A hazaérkezés

Kedves kirándulók!^^

Ez még nem az utolsó fejezet, még várható egy epilógusféleség, a végső búcsúzással. Úgyhogy még nem is állok neki a heves köszöngetésnek, csak jó szórakozást kívánok, eme fejezethez!:3

 A visszaút majdnem olyan rövidnek bizonyult, mint amit odafelé utaztunk. Csak annyi volt a különbség, hogy sokkal csendesebben telt. Örültem, hogy egy ilyen társaság tagja lehetek, és mélyen elszomorított, hogy ez volt az utolsó kirándulásunk, még ha legbelül tudtam is, hogy még azért nincs teljesen vége az évnek. Bár a kirándulás nagyon jó lett, picit csalódott voltam, hogy Balázs nem kívánt még összejönni velem. Talán nem mutattam ki eléggé, hogy nem közömbös számomra…

 - Balázs! – hajoltam előre, egy hirtelen meggondolásból.

 - Szólítsd Balusnak, azt jobban szereti! – szólt közbe röhögve Ákos, mire elvigyorodtam.

 - Ő pedig a Homokhuszárt kedveli a leginkább. Csak hogy tudd – kacsintott rám „Balus”, én pedig majdnem lefordultam az ülésről, annyira vihogtam. – Na, mit akartál mondani?

 Megszólaláshoz sajnos használhatatlan voltam, ugyanis elkapott az a tipikus röhögő görcs, amikor már igazából azt sem tudod, hogy miért fetrengsz nevetve, csak egyszerűen nem bírod abbahagyni. Pedig azért tényleg nem volt ez olyan vicces…

 - Jól vagy, Liz? – fordult felém értetlenül Kiki, ahogy lassacskán az egész busz is.

 - Nem! – nyögtem ki, Kiki pedig lassan csatlakozni kezdett hozzám.

 Nemsokára az egész osztály beszállt a nevetésbe. És az egészben az volt a legszürreálisabb, hogy tulajdonképpen fogalmunk sem volt, miért is szórakozunk annyira jól. De aztán végül sikerült felállnom, és bár komoly hasi görcsök árán, de visszaszenvedtem magam az ülésre.

 - Szóval… Mit szerettél volna? – nézett rám komolyan Balázs.

 - Már nem emlékszem – vallottam be, de aztán bevillant. – Ja, igen! Küldenél nekem néhány számot?

 - De tudsz letölteni, nem? – kérdezte felszökött szemöldökkel. Oké, de az nem olyan romantikus, nemde bár?

 - De te meg tudsz velem ismertetni új zenekarokat, míg a youtube inkább csak a slágereket nyomja a pofámba – magyaráztam az előre átgondolt szövegemmel, ami szerintem meglehetősen hihetőre sikeredett.

 - Szerintem amúgy te sokkal több bandát ismersz, mint én – jelentette ki.

 - Miből gondolod? – néztem rá csalódottan. Ez egyfajta lerázásnak minősül?

 - Sokszor fingom sincs arról, éppen milyen póló van rajtad – mondta kedvesen, én pedig őszinte mosolyától picit megnyugodtam.

 - Ez esetben én mutatok neked számokat! – lelkendeztem.

 - Mutass – vonta meg a vállát.

 Lazán helyet cseréltem Ákossal, így egyből Balázs mellé kerültem. Rögtön megcsapott a dezodorillat, minek köszönhetően már-már ösztönszerű vágyat éreztem arra, hogy belefúrjam az orrom a hónaljába, még ha ez kissé beteges is.

 - Na. Először is, add ide a telefonodat, hogy megnézzem, mit nem kell már ajánlanom neked! – kezdtem fontoskodva, ő pedig mosolyogva ingatta a fejét, és átnyújtotta a mobilját. – Ez le van kódolva – jelentettem ki elkeseredetten. Ő visszavette és két másodperc alatt már a zenéket mutatta a kijelző. – Köszönöm – motyogtam, és átfutottam a listát.

 Balázs csak egy nagyon pici túlzást ejtett azzal, hogy többet ismerek nála, ugyanis a fele kínálat számomra olyan volt, amiről még sosem hallottam.

 - Hát ő… - kezdtem. – Kezdetnek nem rossz, de mi az a Powerwolf? – mutattam rá.

 - Nem ismered? – csodálkozott, én pedig szégyenkezve megráztam a fejem. – Pedig az énekese magyar származású – magyarázta, és bedugta a fülembe a fülest. 

 - Ez tök jó – mondtam, és előkaptam a telefonom, hogy átküldje. – És ők kik?

 - Látom, mégsem vagyok annyira lemaradva – röhögött fel.

 Az út további része úgy telt, hogy számokat küldözgettünk egymásnak, és lassacskán előkerültek az olyan gyöngyszemek is, mint a „Barbie Girl”, vagy a nagyszabású „Ez egy fa”, szóval jól szórakoztunk. Aztán eljött az, amitől már mindannyian rettegtünk. A busz leparkolt városkánkban; Veszprémben, mi pedig csalódottan szállingóztunk kifelé.

 - Olyan rövid volt – motyogta Kiki csalódottan, mire mindenki egyetértően bólogatott.

 - De legalább jól éreztük magunkat – mosolygott rá bíztatóan Heni.

 - És szereztünk sört! – mutatta fel a Soproniját Boti, mire Tündinek kikerekedett a szeme.

 - Hány százalék alkohol van benne? – vigyorgott rá Máté.

 - Van benne. Direkt leellenőriztem – felelte sértetten Boti, és felbontotta az italt.

 Ha az alkoholmentes nedű fura hatással volt az urakra, érdeklődve lestük, vajon a valódi alkohol mennyire fogja őket megérinteni. Amíg a szülőkre várakoztunk, volt szerencsénk ezt is megtapasztalni, ugyanis a következő párbeszéd zajlott le Boti és G között:

 - Mi szólnál, ha dugnánk? – fordult felé Boti. Ahhoz képest, hogy csak egy dobozzal ivott, rendesen kiütötte.

 - Nee… Mert van barátnőm – próbálkozott G az intelligens elutasítással, mi pedig a háttérben, egymás vállába fúrva a fejünket nyomtuk el a röhögést.

 - És a barátnőd mit szólna, ha dugnánk?

 - Hát ő… Szerintem nem örülne neki.

 - És ha a barátnődnek szereznénk egy másik barátot? – próbálkozott tovább. Ez kész…

 - Kire gondolsz? – emelte meg a szemöldökét G érdeklődve. Tetszett, hogy nem sértődött meg, hanem legbelül tök poénra vette az egészet.

 - Rám – felelte Boti.

 Tündi ledöbbenve meredt rá.

 - Mit akarsz te? – kérdezte. 

 - Nyugi cica, csak egy kicsit becsiccsentettem – röhögött.

 - Egy doboztól? Azért ez nem kis teljesítmény öregem – veregette meg Geri a vállát.

 - Nyugi Tündi, csak rájátszik – biccentett Heni.

 - Azért egy tizenöt évesnek nem hiszem, hogy innia kéne… - motyogta Tündi zavartan.

 - Vizet sem? – vigyorgott Boti, és ráöntötte barátnőjére a maradékát dobozának.

