A találkozás

 Eljött a nagy nap! Már korán reggel fent voltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem a gondosan előkészített ruhámat, amiben a kirándulás első napján akartam megjelenni. A kedvenc Slipknotos pólóm, a farmer rövidnadrágom, és az én drága, egyetlen türkizkék Converse cipőm, amit idénre végre sikerült kikönyörögnöm, hála annak, hogy a lábam már elméletileg nem nő tovább.

 - Nem fogsz így megfázni? – kérdezte anya, amint segített a hátamra adni a nehéz táskámat, amiben a kaja, és az innivaló volt.

 - Legalább 40 fok lesz, ne viccelj! – ráztam a fejem, és felkaptam az oldaltáskámat is.

 - De még reggel van…

 - Ó, igaz is! Még csak 37 fok van. Hozd a sí kabátom! – mondtam cinikusan.

 - Liza! – szolt rám, amolyan tipikus „Ne szemtelenkedj!” nézéssel, mire lesütöttem a szemem, és megfogtam a telefonom, meg a fülhallgatóm.

 Apa akarta helyettem hozni a nagy bőröndöt, de én nem engedtem, és inkább gyorsan megmarkoltam előtte a fogóját. Elköszöntünk anyától, és Rumlitól, a 3 éves Jack Russel Terrier kutyámtól, és lementünk a kocsihoz, ahova szintén alig fért be a bőröndöm, így még legalább 10 percet a rendezgetéssel töltöttünk el, indulás előtt, aztán végül apa beindította a kocsit, és én a fülembe dugva a fülesem, hallgattam a Before I Forgetet, miközben az utat, meg a házakat bámultam. Még sosem tűnt olyan hosszúnak a suliba vezető út, mint akkor. Annyira izgultam, hogy majdnem behánytam, de mivel akkor apu kinyírt volna, inkább visszatartottam az ingert. Az iskola előtti buszmegállónál már várakoztak egy páran, és szerencsére köztük volt Kincső is, így ő volt az első a kiszállást követően, akinek a nyakába ugorva köszöntem.

 -  Szia, Kiki! – kiáltottam, boldogan.

 - Liz! Hú. Olyan nehezen bírtam ezekkel a gyökerekkel. Kitalálták, hogy kilyukasztják az üvegük kupakját, és minden csajt lefröcskölnek! – hadarta, és csak ekkor vettem észre, hogy csurom víz a haja. Itt ösztönösen a fejemhez kaptam a kezem, de a vizet nem úsztam meg. Boti és Geri röhögve locsoltak az arcomba fél literrel, amit csak sikítva próbáltam elhárítani.

 - Fejezzétek be! – szólt oda apa, aki épp a bőröndömet próbálta kirángatni a kocsiból.

 - De, apa! – néztem rá kínosan – Ez csak víz. Nem lesz semmi bajom!

 - Jó, jó, de azért meg ne fázz a kirándulás végéig!

 - Agr! – morogtam alig hallhatóan, majd a fiúk felé fordultam – Azért ezt tényleg hagyjátok abba!

 - Jó, nyugi! Veled már úgyis végeztünk! – nevetett Boti.

 - Ajánlom is! – kacsintottam, majd összeröhögtünk Kikivel, és vadul gesztikulálva, egymás szavába vágva elmeséltük, hogy hogyan is készülődtünk a kirándulásra.

 A következő, aki megérkezett, Heni volt. A fiúk természetesen őt is egy kis vízzel köszöntötték, de ő nem sikítozott. Csak szimplán odament, megfogta Geri üvegét, kirántotta a kezéből, lecsavarta a kupakot, és a srácok fejére borította az egészet.

 - Ennyi – biccentett, majd még gyorsan fejbe dobta az üres üveggel Botit.

 - Hülye vagy? Tiszta víz lettem! – kiáltott fel Geri.

 - Miért, szerinted mi nem? – röhögött Kiki, és Henit is egy nagy öleléssel köszöntöttük.

 Heniről egyébként azt kell tudni, hogy nem egy szívbajos lány. Sőt! Szerintem nem is lány! Legalábbis olyan erővel rendelkezik, hogy szinte az összes fiú behódol neki. Csak egy nem. A következő, akiknek behajtott az utcába a kocsijuk, Ábel volt. Ábel az a menőgyerek, akiért minden csaj oda, meg vissza van, csak én nem. Engem valahogy sosem tudott elkábítani, bár azt be kell vallanom, hogy az a tekintet, amivel ő rendelkezik, néha még engem is olvadásra késztet.

