A hazaindulás

 Az élményfürdőben töltött időnk nagy részét röhögéssel szórakoztuk el. Amikor Kikinek eszébe jutott, hogy enne egy fagyit, egyből megkívántuk mi is. Hiszen a strandon fagylaltozni kell, ez nem kérdés. Egy jó darabig ácsorogtunk a pult előtt, mert barátnőm nehezen tudott dűlőre jutni. Akik mögöttünk álltak, mindnyájan szitkozódni kezdtek egy idő után, mondjuk érthető okok miatt, úgyhogy eldöntöttem, nekem elég az egy gombóc is, csak legyünk már túl a vásárláson.

 - Az epres a legfrissebb? – kérdezte megfontoltan, mire a nő csak unottan bólintott. – De én nem is igazán szeretem az epreset… - vakarta a fejét, mi pedig mindannyian sóhajtottunk egyet. – A zöldalmás a kedvencem, de abból már alig van. Biztos tök régi, és a fele jégdarabkákból áll.

 - Mindegyik ugyanolyan jó, válasszál már! – dühöngött Ákos.

 - Gyertek elém, én még gondolkozom! – motyogta Kiki, és előreengedett minket.

 - Olyat is tudsz? – nézett rá lesajnálóan Máté.

 Az osztály persze hamar megvolt a fagyi választással, aztán nézhettük tovább, ahogyan Kiki hatalmas kétségek közt őrlődik. Én személy szerint szívesebben bámultam Botit, akit mintha kicseréltek volna, olyan odaadóan bánt Tündivel. Nem elég, hogy nem hagyta kifizetni az édességét, de látszott rajta, hogy próbál minél inkább megfelelni.

 - Tiszta nyálas vagy! – röhögött Tündi, amikor Boti megkérdezte tőle, hogy nincs-e melege.

 - Döntsd már el mi a jó! – röhögött fel válaszul. – Ha egy paraszt vagyok, vagy ha romantikus.

 - Ehhez az énedhez még nem szoktam hozzá – motyogta zavartan Tündi.

 - Nem is fogsz, Krasznai – mosolygott hetykén Boti, és egy gyors puszit nyomott barátnője szájára.

 - Egyszerűen nem tudok választani! – fakadt ki hirtelen Kiki, és ekkor Ábel odasétált hozzá, majd kedvesen rámutatott a csokisra meg a vaníliásra.

 - Őket kérem! – jelentette ki, majd odaadta a pénzt, a fagyit pedig átnyújtotta Kikinek. – Hidd el, a legegyszerűbbek a legfinomabbak! – mosolygott rá, Kiki pedig olyan vörös lett, hogy szinte láttam a lángokat a fejében.

 - Köszönöm! – rebegte hálásan. Ábel csak biccentett, és leült G-hez beszélgetni.

 Végigmértem G-t, a gyomrom pedig egy bukfencet hányt. Fontos volt nekem, hiszen mégiscsak ő volt az első szerelmem. A kinézetére nincs panasz, mindig megbámulták a lányok, amikor ketten mentünk valahova. A tulajdonságai pedig olyannyira lehengerlőek számomra, hogy olyan ember még egy nem létezik. Kedves, vicces, menő. Már-már tökéletes. De most… Bárhogy is tudnám, nem tudnék újra beleesni. Amikor bunkó voltam vele, az sem azért volt, mert meg akartam bántani. Szimplán ilyen a humorom. Csak ő ezt nem értette. Talán ez volt az az ok, amiért végül is nem illettünk össze. Balázs érti ha poénkodok vele, sőt, vissza is szól. G nem. Ő a kapcsolatunkat nem így képzelte el, hanem úgy, hogy csupán dicsérő szavakat küldhetünk egymás felé. Én erre nem voltam képes, és most sem lennék. De mégis. Ahogy így elnéztem, hogyan gesztikulál, hogyan mozgatja a száját, hogyan nevet össze Ábellel, valamiféle hiányérzet költözött belém. Így, bár talán meggondolatlanul, mégis odamentem hozzá, és megszólítottam.

 - G!

 Amikor rám pillantott, eluralkodott rajtam a zavar. Lesajnálás tükröződött tekintetében, de valahol mélyen én is azt láttam, amiért tulajdonképpen beszélni szerettem volna vele.

 - Mondhatnék neked pár szót négyszemközt? – vakartam a fejem, ő pedig csak lazán biccentett, és felállt.

 Elsétáltunk a fagylaltozó egyik legeldugottabb sarkára, és a zavarom újból felülkerekedett rajtam. Képtelen voltam megszólalni, csak bámultam bele a nagy szemeibe, és töprengtem: hol is kezdhetném?

 - Igen? – nézett rám unottan. Ez így nem jó.

 - Kérlek, ne vágj már ilyen mogorva fejet! – motyogtam összeszorított szemhéjakkal, és hallottam, ahogyan lesajnálóan felröhögött.