 - Most ragadok az alk… Ez tényleg víz! – nézett magára meglepetten Tündi. – Akkor ez most mi volt?

 - Meg akartalak szívatni titeket – kacsintott Boti, és magához húzta Tündit. – Bocsánat, hogy megijesztettelek, és leöntöttelek.

 Tündi megszeppenve bújt oda hozzá, én pedig elérzékenyülten figyeltem a párt. Ez egyszerre volt nevetséges, és aranyos is.

 Még egy darabig beszélgettünk, kihúztuk Botiból, hogy hogyan zárta vissza a vízzel telített sörös dobozt, illetve felidéztük a kirándulás emlékeit. Aztán bekanyarodott egy ismerős autó, mit csalódottan vettem tudomásul. Anya ült a kormány mögött.

 - Azt hiszem, itt az idő, hogy elmenjek – mosolyogtam az osztálytársaimra.

 - Még találkozunk! – biccentett Heni.

 - Persze, hiszen még tart az év – motyogtam, kínomban felnevetve, és majdnem elsírtam magam. Tényleg ez volt az utolsó kirándulásunk?

 - Hogy érezted magad? – ölelt meg anya, mikor odavánszorogtam.

 - Nagyon jól – bólogattam.

 - Mesélj már valamit! 

 – Majd mesélek, de most fáradt vagyok – jelentettem ki, ő pedig legyintett.

 - Hol a bőröndöd? – kérdezte.

 - Még a buszban. A tartalma pedig valahol szétszórva… - nevettem el magam.

 - Miért nem vigyáztál rá? – ingatta a fejét anya, és kicibálta a buszból az üres bőröndömet. – Na, most bányássz ruhákat, Liza!

 Sóhajtottam, és segítettem anyának kikotorni az elkallódott cuccaimat. Nemsokára mindent megtaláltunk, különböző pozíciókban heverve a többi táskán, de arra már nem volt energiánk, hogy behajtogassuk az enyémbe, így csak bedobáltunk mindent a csomagtartóba, és útnak indultunk. Olyan fáradt voltam, hogy bár nem számított hosszúnak az út hazafelé, mégis hamar elnyomott az álom. Hálás voltam ennek a két napnak, mert olyan élményekkel gazdagodtam, amik sosem fognak elhagyni. És méltó lezárása volt ennek a nyolc évnek, amit a drága osztályommal tölthettem., Igazán szerencsésnek éreztem magam, hogy oda tartozhattam. Még a tudatalattimban is, hiszen álmomban is ők szerepeltek…

A hazaút

 A buszút meghökkentően csendben telt. Teljesen az indulás ellentéte játszódott le kis osztályunkon belül. Amíg Pécs felé vidáman vihogtunk, megállíthatatlanul ecsetelve mondandónkat, addig hazafelé csak bámultunk ki az ablakon, és senki nem szólt semmit. Az idő is teljesen önmaga ellen játszott. A napot szürke felhők takarták el, ezzel jelet adva arra, hogy eső várható. Nekünk már mindegy volt. Az egyetlen, amire gondolni tudtunk az volt, hogy ez az utolsó közös utunk.

 Körbenéztem. Mindenki arcáról tükröződött a sajnálat. Az, hogy utolsó pillanatainkat éljük együtt iskolán kívül, mint egy osztályközösség. De azért volt némi boldogság is a légkörben. Tündi és Boti szinte elválaszthatatlan volt egymástól. Egyáltalán nem voltak gyomorforgatóak, hanem inkább öröm volt nézni őket. Ügyeltek arra, hogy ne másszanak bele egymás szájába, ha éppen figyelik őket, és ez szerintem tiszteletreméltó dolog. Ugyanez vonatkozott G-re és Cintire is, és ez egy meghatott mosolyra késztetett. Én biztos alig tudtam volna türtőztetni magam, ha Balázs döntött volna úgy, hogy ő most smárolni kíván. De nem kívánt. És hogy ez elkeserített-e? Éppen akkor nem. Nem voltam abban a hangulatban.

 A depressziós mappámat hallgatva bámultam tovább az osztályt, és mikor hirtelen elindult a Linkin Park In The End-je, kis híján hisztériarohamot kaptam. Sikerült visszafognom az egyébként hangos zokogásomat néhány könnycseppre, de azok olyan fájdalommal csurogtak végig arcomon, mintha valaki borotvapengéket húzott volna végig a fejemen. 

 - Azért jó volt, nem, gyerekek? – próbálta megtörni a csendet József bácsi, ami szerintem egy rendkívül kedves gesztus volt tőle. Látta rajtunk, hogy nem örömmel gondolunk bele abba, hogy ez volt az utolsó kirándulásunk együtt.

 - Igen, nagyon jól éreztük magunkat – biccentett Heni. 

 - Csak mi zavartunk egy kicsit, nem igaz? – vigyorgott rá Robi, mire a lány dacosan rátekintett.

 - Engem csupán az zavar, hogy akkora gyökerek vagytok, amilyenhez foghatót még sosem láttam!

 - És nem is fogsz – mosolyogtam rá, és láttam Henin, hogy egy kicsit magába nézett. Mindnyájan tudtuk jól, hogy hiányozni fognak neki a fiúk. Bárhogy is próbálja titkolni.

 - Melyik program volt a kedvencetek? – próbálkozott József bácsi.

 - Nekem Sinya keresése! – nyögte be Geri vigyorogva, és eme beszólását hangos röhögéssel konstatáltuk. 

 - Nekem az élményfürdő – válaszoltam nyolc másik diákkal egyszerre, és akik kimaradtak, azok is mind bólogattak, ezzel az ofőnk tudtára adva, hogy bizony az volt a legérdekfeszítőbb dolog a kirándulásban. Meg persze az, hogy együtt voltunk. De ezt senki sem merte konkrétan kimondani.

 - József bácsi mit élvezett a legjobban? – kérdezte kedvesen Kiki, mire Robi, Tibi, Geri, de még Boti is kuncogni kezdett. Oké, talán kicsit félreérthető volt a kérdés, de azért ennyire nem humoros…

 - A Csontváry múzeumban nagyon szép festmények voltak… - felelte József bácsi, mire valamennyien halkan felsóhajtottak. Jó, hát nyilván nem fogja egy tanár a pizzériát mondani válasznak. – És várjátok már, hogy hazaérjünk?

 - Aha, nagyon… - válaszoltuk egyszerre, a lehető legunottabb hangon, mire… Most tessék megkapaszkodni! József bácsi elmosolyodott! Igaz, bár ezt mindenki nagy csodálattal nézte, de a műsorszám nem tartott tovább, kemény kilenc másodpercnél. (Tibi ugyanis megszámolta, mennyi ideig ült mosoly az ofőnk arcán, ez mennyire normális?)

 - Na, jó gyerekek. Mindjárt ott vagyunk a benzinkúton, már nem kell sokáig visszatartanotok a folyóügyeiteket – jelentette ki komolyan József bácsi, ezzel megszakítva a tőle lazának számító „csevegést”.

 Szerintem egyébként senkinek sem volt szüksége arra, hogy megálljunk, mert amikor kiszálltunk, senki nem a WC, hanem inkább a csokik felé vette az irányt. Én azért a biztonság kedvéért elvégeztem, amit akartam, és mikor kisétáltam, kíváncsiskodva odaálltam Balázs mellé, aki nagyon töprengett a Milkákat szemlélve.

