A hazaút

 A buszút meghökkentően csendben telt. Teljesen az indulás ellentéte játszódott le kis osztályunkon belül. Amíg Pécs felé vidáman vihogtunk, megállíthatatlanul ecsetelve mondandónkat, addig hazafelé csak bámultunk ki az ablakon, és senki nem szólt semmit. Az idő is teljesen önmaga ellen játszott. A napot szürke felhők takarták el, ezzel jelet adva arra, hogy eső várható. Nekünk már mindegy volt. Az egyetlen, amire gondolni tudtunk az volt, hogy ez az utolsó közös utunk.

 Körbenéztem. Mindenki arcáról tükröződött a sajnálat. Az, hogy utolsó pillanatainkat éljük együtt iskolán kívül, mint egy osztályközösség. De azért volt némi boldogság is a légkörben. Tündi és Boti szinte elválaszthatatlan volt egymástól. Egyáltalán nem voltak gyomorforgatóak, hanem inkább öröm volt nézni őket. Ügyeltek arra, hogy ne másszanak bele egymás szájába, ha éppen figyelik őket, és ez szerintem tiszteletreméltó dolog. Ugyanez vonatkozott G-re és Cintire is, és ez egy meghatott mosolyra késztetett. Én biztos alig tudtam volna türtőztetni magam, ha Balázs döntött volna úgy, hogy ő most smárolni kíván. De nem kívánt. És hogy ez elkeserített-e? Éppen akkor nem. Nem voltam abban a hangulatban.

 A depressziós mappámat hallgatva bámultam tovább az osztályt, és mikor hirtelen elindult a Linkin Park In The End-je, kis híján hisztériarohamot kaptam. Sikerült visszafognom az egyébként hangos zokogásomat néhány könnycseppre, de azok olyan fájdalommal csurogtak végig arcomon, mintha valaki borotvapengéket húzott volna végig a fejemen. 

 - Azért jó volt, nem, gyerekek? – próbálta megtörni a csendet József bácsi, ami szerintem egy rendkívül kedves gesztus volt tőle. Látta rajtunk, hogy nem örömmel gondolunk bele abba, hogy ez volt az utolsó kirándulásunk együtt.

 - Igen, nagyon jól éreztük magunkat – biccentett Heni. 

 - Csak mi zavartunk egy kicsit, nem igaz? – vigyorgott rá Robi, mire a lány dacosan rátekintett.

 - Engem csupán az zavar, hogy akkora gyökerek vagytok, amilyenhez foghatót még sosem láttam!

 - És nem is fogsz – mosolyogtam rá, és láttam Henin, hogy egy kicsit magába nézett. Mindnyájan tudtuk jól, hogy hiányozni fognak neki a fiúk. Bárhogy is próbálja titkolni.

 - Melyik program volt a kedvencetek? – próbálkozott József bácsi.

 - Nekem Sinya keresése! – nyögte be Geri vigyorogva, és eme beszólását hangos röhögéssel konstatáltuk. 

 - Nekem az élményfürdő – válaszoltam nyolc másik diákkal egyszerre, és akik kimaradtak, azok is mind bólogattak, ezzel az ofőnk tudtára adva, hogy bizony az volt a legérdekfeszítőbb dolog a kirándulásban. Meg persze az, hogy együtt voltunk. De ezt senki sem merte konkrétan kimondani.

 - József bácsi mit élvezett a legjobban? – kérdezte kedvesen Kiki, mire Robi, Tibi, Geri, de még Boti is kuncogni kezdett. Oké, talán kicsit félreérthető volt a kérdés, de azért ennyire nem humoros…

 - A Csontváry múzeumban nagyon szép festmények voltak… - felelte József bácsi, mire valamennyien halkan felsóhajtottak. Jó, hát nyilván nem fogja egy tanár a pizzériát mondani válasznak. – És várjátok már, hogy hazaérjünk?

