó pontot.

 - Ú! Ne haragudj, Liz! Nagyon fájt? – érintette meg a karom G, mire ösztönösen elkaptam azt. Pedig… Nagyon jól esett.

 - Nem jobban, mint a szakítás – feleltem, de aztán le is sütöttem a szemem. Nem akartam ezt mondani, tényleg nem. De akkor persze minden szem rám szegeződött, és még a Built To Fall is elhallgatott.

 - Mi a szar? – röhögte el magát Balázs, megtörve ezzel a már kínossá vált csendet.

 Hála Istennek éppen akkor lépett be Kiki, és neki is feltűnt az eléggé érdekes „Mindenki lemerevedik” életkép. 

 - Lemaradtam valamiről? – vakarta meg a fejét kínosan.

 - Nem, nem! – ráztam vadul a fejem – Épp most akartalak megkeresni, úgyhogy mehetünk is, nézzünk körül! – hadartam, miközben próbáltam kitolni a szobából.

 - Mi történt? – kérdezte, mikor már távol voltunk Balázséktól.

 - Lényegtelen! – legyintettem.

 - Liz! – tette csípőre a kezét Kiki, aki, hát túl jól ismer...

 - Volt egy kis elszólásom – vallottam be, a padlóból kiálló egyik szöget rugdosva – Konkrétan elmondtam, milyen szarul esett, hogy szakítottunk G-vel.

 - Jaj, Liz – csóválta a fejét, és megölelt – Balázs hogy reagált?

 - Nem tudom… Nem tűnt túl boldognak.

 - Látod, mondtam én! – ütött vállba barátian vigyorogva Kiki, mint ha mi sem történt volna.

 - Szóval azt mondod, hogy tuti biztosan, száztíz százalékosan bejövök neki, ugye? – kérdeztem.

 - Ha másban nem is, de emberismerésben király vagyok! – bólintott izgatottan Kiki – Gyere, menjünk le!

 Az udvarra kiérve, egy kerítés választott el a többi osztálytársunktól, akik valami telken játszottak. Játszottak. Igen, játszottak. A füves részen egy focipálya is díszelgett, de ők inkább valami farúd dobálózós izével szórakoztak. Boti viszont talált egy ostort is, és azzal próbált csattogtató hangot kiadni, és Máté hiába magyarázta neki, hogy ez nem karikás ostor, ő csak azért sem adta fel. Szinte az életünket kockáztattuk, amikor a közelébe mentünk, a vadul ostort lengető Botinak, ezért inkább a távolból figyeltük.

 - Dobáljuk? – kérdezte Kiki, a földről felemelve egy piros frizbit.

 Én bólintottam, és már játszottunk is. Egész jól elvoltunk, egészen addig, míg egy másik félmeztelen, bajszos pasas nem jelent meg, és erős paraszti akcentussal nem kezdett el nekünk magyarázni:

 - Maguk mit keresnek itten? Ez itten egy magánterület! Nem arra van itten, hogy mindent szétszedjenek! – kiáltott, mire mindenki lefagyottan bámult rá – Hol van valami felnőtt?

 - József bácsi! – üvöltött fel Boti hangosan, mire kissé elmosolyodtam. 

 Nem sokkal később megjelent az ofő, és amíg a félmeztelen bácsi magyarázott neki, szúrós szemmel méregetett minket, mi pedig szomorúan kullogva elhagytuk a területet.

 - A kisujjamból szopjam ki, hogy ez egy magánterület? – kiáltott fel Balázs, miközben a szállás felé mentünk.

 - Nem volt kiírva – teszem hozzá.

 - Látjátok, mondtam én, hogy nem jó ötlet odamenni! – mondta Tündi, miközben az egyik padon sminkelte éppen Cintit.

 - Te csak ne okoskodj, Basznai! – üvöltött rá Robi, majd röhögve lepacsizott a haverjaival.

 - Fiúk! – rohant felénk Tibi – Megkérdeztem, hogy a focipálya is a magánterület része e, és nem!

 - Kit érdekel a páwa foci, Tibor? – kérdezte Ákos, mire Tibi lesütötte a szemét.

 - Addig felmegyek nézni az Éjjel Nappal Budapestet, már biztosan elkezdődött! – nézett az órájára Kiki, és elfutott.

 - Nem most lesz kaja? – kiáltottam utána, de már nem hallotta meg.

 - Vacsora! – tapsolt József bácsi, és beterelt minket a szállás étkezőjébe.

 Mindenki kapott egy tál tökfőzeléket, ami, hát elég érdekes állagú volt… A fiúk azon panaszkodtak, hogy senki sem szereti a tökfőzeléket, Heni pedig szentül állította, hogyha éhes vagy, mindent megeszel. Természetesen az el nem fogyasztott vacsora után előkerültek a nasik, (csipszek, csokik, gumicukrok) mi pedig Balázséknál telepedtünk le Kittiékkel, hogy ott töltsük az esténk hátralévő részét. Lassacskán az egész osztály befurakodott, mire elkönyveltük, hogy nem férünk el, ezért átszállingóztunk hozzánk, ezzel megzavarva az éppen TV-t néző Kikit.

 - Mi van itt, nyílt nap? – bámult minket felvont szemöldökkel.

 - Kapcsold már ki azt a szart! – kiáltott fel Balázs, és már nyúlt is a távirányítóhoz, mikor Ábel elvette tőle.

 - Ha akarja, hadd nézze! Úgysem fogja hallani…

 Ekkor Kiki csillogó szemekkel rám nézett, én meg rögtön tudtam, hogy mire gondol. Olyan boldog volt, hogy Rómeó megint megmentette, hogy majdnem körbeszaladta egész Pécset. Én mosolyogva bólintottam.