 - Min gondolkodsz ily keményen? Úgy is fogalmazhatnék, hogy úgy, mint soha? – kérdeztem.

 - Hogy melyiket venném, ha lenne pénzem – felelt komoly hangnemben, de a tekintetében ott bujkált a pimaszság.

 - Azt hiszem, átlátok rajtad. Azt szeretnéd, hogy valaki, jelen esetben én, meghívnálak téged egy csokira, nem igaz? – vigyorogtam rá.

 - Nem csak szép, okos is! – biccentett elismerően, én meg megadva magam, előkotortam a már kissé megviselt, imádott Slipknot-os tárcám. Kit érdekel, hogy a szakadások mentén minden alkalommal kipotyognak az aprók belőle? A világért nem cserélném le, hiszen nehéz volt beszereznem. (jó, oké… bármikor rendelhetek ugyanilyet, de ez már úgy hozzám nőtt…)

 - Na, milyet szeretnél? – biccentettem a csokik felé.

 - Válassz te nekem, és lepj meg! Az olyan, mintha megajándékoznál – vigyorgott kajánul, majd elszökdécselt. Én pedig szem forgatva levettem egy random fajtát a polcról, ami végül is egy Oreo-s volt. A kedvencem. Tök mindegy.

 Amint kifizettem, és a benzinkút előtt átnyújtottam Balázsnak az „ajándékát”, Ákos egyből hangos „juj”-ogásba kezdett, félreértve a helyzetet. Balázs, kihasználva a sikerét, a vállamnál átkarolva oldalról magához húzott, és egy cuppanós puszit nyomott a homlokomra. Kicsit sem jöttem zavarba, á ugyan…

 - Mi ez a műsor? – kérdeztem vigyorogva.

 - A nézők imádnak! Itt nem állhatunk le! – játszott tovább, és el kezdett csikizni. Az a gondolatom, hogy márpedig én nem vagyok csiklandós, pedig abban a pillanatban megdőlt, és vihogva terültem el a koszos aszfalton, amíg Balázs a hasamat nyomkodta.

 - Fejezd már be! – nevettem. – Különben megeszem a csokid!

 - Hajaj, de meg vagyok fenyegetve, kisasszony! – vigyorgott Balázs, és már a hónom alá is befurakodott ujjaival.

 - A macska meg fel van mászva a fára. Na, kelljetek fel a földről, indulunk! – biccentett felénk Heni, én pedig komolyan elszégyelltem magam. 

 Balázs elengedett, én pedig felálltam, leporoltam a ruhám, és felszálltam a buszra. Már éppen kényelmesen elhelyezkedtem, mikor az ölemben landolt egy Oreo-s Milka, illetve háromszázötven forint. Meghatottan néztem fel, Balázs pedig kacsintott, és helyet foglalt előttem.

A hazaindulás

 Az élményfürdőben töltött időnk nagy részét röhögéssel szórakoztuk el. Amikor Kikinek eszébe jutott, hogy enne egy fagyit, egyből megkívántuk mi is. Hiszen a strandon fagylaltozni kell, ez nem kérdés. Egy jó darabig ácsorogtunk a pult előtt, mert barátnőm nehezen tudott dűlőre jutni. Akik mögöttünk álltak, mindnyájan szitkozódni kezdtek egy idő után, mondjuk érthető okok miatt, úgyhogy eldöntöttem, nekem elég az egy gombóc is, csak legyünk már túl a vásárláson.

 - Az epres a legfrissebb? – kérdezte megfontoltan, mire a nő csak unottan bólintott. – De én nem is igazán szeretem az epreset… - vakarta a fejét, mi pedig mindannyian sóhajtottunk egyet. – A zöldalmás a kedvencem, de abból már alig van. Biztos tök régi, és a fele jégdarabkákból áll.

 - Mindegyik ugyanolyan jó, válasszál már! – dühöngött Ákos.

 - Gyertek elém, én még gondolkozom! – motyogta Kiki, és előreengedett minket.

 - Olyat is tudsz? – nézett rá lesajnálóan Máté.

 Az osztály persze hamar megvolt a fagyi választással, aztán nézhettük tovább, ahogyan Kiki hatalmas kétségek közt őrlődik. Én személy szerint szívesebben bámultam Botit, akit mintha kicseréltek volna, olyan odaadóan bánt Tündivel. Nem elég, hogy nem hagyta kifizetni az édességét, de látszott rajta, hogy próbál minél inkább megfelelni.

 - Tiszta nyálas vagy! – röhögött Tündi, amikor Boti megkérdezte tőle, hogy nincs-e melege.

 - Döntsd már el mi a jó! – röhögött fel válaszul. – Ha egy paraszt vagyok, vagy ha romantikus.

 - Ehhez az énedhez még nem szoktam hozzá – motyogta zavartan Tündi.

 - Nem is fogsz, Krasznai – mosolygott hetykén Boti, és egy gyors puszit nyomott barátnője szájára.

 - Egyszerűen nem tudok választani! – fakadt ki hirtelen Kiki, és ekkor Ábel odasétált hozzá, majd kedvesen rámutatott a csokisra meg a vaníliásra.

 - Őket kérem! – jelentette ki, majd odaadta a pénzt, a fagyit pedig átnyújtotta Kikinek. – Hidd el, a legegyszerűbbek a legfinomabbak! – mosolygott rá, Kiki pedig olyan vörös lett, hogy szinte láttam a lángokat a fejében.

 - Köszönöm! – rebegte hálásan. Ábel csak biccentett, és leült G-hez beszélgetni.

 Végigmértem G-t, a gyomrom pedig egy bukfencet hányt. Fontos volt nekem, hiszen mégiscsak ő volt az első szerelmem. A kinézetére nincs panasz, mindig megbámulták a lányok, amikor ketten mentünk valahova. A tulajdonságai pedig olyannyira lehengerlőek számomra, hogy olyan ember még egy nem létezik. Kedves, vicces, menő. Már-már tökéletes. De most… Bárhogy is tudnám, nem tudnék újra beleesni. Amikor bunkó voltam vele, az sem azért volt, mert meg akartam bántani. Szimplán ilyen a humorom. Csak ő ezt nem értette. Talán ez volt az az ok, amiért végül is nem illettünk össze. Balázs érti ha poénkodok vele, sőt, vissza is szól. G nem. Ő a kapcsolatunkat nem így képzelte el, hanem úgy, hogy csupán dicsérő szavakat küldhetünk egymás felé. Én erre nem voltam képes, és most sem lennék. De mégis. Ahogy így elnéztem, hogyan gesztikulál, hogyan mozgatja a száját, hogyan nevet össze Ábellel, valamiféle hiányérzet költözött belém. Így, bár talán meggondolatlanul, mégis odamentem hozzá, és megszólítottam.

 - G!

 Amikor rám pillantott, eluralkodott rajtam a zavar. Lesajnálás tükröződött tekintetében, de valahol mélyen én is azt láttam, amiért tulajdonképpen beszélni szerettem volna vele.

