Ahoy!^^
Ismét elég későn érkezek az új résszel, ennek oka pedig egy újabb nyaralás. Elnézéseteket szeretném kérni, és bevallom nektek őszintén, már nekem is kicsit elegem van abból, hogy alig vagyok itthon!v.v'
Mint eddig minden alkalommal, akkor is egy minimális lelkesedés nélkül szálltunk le, amikor a malommúzeumnak nevezett házacska előtt megállt a busz. Kiki volt az egyetlen, aki izgatottan, csillogó szemekkel figyelte a kisgyerekeket, akik dobozokban csúszkáltak le egy kis dombra ráterített valamin.
- Szerinted én is beleférek az egyik dobozba? – fordult hirtelen felém.
- Simán – néztem végig a halszálka vékony barátnőmön.
- József bácsi! – kiáltotta Kiki a kezemet felemelve – Csúszhatunk egyet Lizzel?
- Velem? – mutattam magamra meglepetten.
- Hát ő… - vakarta a fejét József bácsi hol ránk, hogy pedig a körülbelül két éves gyerekekre nézve – Maximum csak a múzeum után! – mondta szigorúan.
- Köszönjük! – mosolygott Kiki.
- Arról nem volt szó, hogy én is megyek! – jelentettem ki.
- Pedig jössz – biccentett, és abban a pillanatban megindulunk a múzeum bejáratán.
A program, ahogy megjósoltuk egy kis érdekességet sem biztosított számunkra. Megtudtuk, hogyan készül a napraforgósajt, és meg is szagolhattuk, ami a viccet félretéve az egésznek volt a fénypontja. Hogy ezen kívül, még miket mondott nekünk az idegenvezető, arra már szerintem senki sem figyelt. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy éhesek, vagy csak nagyon akarnak már szabadulni a helyről. Aztán végül is sikeresen ismét kiértünk a szabad levegőre, ahol mindenki megnyugodva sóhajtott, bár Boti kicsit túlzásba vitte az örömöt, és a füvön hemperegve kiabálta:
- Végre vége!
József bácsi természetesen nem nézte ezt jó szemmel, és még a mellettünk csúszkáló kisgyerekeknek is megakadt osztálytársunkon a tekintetük.
- Botond! Azonnal tessék felállni! Hát milyen viselkedés ez? – kiáltott rá József bácsi, ő pedig bár egy kicsit elkeseredve, de szót fogadott.
- Na, akkor csúszhatunk? – kérdezte vigyorogva Kiki, József bácsi pedig bólintott. Indultunk is az óvodások közé játszani. Nagyszerű.
Kiki vidáman elvett egy dobozt, és sikítva csúszott végig a pályán.
- Gyere te is, Liz! Ez marha jó! – kiáltotta.
- Oké – sóhajtottam, és én is lecsúsztam… És élveztem. Annyira, hogy legszívesebben mentünk volna még egy kört, de József bácsin türelmetlenül mutatott a nem létező karórájára, ezért mennünk kellett.
- Ugye, hogy nem volt annyira vészes? – bökte meg a vállam Kiki vigyorogva.
- Valóban nem – mosolyogtam rá.
- Láttam, elvoltatok – biccentett felénk Balázs, mire kínosan elnevettem magam.
- Te is jöhettél volna! – mondta neki kedvesen Kiki.
- Én ugyan nem! – röhögte el magát Balázs.
- Jaja, rontott volna a menő imidzseden, mi? – böktem vállba.
- Azon nem ronthat semmi – villantott felém egy csábos mosolyt.
- Na, hadd lássuk! – cukkoltam, ő pedig vállat vonva odarohant a csúszkához, nagy nehezen belepasszírozta majdnem két méteres testét az egyik dobozba, és lecsúszott. Az egész osztály tágra nyílt szemekkel figyelte őt, de még József bácsi is.
- Az igen, barátom. Ennél mélyebbre már nem is süllyedhettél volna! – biccentett Ákos barátjának, aki éppen felénk tartott.
- Ugyan már, tudom, hogy neked is ez minden álmod! – mondta Balázs nevetve.
- Na, jó! Most már elég volt! Indulás! – tapsolt kettőt József bácsi, és el is mentünk a buszhoz.
Amint felszálltunk, Kiki most kivételesen mellettem foglalt helyet, és nem a nagy szerelme mellett, amin csodálkoztam is.
- Hogyhogy nem Ábel mellé ülsz most? – kérdeztem.
- Á, kell egy kis szünet. Nem akarok túl rámenősnek tűnni – magyarázta.
- Értem – bólintottam.
- Majd a pizzériában mellette ülök! – kiáltotta, én pedig elnevettem magam.
- Na, milyen volt lecsúszni? – fordultam hátra Balázsékhoz.
- Az a szar megvágta a hátam! – dörzsölte a fájós pontot bizonyítékképpen – Szerintem nem éppen tizenöt éves férfiaknak tervezték.
- Férfiaknak? – néztem rá meglepetten – Akkor én nő vagyok?
- Ahhoz látnom kéne a melledet – mondta természetes arccal, mire kínosan elnevettem magam.
- Álmodozz csak barátom! – biccentettem.
- Minden álom valóra válik egyszer, ha teszünk értük! Majd a strandon teszek is érte – magyarázta, én pedig röhögve beleöklöztem a vállába.
Amint előrefordultam, ismét csak egy kis zene társaságára vágytam. Egyrészt azért, mert utazás közben a legjobb ezt a cselekvést végezni, másrészt pedig mert nem akartam Kikit hallgatni, ahogyan mellettem hangosan énekelgeti a kedvenc számait. Nem éppen az én stílusom…