 - Rakjunk már be valami zenét! – mondta teli szájjal Ákos, és a telefonjával kezdett bíbelődni.

 - Jó háttérzajnak a TV, nem? – kérdeztem, ő pedig megvonta a vállát, és letette a mobilt – Hátha lesz valami pornó.

 Én csak vigyorogva csóváltam a fejem, de Geri rögtön bekiabált:

 - Van pornó csatorna! Én láttam!

 Erre persze az összes fiú (néhány kivételével) a TV-hez tömörült, kitúrva szegény Kikit onnan.

 - Ennyit arról, hogy kapcsoljuk ki ezt a szart – mondtam halkan, mosolyogva.

 - Nyugi, hamar megunják, fogadok már láttak olyat! – legyintett G mellettem, mire görcsbe rándult a gyomrom.

 Végül is sikerült megtalálniuk a pornó csatornát, így szinte megnyugodva ültek vissza az eredeti helyükre, miközben a TV-ből egész érdekes, és hát számomra zavaró hangok szűrődtek ki.

 - Párnacsatázzunk már! – jutott Kiki eszébe az ötlet, ami mindenkinek tetszett.

 Nem sokkal később röhögve dobáltuk egymást a szobában talált, és máshonnan hozott párnákkal, és még Tündiék is csatlakoztak. Közben a háttérben még mindig szólt a pornó jellegzetes hangja, és néha a fiúk elég látványosan kapták oda a tekintetüket. Balázs egyik ilyen pillanatában csaptam le rá, és a párnával együtt rávetettem magam, mire röhögve terült el a franciaágyon. Az ő keze ügyébe csak egy kispárna került, így egyértelmű volt a győzelmem. Ő a hátára vágódott, és röhögve hagyta, hogy mellette állva szétpüföljem a fejét.

 - Oké, oké, feladom, feladom! – nevetett, mire idióta módon ugráltam körül, ezt üvöltözve:

 - Nyertem, nyertem!

 Ekkor megragadta a kezem, és magára rántott, mire elvesztettem az egyensúlyom, és ráestem. Ebből egy elég félreérthető életkép kerekedett. A háttérben változatlanul a nyögéshangok szóltak, amíg én Balázson feküdtem, és közben megállíthatatlanul nevetett mindenki. A gyomrom a változatosság kedvéért nem G jelenlététől, hanem Balázsétól hányt bukfenceket. 

 És akkor benyitott József bácsi. Robi volt az első, aki a TV-hez rohant, és mielőtt az ofő megláthatta, hogy mit nézünk, kikapcsolta. Mindenki egy pillanat alatt rendeződött ülés helyzetbe, miközben kipirulva vigyorogtunk egymásra.

 - Most már mindenki menjen vissza a saját szobájába! – jelentette ki József bácsi, mi pedig jól nevelt gyerekek módjára heves bólogatásba kezdtünk.

 Így is történt, de közben mindenki tudta, hogy mikor már Jóska alszik, mindenki gyülekezik nálunk. És mivel a lámpa minden kiránduláson éjfélkor kapcsolódik le, az lesz az az időpont, mikor újra összegyűlünk.

 - Ez nagyon jó volt! – mosolygott Kiki, elrendeződve az ágyában, immáron a nyuszis pizsijében – Szerinted Ábel nem fog kicikizni e miatt? – mutatott végig magán.

 - Azok után, hogy hogy megvédett, - emlékeztettem, mire elpirult – nem hiszem, hogy szóvá tenné, vagy zavarná. Amúgy is tök aranyos!

 - Akkor jó! – mosolygott.

 - De most nézz rám! – álltam fel, hogy jól lássa a rózsaszín, masnival, és Princess felirattal díszített pizsamám – Fogadok, hogy G az egyetlen fiú, aki ezt nem találná nevetségesnek.

 - Meg Balázs! – tette hozzá Kiki.

 - Hú! Tényleg! Mi van Balázzsal és veled? – nézett rám Kitti kíváncsian.

 - Á, semmi! – legyintettem, és még csak nem is hazudtam.

 - Balázs totál odavan Lizért! – csacsogott Kiki, mire megszeppenten bámultam rá.

 - Azért ez erős túlzás… - ráztam a fejem.

 - Ugyan, még a vak is látja, hogy folyamatosan flörtöl veled! – mosolygott rám, Kitti pedig úgy nézett, mintha épp a legizgalmasabb történetemet mesélném neki. Kikit legszívesebben megfojtottam volna akkor.

 - Csak barátok vagyunk, és ezt ő is tudja! – ráztam a fejem kissé mérgesen.

 - Nem, Liz, Kikinek igaza van – szólt közbe az addig csendben fekvő Heni – Az egyik fél mindig többet érez, mint barátság, ez ősi bölcsesség.

 - De ne már! – fogtam a fejem – Én nem akarok tetszeni neki!

 - Miért, neked nem tetszik? – csodálkozott Kiki.

 - Nem. Vagyis… Nem tudom! – ráztam a fejem, még mindig azt fogva.

 - Szerintem próbáljátok meg! – kacsintott Kitti – Tök cukik lennétek együtt!

 - És ha nem sikerül? – néztem rá lehangoltan, de erre már nem mondtak semmit. Ezek szerint, számukra tök egyértelmű, hogy a sors is egymásnak teremtett minket Balázzsal. Örülök, hogy így látják a jövőm…

 Nem sokkal később, már éjfélt ütött az óra, és Jóska bá is lekapcsolta a lámpáját. Kezdtek beszállingózni az osztálytársak. Kezdődhetett a virrasztás!