 - Mondhatnék neked pár szót négyszemközt? – vakartam a fejem, ő pedig csak lazán biccentett, és felállt.

 Elsétáltunk a fagylaltozó egyik legeldugottabb sarkára, és a zavarom újból felülkerekedett rajtam. Képtelen voltam megszólalni, csak bámultam bele a nagy szemeibe, és töprengtem: hol is kezdhetném?

 - Igen? – nézett rám unottan. Ez így nem jó.

 - Kérlek, ne vágj már ilyen mogorva fejet! – motyogtam összeszorított szemhéjakkal, és hallottam, ahogyan lesajnálóan felröhögött.

 - Ha tényleg annyira fontos, akkor így is tudod mondani, mit szeretnél – jelentette ki kíméletlenül, én pedig összerázkódtam. Reménytelennek gondoltam a helyzetet, és éreztem, hogy a sírógörcs kerülgetett.

 - Fontos vagy nekem – böktem ki halkan, szédülve, hányingerrel küszködve.

 - Mi van? – nézett rám meglepetten.

 - De-de-de nem úgy, félre ne értsd! – tettem magam elé védekezően a kezeim. – Csak egyszerűen nem akarlak elveszíteni. Mint barát. Ez az utolsó évünk együtt, nekem pedig sikerült magamban mindent tisztáznom. És sajnálom, hogy olyan voltam, amilyen… Egyszerűen csak… Ajj, mindegy. A lényeg, hogy semmit sem gondoltam komolyan. Soha, semmi rosszindulat nem volt bennem, amikor rólad volt szó. Szerettelek, komolyan. Most pedig itt állok, mint egy rakás szerencsétlenség, és megalázva érzem magam… Mert… Most… Tulajdonképpen megalázkodom – kínomban felnevetek. – De téged is eleget aláztalak, szerinted. Pedig tényleg nem állt szándékomban. És hogy tudd, ezt mennyire komolyan gondolom, azt szeretném kérni, hogy legyél a barátom! Mármint… Nem úgy, hogy járás, meg ilyesmi, csak legyünk jóban. Ahogy azt az osztálytársaknak illik.

 Az őszinteségi rohamomat követően, G csak pislogva meredt rám. Látszott, hogy habozik, nem egészen tudja, mit válaszoljon erre. Én pedig megnyugodva sóhajtottam fel, mert még ha csak egy kicsit bénán is, de úgy gondoltam, hogy mindent sikerült tisztáznom vele.

 - Ez… - kezdte, én pedig ökölbeszorított ujjakkal bámultam rá. – most meglepett.

 - Igen, gondolom… - motyogtam.

 - Tudod jól, hogy nagyon szerettelek. Büszke voltam arra, hogy a barátnőm vagy, és a hátad mögött is csupa szépeket mondtam rád. Ezért esett rosszul minden negatív megjegyzésed. Magamban elvártam, hogy te is csak a jót gondold rólam. Ezért valamilyen szinten én is hibás vagyok, mert egy kapcsolat romlásához persze, ketten kellenek. Így én is sajnálom. Mivel már nem érzek irántad semmi komolyat, hiszen itt van mellettem Cinti… Szeretnék a barátod lenni. És Balázs kurva szerencsés.

 Mind a ketten elmosolyodtunk. Én a meghatottságtól, ő pedig fogalmam sincs mitől, de jól esett, hogy mosolyog. Újra, és nem csak gúnyból. Szeretetet véltem fölfedezni a szemében, és ezért késztetést éreztem arra, hogy megöleljem. Ezért megtettem. Elkapott a deja vu, de az, hogy a karjában voltam, semmi komolyat nem váltott ki belőlem. Egyszerűen csak boldognak éreztem magam, hogy tisztázva vagyunk egymás előtt, és nem kell haragban elválnunk majd. Hanem, mint őszinte barátok hagyjuk majd el a nyolcadik osztályt. Könnyezni kezdtem, majd a vállába fúrva fejem, sírni. Ő eltolt magától, és röhögve letörölte a könnyeimet.

 - Azért ennyire ne hatódj meg!

 - Hiányozni fogtok – jelentettem ki, és ismét elmosolyodtam.

 - Majd még látjuk egymást, tudod jól – mondta kedvesen.

 - Remélem – biccentettem, és elsétáltam a többiekhez.

 Az idő hátralévő részét beszélgetéssel töltöttük. Nyolc év alatt egy hihetetlenül összetartó osztály kovácsolódott össze, és ez valahol mélyen büszkeséggel töltött el. Amikor Zoli látta, hogy G-vel is egész’ jól megvagyok ő is el kezdett ember módjára hozzám szólni. Mindenkivel volt valami közös élményem, és ennek tudatában még jobban teltek a visszaemlékezéseink. Balázs próbált közben mindig közel húzódni hozzám. Zavarba ejtő volt, de ugyanakkor rendkívül nyugtató is. Fogalmam sem volt, mit sejtett az én érzéseimről. Nyilván voltak elképzelései.

 A szórakozásunkat csupán egy idegtépő hang zavarta meg; József bácsi.

 - Gyerekek, ideje készülődni, indulunk haza!

 Nyögve tápászkodtunk fel az addig kényelmes ülőhelyünkről, és vánszorogtunk be az öltözőbe. Előkotortam a cuccom, és becsapva magam mögött az egyik fülke ajtaját, körülbelül öt percembe telt, mire összeszedelőzködtem. Aztán jött a sorakozás, és az, hogy utoljára szálljunk fel a buszra a kirándulás alkalmával. Nem hagytunk ott senkit, (és itt most finoman Sinyára céloztam) és ezt megállapítva már indulhattunk is haza.

Az élményfürdő

Hello, hello, kedves kirándulók!c:

Kérlek szépen, ne verjetek meg!>< Rengeteg dolgom volt, készülök a felvételire, ráadásul ihletem sem nagyon volt, de most, sikerült folytatnom ezt a történetet, amit eléggé unfer módon zártam le még annak idején.c: Emlékeztek még a szereplőkre? Nagyon remélem, hogy igen, mert visszatekintés az ebben a fejezetben sem lesz, csak folytatom, ahol abbahagytam. Szóval, csapó, és tessék!

 Hogy Sinyának hogyan sikerült beszorulnia egy egészen tág fedett csúszdába? Azt mi sem tudtuk. Minden esetre elég szokatlan életképet mutattunk azzal, hogy mind a tizenheten egyszerre próbáltuk benyomkodni osztálytársunkat.

 - Ne! Ki fogom törni a nyakam! – sipítozott Sinya.

 - Ez csak egy nyomorult csúszda, te igen hülye! – kiáltott vissza Ákos, majd még egyet lökött Sinyán, aki ezt egy újabb sikítással fogadta.

 - Húzzuk fel! – ajánlotta Kiki, mi pedig mindnyájan csodálkozva meredtünk rá.

 - Végre volt egy értelmes megjegyzésed? Elképesztő… - veregette meg a vállát Máté.

 És valóban. Kiki ötlete merő véletlenségből talán, de sikeresen kiszabadította Sinyát a csúszdából, aki megszédülve rogyott le elénk, és kijelentette, hogy soha többet nem megy csúszda, sőt, még medence közelébe sem. 