 - Sziasztok! – intett felénk lazán, amint elénk ért.

 - Szia, Ábel! – szólt oda neki csillogó szemekkel Kiki, aki annyira bele van zúgva Ábelbe, hogy konkrétan már elájul, ha csak a közelébe ér.

 Ábel elmosolyodott, majd odafordult a fiúkhoz beszélgetni.

 - Úr Isten! Láttad azt a mosolyt? Szerinted nekem intézte? – tekintett rám izgatottan.

 - Biztos vagyok benne! – feleltem megsimítva a vállát, mire teljesen elalélt, és szerintem egy másik világba képzelte magát.

 - Hali! – érkezett meg Tündi is, aki… Hát nem éppen a mi társaságunk tagja, bár nem vagyunk rosszban vele. Ő az a féle menő lány, akiért meg a fiúk vannak oda, még ha ezt elég érdekesen fejezik is ki…

 - Megjött Tüncike! – vihogott Boti, majd még rácsöpögtette szőke hajára a maradék vizet – Láttam tegnap az új filmed!

 - Hagyjál már! – kiáltott Tündi, és esernyőként a feje fölé tartotta kezeit – Milyen filmet?

 - Jaj, de kis szerény, a mi kis énekesnőnk! – böködte oldalba Geri Botit, mire hangos nevetésben törtek ki.

 - Ajj, már! Ez a Krasznaizás olyan gyerekes…

 - Gyerekes? – hökkent meg az épp akkor érkező Robi – Nem plusz 18-as? 

 Erre a fiúk hatalmas röhögésben törtek ki, és még én is elmosolyodtam egy kicsit.

 - Ti esküszöm, hülyék vagytok… - rázta a fejét rosszallóan Tündi – Akadjatok már le, ez olyan unalmas!

 - Tényleg hagyjátok már! Ez először vicces volt, de már nem annyira – mondta Ákos, mire a fiúk abbahagyták a nevetést.

 - Láttad, hogy megvédte? – nézett rám teljesen lesokkoltan Kiki. Szinte kiolvastam a szeméből, a sírás közeli állapotot.

 - Nyugi, nem jelentett semmit! Szimplán csak már nem tartja ezt olyan viccesnek! – nyugtattam, de ez szinte lehetetlen volt. Kiki elég érzékeny. Ha ilyen történik, van, hogy napokig vigasztalhatatlan.

 - De nézd már meg őt, majd engem! Tündi egyszerűen tökéletes! Szőke haj, kék szem, pisze orr, telt ajkak, csodás alak, magas is…

 - Tök átlag – biccentettem őszintén.

 - De nézd már meg, milyen szép! Én meg… Fúj! Kicsi vagyok, ronda, barna a hajam, meg a szemem is, és az orrom is tök görbe! – siránkozott, mire végigmértem Kikit. 

 Én mindig sokkal gyönyörűbbnek gondoltam, mint bárkit az osztályból, és azt hittem, hogy ő is meg van magával elégedve. Egyszerűen olyan aranyos a kicsi termetéve, meg a kutyusos szemével, és közben még az alakjával sincs probléma. Egyenesen szexi, és ezt nem az öltözködésével, vagy a picsás viselkedésével mutatja ki. Hanem… Ez csak úgy van. És úgy tűnik, erről nem is tudott.

 - Ne beszélj már hülyeségeket! Nem foglak én itt pátyolgatni, mert elég, ha tükörbe nézel! – ráztam a fejem, kissé idegesen.

 - De…

 - Bemegyek a plázába, már összefutok két percen belül akár öt Tündivel, de olyan, mint te, nincs a világon!  - magyaráztam, mire meghatottan rám nézett.

 - Ezt csak azért mondod, mert a legjobb barátnőd vagyok? – kérdezte félénken.

 - Nem – ráztam a fejem – Ez így van, és kész.

 Kiki boldogan megölelt, majd visszamentünk az egyre gyarapodó társaságunkhoz, amibe már csatlakozott Máté is, aki a telefonját nyomkodva próbált wifit keresni.

 - Mit akarsz csinálni? – léptem oda hozzá érdeklődve.