 - Aha, nagyon… - válaszoltuk egyszerre, a lehető legunottabb hangon, mire… Most tessék megkapaszkodni! József bácsi elmosolyodott! Igaz, bár ezt mindenki nagy csodálattal nézte, de a műsorszám nem tartott tovább, kemény kilenc másodpercnél. (Tibi ugyanis megszámolta, mennyi ideig ült mosoly az ofőnk arcán, ez mennyire normális?)

 - Na, jó gyerekek. Mindjárt ott vagyunk a benzinkúton, már nem kell sokáig visszatartanotok a folyóügyeiteket – jelentette ki komolyan József bácsi, ezzel megszakítva a tőle lazának számító „csevegést”.

 Szerintem egyébként senkinek sem volt szüksége arra, hogy megálljunk, mert amikor kiszálltunk, senki nem a WC, hanem inkább a csokik felé vette az irányt. Én azért a biztonság kedvéért elvégeztem, amit akartam, és mikor kisétáltam, kíváncsiskodva odaálltam Balázs mellé, aki nagyon töprengett a Milkákat szemlélve.

 - Min gondolkodsz ily keményen? Úgy is fogalmazhatnék, hogy úgy, mint soha? – kérdeztem.

 - Hogy melyiket venném, ha lenne pénzem – felelt komoly hangnemben, de a tekintetében ott bujkált a pimaszság.

 - Azt hiszem, átlátok rajtad. Azt szeretnéd, hogy valaki, jelen esetben én, meghívnálak téged egy csokira, nem igaz? – vigyorogtam rá.

 - Nem csak szép, okos is! – biccentett elismerően, én meg megadva magam, előkotortam a már kissé megviselt, imádott Slipknot-os tárcám. Kit érdekel, hogy a szakadások mentén minden alkalommal kipotyognak az aprók belőle? A világért nem cserélném le, hiszen nehéz volt beszereznem. (jó, oké… bármikor rendelhetek ugyanilyet, de ez már úgy hozzám nőtt…)

 - Na, milyet szeretnél? – biccentettem a csokik felé.

 - Válassz te nekem, és lepj meg! Az olyan, mintha megajándékoznál – vigyorgott kajánul, majd elszökdécselt. Én pedig szem forgatva levettem egy random fajtát a polcról, ami végül is egy Oreo-s volt. A kedvencem. Tök mindegy.

 Amint kifizettem, és a benzinkút előtt átnyújtottam Balázsnak az „ajándékát”, Ákos egyből hangos „juj”-ogásba kezdett, félreértve a helyzetet. Balázs, kihasználva a sikerét, a vállamnál átkarolva oldalról magához húzott, és egy cuppanós puszit nyomott a homlokomra. Kicsit sem jöttem zavarba, á ugyan…

 - Mi ez a műsor? – kérdeztem vigyorogva.

 - A nézők imádnak! Itt nem állhatunk le! – játszott tovább, és el kezdett csikizni. Az a gondolatom, hogy márpedig én nem vagyok csiklandós, pedig abban a pillanatban megdőlt, és vihogva terültem el a koszos aszfalton, amíg Balázs a hasamat nyomkodta.

 - Fejezd már be! – nevettem. – Különben megeszem a csokid!

 - Hajaj, de meg vagyok fenyegetve, kisasszony! – vigyorgott Balázs, és már a hónom alá is befurakodott ujjaival.

 - A macska meg fel van mászva a fára. Na, kelljetek fel a földről, indulunk! – biccentett felénk Heni, én pedig komolyan elszégyelltem magam. 

 Balázs elengedett, én pedig felálltam, leporoltam a ruhám, és felszálltam a buszra. Már éppen kényelmesen elhelyezkedtem, mikor az ölemben landolt egy Oreo-s Milka, illetve háromszázötven forint. Meghatottan néztem fel, Balázs pedig kacsintott, és helyet foglalt előttem.