 - Én meg csak szimplán veled nem megyek medence közelébe – konstatálta Balázs, én pedig elmosolyodtam. Igazából az, hogy szeretem, sok mindent megmagyaráz, például azt, hogy minden poénján képes vagyok röhögni, még azon is, ami cseppet sem vicces. De hát mit csináljak? Sugárzik belőle a humor.

 - Hú! Játszunk vízi csatát úgy, hogy a lányok ülnek a fiúk nyakába, és lelökjük a másikat? – vetette fel csillogó szemekkel Kiki.

 - Á, nem hiszem, hogy a srácok ezt kitörő örömmel fogadnák… - ingattam a fejem mosolyogva, ám Boti ezt természetesen megcáfolta.

 - Viccelsz? Rohadt király lenne bikinis csajokat emelgetni!

 - Oké, de hogy osztjuk be a párokat? – nézett körbe tanácstalanul Heni.

 - Én nem játszom, tehát én döntök – mutatott magára Ákos, és hátrált egy lépést, hogy átlásson minket. – Azt mondja, hogy… Heni, te leszel Mátéval!

 - Oké – biccentett semleges arckifejezéssel Heni, és az említett személy mellé állt.

 - Cinti, mehetsz G-vel, Kitti, legyél Robival…

 - Várj, várj! – szakította félbe Kitti. – Én tényleg nagyon bírom Robit, legalábbis nincsen vele semmi bajom, azon kívül, hogy egy gyökér. Persze, jó értelemben, ne vedd magadra! Csak valahogy Gerivel többet beszélgetek, és ennek következtében közelebb áll hozzám… Nem lehetnék inkább vele?

 - Ezt egy mondatban is megkérdezhetted volna – mondta Ákos komoran. – Felőlem azzal vagy, akivel akarsz.

 - Köszi! – mosolygott Kitti. Ejha, ilyen rövidnek sem hallottam még.

 - Szóval… Kiki, te legyél Ábellel, mert ahogy látom, már úgyis szépen összenőttetek.

 - Naa! – szóltam rá, de Kiki arckifejezéséből azt vettem le, hogy egyáltalán nem zavarta a megjegyzés. De hát miért is zavarta volna? A nagy szerelme nyakában ülhetett. Melyik lány nem álmodna ilyesmiről?

 - És Balázs! – nézett rá kaján vigyorral az arcán Ákos. – Te Lizával leszel.

 Átfutott rajtam a jeges rémület, hogy szegény Balázsnak el kell viselnie az egy tonnás súlyomat, ráadásul mi van, ha annyira kapaszkodom, hogy kitépem a szép hosszú haját, vagy megrúgom… Nem igazán akartam ilyen okokból vele lenni, és ezzel meg is döntöttem az imént gondolt elméletemet. 

 - Öhm… Izé… Nem lehetnék inkább Tibivel, vagy Bendivel? – motyogtam zavartan, de Ákos is, Kitti is, Heni is és Kiki is egyetértően rázták a fejüket. Na, ne már. 

 - Előre is bocsánat a súlyom miatt – nevettem rá kínomban Balázsra.

 - A mid miatt? – kérdezett vissza, kedvesen mosolyogva, én meg majdnem elájultam ott helyben.

 - Hé, én is akarok játszani! – szólt közbe Boti.

 - Bocs, de már nem maradt neked pina – vonta meg a vállát Ákos, mire mi lányok egyszerre meredtünk rá villogó, sátáni szemekkel. – Illetve, nem maradt neked hölgy. Elnézést, tündérkéim!

 - És Tündi?

 Na, igen, Tündi. Itt volt az alkalom, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Nem hagyhattam ki egy ilyen lehetőséget.

 - Szólok neki! – tettem fel a kezem.

 - De nincs meg neki? – vonta fel a szemöldökét Máté.

 - Hosszú! – legyintettem, és elsiettem Tündihez, aki el nem mozdult a padról. – Nincs kedved egy fiú nyakában ülve vízi csatázni?  

 - Pont nincs – szögezte le egyhangúan.

 - Még ha Botival vagy, akkor sem? – vigyorodtam rá kajánul.

 - Meddig kellett kényszeríteni, hogy velem legyen?

 - Ő hiányol téged – kacsintottam, mire Tündi szemében megcsillant egy aprócska reménysugár. Habozott egy darabig, majd így szólt:

 - Rendben. 

 A vízi csata nagy részét az az idő vette ki, amíg a lányok próbáltak felszállni a fiúk nyakába. Én is rendesen megszenvedtem Balázzsal, de igazából nem is az ő hibájából, hanem én kérdezgettem tőle folyamatosan.

 - Nem fáj így? Nem vagyok nagyon nehéz? Biztos nem nyomlak? Hadd szálljak fel még egyszer, és akkor már biztos jó lesz neked is!

 - Már vagy hatszor felszálltál, most már kezdek fáradni. Teljesen jól ülsz, nem vagy nehéz, és nem is nyomsz – nyugtatott Balázs, némi idegességgel a hangjában. Párszor már megismételte ezeket a mondatokat.

 - És nem fáj? – tudakoltam, hogy teljesen biztos legyek benne.

 - Nem – szögezte le unottan.

 Mire mindenki felszenvedte magát, addigra már jóval az erőnk végén jártunk, de azért a csata nem maradt el. Fröcsköltük egymást, lökdösődtünk, néha megszívattak minket a fiúk, legalábbis Boti rendszeresen lelökte magáról Tündit, aminek ő nem igazán örült, de nem tudott túl ideges lenni, hiszen mégiscsak a szerelméről van szó… (ezt olyan fura, de jó így leírni) Mindenki hősiesen küzdött, de a végén csak Kiki maradt meg Ábel nyakában, aki utána letette, és boldogan megölelte társát.

 - Szép volt, Kiki! – léptem oda barátnőmhöz, aki úgy elpirult az ölelés hatására, hogy csak ennyit bírt kinyögni:

 - Kösz...

 - Milyen volt? – vigyorogtam.

 - Fantasztikus!

 - Mindjárt gondoltam! – veregettem hátba.

 Mentem volna a többieknek is gratulálni, de leragadtam egy párosnál. Ugyanis Tündi és Boti elég hangosan vitatkozott a medence közepén.

 - Olyan szerencsétlen vagy, hogy meg sem tudsz tartani huzamosabb ideig! – kiáltott rá Tündi.

 - Őszintén sajnálom a sok pornótársad, hogy téged kellett cipelniük – röhögött Boti, Tündi pedig hisztérikusan, már-már sírás közeli állapotban folytatta:

 - Hagyd már ezt a pornózást, már nagyon elegem van belőle! 

 - Miért zavar ez téged annyira? – húzta tovább Boti, mire Tündi kifakadt:

 - Mert Tőled hallom! 

 Csend, és megdöbbent arckifejezések következtek ezután. Tündi már majdnem sírt, és inkább lesütötte a szemét, csakhogy ne kelljen szembenéznie Botival.

 - Ezt hogy érted? – érdeklődött Boti halkabban, és óvatosabban.

 - Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd! – motyogta Tündi, még mindig a vizet pásztázva.

 - Ilyen fontos vagyok neked? – mosolygott Boti, közelebb lépve hozzá.