 - Ma reggel még nem néztem meg, hogy lerombolták e a falumat Clash Of Clansban – felelte kétségbeesetten.

 - Szerintem biztosan nem. Az új felállásod nagyon jól bevált eddig mindig! – magyaráztam. Igen, szoktam én is játszani, mind Xboxon, mind telefonon, de ezt inkább nem mondom a lányoknak, mert félek, hogy kitagadnának.

 - Oké, de 200 gemem múlik rajta! – kiáltotta.

 - Ne aggódj! A buszon majd biztosan lesz wifi! – nyugtattam a vállára téve kezem, mire sóhajtott, és így szólt:

 - Rendben van.

 Én bólintottam, és visszamentem a lányokhoz, ahol már ott állt Kitti, és szokásához híven azt ecsetelte, hogy mi történt vele tegnap. Általában ezek a történetek mind unalmasak, és totál egyszerűek szoktak lenni, de ő nem bírja ki, hogy ne ő legyen a középpontban.

 - Hú, Liz! Ezt neked is hallanod kell! – kiáltott fel, mikor odaléptem hozzájuk.

 - Micsodát? – kérdeztem tettetett érdeklődéssel.

 - Tegnap levittem sétálni a kutyám, amikor leszólított egy tata, hogy hol a kisbolt! Baszd… Majdnem elröhögtem magam, mert soha életemben nem voltam még a kisboltban, de alapjáraton ott volt mellettünk két méterre! Ez meg megkérdezte! – mesélte teljes beleéléssel, amit mindnyájan unott arccal hallgattunk. A biztonság kedvéért sosem kérdezünk vissza, mert akkor általában el kezd magyarázni, ami legtöbbször nem tart kevesebb ideig 10 percnél.

 - Köszönöm, Istenem, hogy nem csak veletek vagyok egy osztályban! – mondta cinikusan összetett kezekkel, az ég felé nézve Tündi, mikor is Cinti hátulról befogta a szemét.

 - Ki vagyok? – kérdezte elmélyített hangom.

 - Ez olyan egyértelmű, Cinti! – röhögött Tündi, és megfordulva megölelte nagy barátnőjét.

 Lassacskán az egész osztály megérkezett, és még a mindig késő Bendi is ott ücsörgött türelmetlenül a bőröndjén, egyedül az osztályfőnök nem jött.

 - Francba már, hogy mindig a hülye Jóska bára kell várni! – nézett fekete, Nike órájára Balázs, mire a buszsofőr rosszallóan, de valahol mélyen egyetértéssel tekintett le rá, a kormány mögül – Úgy értem… - kezdte nevetgélve – Azt a leborult szivarvégit neki, hogy még mindig nincs itt József bácsi! Pedig már kezd hiányozni!

 Ez a kijavított mondata még hülyébben hangzott, én pedig Kiki vállára dőlve tartottam vissza görcsösen a nevetésem. Balázs vetített felém egy szúrós tekintetet, amitől csak még nehezebb volt visszatartani azt. Ebben a pillanatban érkezett meg „Jóska bá”, mire Balázs ismét felkiáltott:

 - Na, végre már! Jézus még háromszor megválthatta volna a világot, amíg erre az idiótára vártunk!

 Erre már nem bírtuk tovább. Kikivel egy emberként tört ki belőlünk a röhögés, és csak akkor tartottuk vissza nagy nehezen, amikor József bácsi a terveket kezdte el ecsetelni nekünk.

 - Szóval, mindenki tudja a programot! – nézett végig rajtunk, mire mi is egymásra tekintettünk.

 Persze, hogy senki sem tudta. Mindenki csak azt nézte meg a lapon, hogy mit kell vinni, és hogy mikor indulunk, érünk haza, vagy, hogy mikor kell lefeküdni. A program már csak mellékes. Úgyis folyton csak múzeumokba járkálunk.

 - Csendben felszállunk a buszra… - kezdte, mire Boti benyögte, hogy „Csendben…”. Erre persze hatalmas röhögés keletkezett, és még József bácsi sem tudott minket elcsendesíteni, úgyhogy csak legyintett, és beterelt minket a buszba.

 Miután beraktuk a bőröndöket alulra, mindenki rohamosan helyet foglalt, de csak is hátul, és kezdődhetett az utazás…