 - Ha tényleg annyira fontos, akkor így is tudod mondani, mit szeretnél – jelentette ki kíméletlenül, én pedig összerázkódtam. Reménytelennek gondoltam a helyzetet, és éreztem, hogy a sírógörcs kerülgetett.

 - Fontos vagy nekem – böktem ki halkan, szédülve, hányingerrel küszködve.

 - Mi van? – nézett rám meglepetten.

 - De-de-de nem úgy, félre ne értsd! – tettem magam elé védekezően a kezeim. – Csak egyszerűen nem akarlak elveszíteni. Mint barát. Ez az utolsó évünk együtt, nekem pedig sikerült magamban mindent tisztáznom. És sajnálom, hogy olyan voltam, amilyen… Egyszerűen csak… Ajj, mindegy. A lényeg, hogy semmit sem gondoltam komolyan. Soha, semmi rosszindulat nem volt bennem, amikor rólad volt szó. Szerettelek, komolyan. Most pedig itt állok, mint egy rakás szerencsétlenség, és megalázva érzem magam… Mert… Most… Tulajdonképpen megalázkodom – kínomban felnevetek. – De téged is eleget aláztalak, szerinted. Pedig tényleg nem állt szándékomban. És hogy tudd, ezt mennyire komolyan gondolom, azt szeretném kérni, hogy legyél a barátom! Mármint… Nem úgy, hogy járás, meg ilyesmi, csak legyünk jóban. Ahogy azt az osztálytársaknak illik.

 Az őszinteségi rohamomat követően, G csak pislogva meredt rám. Látszott, hogy habozik, nem egészen tudja, mit válaszoljon erre. Én pedig megnyugodva sóhajtottam fel, mert még ha csak egy kicsit bénán is, de úgy gondoltam, hogy mindent sikerült tisztáznom vele.

 - Ez… - kezdte, én pedig ökölbeszorított ujjakkal bámultam rá. – most meglepett.

 - Igen, gondolom… - motyogtam.

 - Tudod jól, hogy nagyon szerettelek. Büszke voltam arra, hogy a barátnőm vagy, és a hátad mögött is csupa szépeket mondtam rád. Ezért esett rosszul minden negatív megjegyzésed. Magamban elvártam, hogy te is csak a jót gondold rólam. Ezért valamilyen szinten én is hibás vagyok, mert egy kapcsolat romlásához persze, ketten kellenek. Így én is sajnálom. Mivel már nem érzek irántad semmi komolyat, hiszen itt van mellettem Cinti… Szeretnék a barátod lenni. És Balázs kurva szerencsés.

 Mind a ketten elmosolyodtunk. Én a meghatottságtól, ő pedig fogalmam sincs mitől, de jól esett, hogy mosolyog. Újra, és nem csak gúnyból. Szeretetet véltem fölfedezni a szemében, és ezért késztetést éreztem arra, hogy megöleljem. Ezért megtettem. Elkapott a deja vu, de az, hogy a karjában voltam, semmi komolyat nem váltott ki belőlem. Egyszerűen csak boldognak éreztem magam, hogy tisztázva vagyunk egymás előtt, és nem kell haragban elválnunk majd. Hanem, mint őszinte barátok hagyjuk majd el a nyolcadik osztályt. Könnyezni kezdtem, majd a vállába fúrva fejem, sírni. Ő eltolt magától, és röhögve letörölte a könnyeimet.

 - Azért ennyire ne hatódj meg!

 - Hiányozni fogtok – jelentettem ki, és ismét elmosolyodtam.

 - Majd még látjuk egymást, tudod jól – mondta kedvesen.

 - Remélem – biccentettem, és elsétáltam a többiekhez.

 Az idő hátralévő részét beszélgetéssel töltöttük. Nyolc év alatt egy hihetetlenül összetartó osztály kovácsolódott össze, és ez valahol mélyen büszkeséggel töltött el. Amikor Zoli látta, hogy G-vel is egész’ jól megvagyok ő is el kezdett ember módjára hozzám szólni. Mindenkivel volt valami közös élményem, és ennek tudatában még jobban teltek a visszaemlékezéseink. Balázs próbált közben mindig közel húzódni hozzám. Zavarba ejtő volt, de ugyanakkor rendkívül nyugtató is. Fogalmam sem volt, mit sejtett az én érzéseimről. Nyilván voltak elképzelései.

 A szórakozásunkat csupán egy idegtépő hang zavarta meg; József bácsi.

 - Gyerekek, ideje készülődni, indulunk haza!

 Nyögve tápászkodtunk fel az addig kényelmes ülőhelyünkről, és vánszorogtunk be az öltözőbe. Előkotortam a cuccom, és becsapva magam mögött az egyik fülke ajtaját, körülbelül öt percembe telt, mire összeszedelőzködtem. Aztán jött a sorakozás, és az, hogy utoljára szálljunk fel a buszra a kirándulás alkalmával. Nem hagytunk ott senkit, (és itt most finoman Sinyára céloztam) és ezt megállapítva már indulhattunk is haza.