 Tündi finoman bólintott, mire olyan történt, amire senki nem számított. Boti a derekánál fogva magához húzta, és óvatosan megcsókolta őt. Tündi ledermedt, de azért viszonozta azt is, meg az ölelést is. Elképesztően jól néztek ki együtt, és egy pillanatra elfogott valamiféle irigység is. Teljesült az álma, ráadásul nem is akárhogyan. 

 - Ne haragudj rám! – suttogta Boti, miután elváltak egymástól, a homlokára hajtva homlokát, Tündi mosolygott, de nem tudott megszólalni. Túlságosan zavarba jött. – Én is szeretlek ám!

 Az egész osztály ledöbbenve meredt rájuk, még ők sem fogták fel az imént történt jelenetet. Boti és Tündi? Kész képtelenségnek tűnt. Csak én biccentettem elismerően a páros felé, hiszen az egyik fél érzelmeivel tisztában voltam. Még ha engem is kissé sokkoltak, azt kell, hogy mondjam, jól választott. Boti egyszer az életében normális volt, és ezt is Tündi kedvéért.

Az élményfürdőbe érve

 Az izgatott utazás mellett, persze mindenkinek eszébe jutott, hogy hoppácska, épp hazafelé tartunk, és még mindig tele van a táskánk kajával. Így a legtöbbet felbontottuk, és vagy különböző alakzatokban szétszórtuk (persze nem direkt) a buszon, vagy nagylelkűen elosztogattuk, mind ezt úgy, hogy senki nem volt éhes, hála az előbbi nagy pizza adagoknak. De azért a legtöbb csipszeszacskót sikerült kiürítenünk valamilyen formában, úgyhogy immáron nyugodt szívvel utazhattunk tovább. A fülemben a szokásos zene üvöltött, és hála ennek, még azt sem vettem észre, hogy Kiki vadul kiáltozza a nevem. Csak a régi trükkel, a böködéssel sikerült végül felhívnia magára a figyelmemet.

 - Szerinted sikerül ma még összejönnöm Ábellel? – suttogta, én pedig megvontam a vállam.

 - Még bármi lehet, elvégre, ha úgy nézzük, hosszú még a délután – kacsintottam, neki pedig a piros legsötétebb árnyalata kezdett égni az arcán. 

 - Jó lenne – felelte halkan, és visszarogyott az ülésbe. Nem telt el két perc, máris egy újabb kérdéssel fordult felém: – És, és, szerinted hogyan fogunk összejönni?

 - Nem tudom… - vontam fel a szemöldökömet. – Képzelj el szituációkat!

 - Már megvolt! – vágta rá rögtön, én pedig értetlenül meredtem rá.

 Mikor eltelt egy kis szünet, anélkül, hogy újból megszólalt volna, visszadugtam a fülesem, ám ezt is feleslegesen.

 - Egyáltalán tetszem neki? – sóhajtott elkeseredetten.

 - Szerintem igen – nyugtattam, és még hallgattam volna a zenét, de akkor már lassított a busz, és megálltunk az élményfürdő előtt. 

 Egy emberként próbáltuk kinyomorogni magunkat a jármű ajtaján, ám mikor láttuk, hogy lehetetlen lesz ezt megoldani, néhányunk megadta magát, és előre engedtük a négy fiút, Botit, Gerit, Tibit és Robit.

 - Ne rohanjatok! – próbálkozott József bácsi, ám reménytelenül. Az osztály hajthatatlan volt. Talán eddig az egyik leglelkesebbek voltunk ettől az élményfürdős programtól.

 Bár mindenki kapott egy külön szekrényt, a drága osztályfőnökünket ez egy cseppet sem érdekelte, inkább beszuszakolt minket az egyik öltözőszerűségbe, ahova mindenki bedobta a cuccát. Mikor végre átvedlettük magunkat fürdőruhára, (külön kabinokban a fiúk legnagyobb bánatára) mindenki izgatottan rohant a medencékbe, kivétel Tündit, aki elkeseredetten ücsörgött az egyik padon. Sajnálat futott végig bennem, majd egy hirtelen meggondolásból mellételepedtem.

 - Nem mész fürödni? – kérdeztem aggódva.

 Tündi csak a fejét rázta.

 - Mi történt?

 - Megjött… - sóhajtott.

 - Ajj, az bizony baj… - vakartam a fejem, majd óvatosan megkérdeztem: - Esetleg nincs tamponod?

 - De, de még sosem használtam, és egyszerűen… Nem akarom, érted? Félek – magyarázta, már-már sírás közeli állapotban. 

 Utoljára akkor láttam Tündit ilyennek, amikor szakított a barátjával. Egyébként mindig egy nagyon talpraesett, és jó értelembe véve; nemtörődömfajta lány volt. De láttam, hogy akkor ott, valami nem stimmelt.

 - Biztos csak ez a gond? – kérdeztem rövid habozás után.

 - Nem! Nem csak ez – temette az arcát a kezébe.

 - Hát akkor? – tettem gyengéden vállára a kezem, de ő idegesen lelökte magáról.

 - Muszáj neked mindig mindent tudni? Inkább menj csak oda Balázskádhoz, vagy Kikikédhez! Várj! Ne is menj oda, mert úgy látom, nagyon elfoglalt! – mutatott barátnőm felé, aki éppen Ábellel beszélgetett kivirulva, és izgatottan. 

 Tündi reakciója nagyon meglepett. Nem sértett meg, inkább csak még kíváncsibb lettem. 

 - Figyelj. Lehet, hogy tudnék segíteni. Elvégre két emberen kívül mindenkivel jóban vagyok az osztályban. Vagy ha otthoni ügyről van szó, akkor inkább tényleg hagylak… - próbálkoztam, nála pedig eltörött a mécses.

 - Ne haragudj, amiért paraszt voltam! Egyszerűen csak annyira tehetetlennek érzem magam… És nem értem, hogy mi van velem… Olyan furcsa most minden! – zokogott, én pedig képtelen voltam megszólalni. Még sosem láttam őt sírni. – Azt hiszem… - törölte meg a szemét. – Hogy beleszerettem Botondba.

 Amint ezt kimondta, egyből két tenyere közt landolt a feje, és nem mert a szemembe nézni.

 - Tessék? – hökkentem meg.

 - Igen, jól hallottad. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont ő lesz az, aki iránt bármilyen érzelmet fogok táplálni! Pedig ő egy éretlen barom, aki még csak lányként sem néz rám…

 Teljesen lesokkolt mind a kijelentése, mind az, hogy ezt tényleg teljesen komolyan gondolja. Az rendben van, hogy Boti nem csúnya, de annyira hülye és gyerekes, hogy pont nem Tündihez illik. És mégis van köztük valamiféle kapcsolat, ami mások között elképzelhetetlen lenne. Folyton oltogatják egymást, és Tündi, az egész iskola menő csaja többet érez szimpla barátságnál? Elképesztő.

 - Tudom, hogy most totál hülyének nézel – folytatta – De hidd el, én is alig hiszem el. Még felfogni is nehezen tudom… De azt hiszem, hogy tényleg, komolyan szerelmes vagyok. És… És, annyira szégyellem, hogy pont ő!

 - Ugyan már, ebben semmi szégyellnivaló nincsen! Boti remek srác, mármint… Jó a humora, meg iszonyú jó arc. Nem csoda, hogy beleestél! – nyugtattam, de ő minduntalan csak a fejét rázta.

 - Kérlek szépen, ne mondd el senkinek! Se azt, hogy most itt bőgtem neked, se azt, hogy beleestem az osztály gyökerébe! – könyörgött, könnytől csillogó kék szemét az én tekintetembe fúrva. Szörnyű sajnálat ejtett rabul, és kénytelen voltam neki bármit is mondani. Tündi tényleg szerelmes. És Botiba. Hihetetlen.

 - Persze, hogy nem mondom el senkinek! De hidd el, ez tényleg nem ciki. Inkább tudod mi a ciki? – vetettem oda, mire kérdőn rám nézett. – Ha nem tudod eldönteni, ki tetszik – mosolyodtam el halványan.

 - Balázs – biccentett, én pedig értetlenül meredtem rá. – Hidd el, nem csak azért mondom, mert a legjobb barátnőm G-vel jár. Aztán tudhatnád, hogy nem szokásom hazudni! – kacsintott óvatosan, majd elindult a fürdőbe, hogy összerendezze az amúgy tökéletes sminkjét. 

 Egy pillanat alatt végigfutott az agyamban valami, és mintha egy film lett volna, a végén óriási betűkkel díszelgett Balázs neve. Igen. Azt hiszem, igazuk van a lányoknak. Rettenetesen illek hozzá, ráadásul valóban nem közömbös a számomra. Még ha G-t tényleg őszintén is szerettem, muszáj továbblépnem. És azt hiszem, ehhez kellett egy löket. Talán ez a kirándulás volt az, ami a mondat végére pontot tett, és lezárta a G-vel való kapcsolatomat, ami még az elején tartott, de a végére már el kellett, hogy múljon. És hogy mi is volt ez a löket?

 - Liz! – hallottam meg Balázs hangját a hátam mögött, mire finoman elmosolyodtam. – Sinya beszorult az egyik fedett csúszdába. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálta, hiszen olyan vékony az a gyerek, hogy két ujjal kettétörném a csontjait. 

 - Na, akkor indulás kimenteni! – kacsintottam, és elindultam a csúszda irányába. 

 Balázs látszólag nem értette, mitől vagyok én így feldobódva, elvégre nem volt ott, a megvilágosodásom pillanatában. De nem is baj. Így legalább szabadon szárnyalhatok elvárások, és kételyek nélkül, plusz egy új érzéssel: Én szerelmes vagyok Balázsba!

A pizzéria

Sziasztok!

Tudom, TUDOM, hogy ezer éve nem volt már rész, de egyszerűen nyolcadikos vagyok, sokat kell tanulnom, meg azért magánéletem is van... Szóval kérlek nézzétek el nekem, és jó szórakozást kívánok hozzá!^^

 Mikor bevágtattunk a pizzériába, bár mindenki rettenetesen éhes volt, a fiúk, mintha ezt elfelejtették volna, ülőhely keresése helyett, inkább a bent lévő játékokra vetették rá magukat. Én az egyik hosszabb asztalhoz vágódtam le, mellém pedig Kitti dobta le a cuccát, és már rohant is a csocsózó Balázshoz és Ákoshoz, akik éppen Sinyát szívatták úgy, hogy az ő bábuit mozgatták a másik oldalról, ezért Sinya teljesen ki volt készülve. 

 - Beszállhatok? – kérdezte Kiki csillogó szemekkel.

 - Ha leszel Sinyával, akkor felőlem… - vonta meg a vállát Ákos, fel sem nézve a játékból.

 - Én inkább kiszállok. Ez így nem igazságos! – rázta a fejét Sinya, és átadta barátnőmnek a helyet, aki izgatottan csatlakozott.

 - Ne már, Balázs! Ne bökdöss! – sikítozott öt perc múlva, amit a fiúk csak egy laza röhögéssel reagáltak le, majd folytatták a piszkálást – Inkább én is kiszállok! – rázta a fejét Kiki, és sértetten hozzám menetelt.

 - Nem szállsz be, Liz? – vihogta Balázs.

 - Azért, hogy engem is bökdössetek a saját bábuimmal? Köszönöm, inkább kihagynám! – ráztam a fejem vigyorogva.

 - Na, nem fogunk piszkálni, csak gyere! – invitált Ákos, én pedig vállat vonva beálltam.

 Bár tényleg nem böködtek, mindig betaláltak a kapumba, ezzel szemben, én egyszer sem tudtam gólt lőni, ami eléggé felhúzott. A fiúk ösztönösen jók az ilyen játékokban?

 - Nem jól csinálod, az lehet a baj! – rázta a fejét Balázs, és átgyalogolva hozzám, mögém állt, majd segédkezően megfogta a csuklóm, hogy megmutassa, hogyan kell mozgatni a bábukat.

 A pulzusom ismét az egekbe szökött, és nem bírtam másra figyelni, csak is arra, hogy Balázs gyakorlatilag olyan közel simult hozzám, hogy ha el is ájultam volna, a karjába estem volna. Csak akkor esett le, hogy tulajdonképpen mi is történt, mikor aztán eltávolodott tőlem, és megkérdezte, hogy értem e. Bólintottam. Bár fogalmam sincs, miről volt szó az elmúlt néhány másodpercben, de persze, értem…

 Azonban én csak kaptam a gólokat, és már legszívesebben röhögve rohantam volna neki a láncfűrésznek, hogy tényleg ilyen szerencsétlen vagyok.

 - Na, jó, inkább átállok, mert ez borzalmas – nevetett Balázs, és ismét felém közeledett. Legszívesebben megkértem volna, hogy megint magyarázza el, de azt hiszem, akkor tényleg teljesen hülyének nézett volna.

 Csodák csodájára a gólok most már nem hozzám, hanem Ákoshoz mentek, aki a végén teljesen ideges volt. Képtelen veszíteni.

 Észre sem vettük, annyira jól szórakoztunk, de nem sokkal később kihozták a pizzákat, és csak akkor döbbentem rá, hogy milyen éhes is vagyok valójában. 

 - Nem ültök ide? – kérdeztem a fiúktól, helyet foglalva Kiki mellett.

 - Miért is ne? – vonta meg a vállát Ákos, és lehuppant elém. Csodálkoztam is, hogy nem tört bele a farcsontja, vagy a szék, akkora erővel vágódott rá.

 A pizzával elsőnek ismét ő és Kiki végzett, mi Balázzsal kicsit lemaradtunk. Utána röhögve figyeltük, hogy Botiékon valóban fizikailag látszanak az alkoholmentes sör által okozott berúgás jelei. Olyan szinten sikerült az eladónak elhitetni velük, hogy abban van alkohol, hogy üvöltve énekelték egymásba karolva Magna Cum Laude Pálinka dalát. Jó arc a pultos, és ezek szerint látta a fiúkon, hogy nem éppen normálisak.

 - Gyerekek, lassan ideje befejezni az ebédet! Indulnunk kell, ha minél több időt akartok eltölteni az élményfürdőben!

 - De József bácsi, ha gyorsan eszem, akkor hamarabb meghízom! – nyivákolt Tündi.

 - Ki mondta neked ezt a balfaszságot? – meredt rá felvont szemöldökkel Máté.

 - Olvastam – vágta rá Tündi sértetten, mint ha ez olyan természetes lenne.

 - Te tudsz olvasni? – vihogott Boti, mire Heni ismételten tarkón csapta.

 - Te mondod, aki még azt sem látja egy sörös dobozon, hogy hány százalék alkoholt tartalmaz? – kérdezte.

 Szinte mi is hallottuk, ahogy a négy fiúban egyszerre esik le az a bizonyos tantusz, amikor megnézték a dobozon található számot. Egyből kijózanodtak, mi pedig röhögve pacsiztunk le Henivel.

 - Ne már, most miért kellett elrontanod? Tök jól szórakoztunk rajtuk! – mondta vigyorogva Balázs, mire barátnőm megvonta a vállát.

 - Szórakozhatsz még, ne aggódj! Egy hamar nem gyógyulnak meg, nekem elhiheted.

 Mikor felszálltunk aztán a buszra, immáron jóllakottan és egyre inkább izgatottan, egy pillanatra megjelent az agyamban az a kép, hogy nemsokára vége van ennek a napnak, és hogy ez volt az utolsó olyan kirándulás, amit egy osztályként töltöttünk el, együtt. Ez a depresszív merengésem összesen addig tartott, amíg Balázs meg nem dobott egy alufólia galacsinnal. Utána én visszadobtam, és ez ment addig, amíg József bácsi ránk nem szólt. Pedig el voltunk.

A malommúzeum

Ahoy!^^

Ismét elég későn érkezek az új résszel, ennek oka pedig egy újabb nyaralás. Elnézéseteket szeretném kérni, és bevallom nektek őszintén, már nekem is kicsit elegem van abból, hogy alig vagyok itthon!v.v'

 Mint eddig minden alkalommal, akkor is egy minimális lelkesedés nélkül szálltunk le, amikor a malommúzeumnak nevezett házacska előtt megállt a busz. Kiki volt az egyetlen, aki izgatottan, csillogó szemekkel figyelte a kisgyerekeket, akik dobozokban csúszkáltak le egy kis dombra ráterített valamin.

 - Szerinted én is beleférek az egyik dobozba? – fordult hirtelen felém.

 - Simán – néztem végig a halszálka vékony barátnőmön.

 - József bácsi! – kiáltotta Kiki a kezemet felemelve – Csúszhatunk egyet Lizzel?

 - Velem? – mutattam magamra meglepetten.

 - Hát ő… - vakarta a fejét József bácsi hol ránk, hogy pedig a körülbelül két éves gyerekekre nézve – Maximum csak a múzeum után! – mondta szigorúan.

 - Köszönjük! – mosolygott Kiki.

 - Arról nem volt szó, hogy én is megyek! – jelentettem ki.

 - Pedig jössz – biccentett, és abban a pillanatban megindulunk a múzeum bejáratán.

 A program, ahogy megjósoltuk egy kis érdekességet sem biztosított számunkra. Megtudtuk, hogyan készül a napraforgósajt, és meg is szagolhattuk, ami a viccet félretéve az egésznek volt a fénypontja. Hogy ezen kívül, még miket mondott nekünk az idegenvezető, arra már szerintem senki sem figyelt. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy éhesek, vagy csak nagyon akarnak már szabadulni a helyről. Aztán végül is sikeresen ismét kiértünk a szabad levegőre, ahol mindenki megnyugodva sóhajtott, bár Boti kicsit túlzásba vitte az örömöt, és a füvön hemperegve kiabálta:

 - Végre vége!

 József bácsi természetesen nem nézte ezt jó szemmel, és még a mellettünk csúszkáló kisgyerekeknek is megakadt osztálytársunkon a tekintetük.

 - Botond! Azonnal tessék felállni! Hát milyen viselkedés ez? – kiáltott rá József bácsi, ő pedig bár egy kicsit elkeseredve, de szót fogadott.

 - Na, akkor csúszhatunk? – kérdezte vigyorogva Kiki, József bácsi pedig bólintott. Indultunk is az óvodások közé játszani. Nagyszerű.

 Kiki vidáman elvett egy dobozt, és sikítva csúszott végig a pályán.

 - Gyere te is, Liz! Ez marha jó! – kiáltotta.

 - Oké – sóhajtottam, és én is lecsúsztam… És élveztem. Annyira, hogy legszívesebben mentünk volna még egy kört, de József bácsin türelmetlenül mutatott a nem létező karórájára, ezért mennünk kellett.

 - Ugye, hogy nem volt annyira vészes? – bökte meg a vállam Kiki vigyorogva.

 - Valóban nem – mosolyogtam rá.

 - Láttam, elvoltatok – biccentett felénk Balázs, mire kínosan elnevettem magam.

 - Te is jöhettél volna! – mondta neki kedvesen Kiki.

 - Én ugyan nem! – röhögte el magát Balázs.

 - Jaja, rontott volna a menő imidzseden, mi? – böktem vállba.

 - Azon nem ronthat semmi – villantott felém egy csábos mosolyt.

 - Na, hadd lássuk! – cukkoltam, ő pedig vállat vonva odarohant a csúszkához, nagy nehezen belepasszírozta majdnem két méteres testét az egyik dobozba, és lecsúszott. Az egész osztály tágra nyílt szemekkel figyelte őt, de még József bácsi is.

 - Az igen, barátom. Ennél mélyebbre már nem is süllyedhettél volna! – biccentett Ákos barátjának, aki éppen felénk tartott.

 - Ugyan már, tudom, hogy neked is ez minden álmod! – mondta Balázs nevetve.

 - Na, jó! Most már elég volt! Indulás! – tapsolt kettőt József bácsi, és el is mentünk a buszhoz.

 Amint felszálltunk, Kiki most kivételesen mellettem foglalt helyet, és nem a nagy szerelme mellett, amin csodálkoztam is.

 - Hogyhogy nem Ábel mellé ülsz most? – kérdeztem.

 - Á, kell egy kis szünet. Nem akarok túl rámenősnek tűnni – magyarázta.

 - Értem – bólintottam.

 - Majd a pizzériában mellette ülök! – kiáltotta, én pedig elnevettem magam.

 - Na, milyen volt lecsúszni? – fordultam hátra Balázsékhoz.

 - Az a szar megvágta a hátam! – dörzsölte a fájós pontot bizonyítékképpen – Szerintem nem éppen tizenöt éves férfiaknak tervezték.

 - Férfiaknak? – néztem rá meglepetten – Akkor én nő vagyok?

 - Ahhoz látnom kéne a melledet – mondta természetes arccal, mire kínosan elnevettem magam.

 - Álmodozz csak barátom! – biccentettem.

 -  Minden álom valóra válik egyszer, ha teszünk értük! Majd a strandon teszek is érte – magyarázta, én pedig röhögve beleöklöztem a vállába.

 Amint előrefordultam, ismét csak egy kis zene társaságára vágytam. Egyrészt azért, mert utazás közben a legjobb ezt a cselekvést végezni, másrészt pedig mert nem akartam Kikit hallgatni, ahogyan mellettem hangosan énekelgeti a kedvenc számait. Nem éppen az én stílusom…