A benzinkút

 - Pisilni kell! – siránkozott Tündi, mire a fiúk egyből felkapták a fejüket. Örültünk a hírnek, ezek szerint nincs titkolni valója előttünk.

 - Mindjárt itt egy benzinkút! – kiáltott hátra József bácsi, aki a jelek szerint szintén meghallotta.

 - Mikor? – nyafogott tovább, lábait összeszorítva.

 - Öt perc! – felelte.

 - De én addig nem bírom! Be fogok pisilni! – mondta, fejét az előtte lévő ülésbe ütve.

 A fiúk csak röhögve nézték Tündit, aki magából teljesen kikelve magyarázta, hogy márpedig ha nem állunk meg most azonnal, akkor az ő pisijét kell takarítani, és mivel ezt nem bírta a buszsofőr sem, kicsit begyorsított.

 Amint megálltunk a benzinkútnál, Boti egyből eltorlaszolta a busz kijáratát, és nem akarta kiengedni Tündit.

 - Ajj, már! Ne szívass! – dobbantott idegesen.

 - Kiengedlek, ha énekelsz nekem! – nyújtotta ki a nyelvét Boti, mire Heni is odament, majd lelökte őt a buszról.

 Tündi elégedetten lépett át a földön fetrengő fiún, és még csak nem is sietősen tipegett be a kút bejáratán. Amint Kikivel is leszálltunk, akkor tudatosult bennünk, hogy a mi húgyhólyagunk is tele van, így elgyalogoltunk a benzinkút hátuljához, a WC-t keresve.

 - Te látsz valahol egy ajtót? – néztem körül.

 - A-a! – rázta a fejét Kiki is – Nem lehet, hogy baloldalon van?

 - Nézzük meg! – sóhajtottam, ám a mosdót ott sem találtuk meg, így még egy kört tettünk az épület körül, és csak akkor tudatosult bennünk, hogy valószínűleg bent van a WC. Így is lett.

 - Be ne menjetek oda! – sipákolt Tündi, miután kilépett az ajtón – Olyan mocskos a mosdó, mint ha odaragadt volna Máté két hetes hányása!

 - Miért pont az enyém? – fordult meg a még mindig wifit kutató Máté.

 - Nem emlékszel a tavalyi osztálykirándulásra? – vigyorogtam felé.

 - Ne is mondd! – ütötte meg a homlokát, mire mind elmosolyodtunk.

 Tavaly, amikor szabad programunk volt Szegeden, (körbejárhattuk a várost) Máté a mi városnéző csapatunkhoz csatlakozott. A nap rettenetesen erősen sütött, így nagyon meleg volt. Még csak mezítláb sem lehetett haladni, a forró betonnak hála, ráadásul József bácsi egy totál, no name helyre tett ki minket, ahol egy nyomorult kis bolt sem volt, ahol innivalót tudtunk volna venni. A lábunkat akkor már legyalogoltuk, és pont előtte ebédeltünk egy pizzériában, ami mindenki számára felfedezhetően romlott volt. A fele társaság pizzáját Máté falta fel, amiről gyomorrontást is kapott, és miközben boldogan fotózgattuk a város szépségeit, nem vettük észre, ahogyan zöldül a feje. Végül egy szobrot sikerült neki lerókáznia, és inkább elrohantunk a helyszínről, mintsem hogy rájöjjenek, hogy mi koszoltuk be a műemléket.

 Amint végeztünk a WC-zéssel, (valóban körbe volt pisilve az egész, és olyan büdös volt, hogy majdnem elájultunk) visszatértünk a buszhoz, ahol a négyes társaság javában itta a benzinkúton talált alkoholmentes sörét, és azzal menőztek, hogy mennyire be fognak rúgni tőle. Én csak a fejemet rázva nyugtáztam, és lehuppantam a helyemre.

 - Most ülhetnék kívül? Úgy jobban látnám Ábelt, ahogyan zenét hallgat! Iszonyú helyes, és laza! – kérdezte csillogó szemekkel Kiki.

 - Felőlem! – vontam meg a vállam, és beengedtem.

 Amint mindenki felért a buszra, és elindultunk, az osztályfőnök megszámolta, hogy hányan vagyunk.

 - 1, 2, 3…17 – sorolta – Nem tizennyolcan vagyunk? – vakarta meg a fejét.

 - Basszus, valakit otthagytunk! – kiáltott Kitti, kétségbeesetten.

 - Lássuk, ki hiányzik! – fordultam hátra, és én is mindenkit megszámoltam, a nevével együtt – Fogalmam sincs… - ráztam meg végül a fejem.

 - Nincs magánál a napló? – kérdezte Cinti.

 - Nincs, sajnos. Álljunk meg egy pillanatban! – kiáltott József bácsi, mire a busz megtorpant az út közepén. A hirtelen fékezéstől mindenki előrebukott, sokan beverték a fejüket, és az éppen helyet foglaló Máté is hasra esett.

 - Tudom, már ki hiányzik! – csaptam a homlokomra – Sanyi!

 - Sinya! – üvöltötték be a fiúk egyszerre.

 Nos, igen. Sinya az a tipikus béna gyerek, ahogy az a neve is mutatja. Stréber, de ugyanakkor mindig ő szívja meg. Ha beleül a hintába, biztos, hogy alatta szakad le, ha fut, tuti, hogy megbotlik valamiben, és ha megyünk valahová, akkor szinte száz százalék, hogy otthagyjuk valahol. És hogy miért Sinya? Mert a fiúk szerint hülyén hangzik a Sanyi, ezért felcseréltek két betűt, hogy kevésbé legyen nyomi. Hát… Személyes véleményem szerint, a terv nem vált be. A Sinya még nyomibban hangzik szerintem, mint a Sanyi. Mindegy, ők tudják. Fiúk.

 - Kinek van meg, Sándor mobiltelefonszáma? – nézett körbe az ofő. Ő mindenkit a teljes nevén szólít.

 - Nekem! – kiáltott Máté, akire ilyen telefonos ügyekben mindig lehet számítani – Egy pillanat, csak bekresselt a telóm!

 - Engem nem érdekel, csak valaki hívja már fel! – rázta a fejét idegesen József bácsi, de Máté, akár a tetű, olyan lassan szórakozott az IPhone-jával.

 - Na, jó, én ezt nem bírom! Add ide, te gyökér! – rántotta ki a kezéből Balázs, és Mátéhoz képest szinte villámsebességgel hívta fel Sinyát.

 Hirtelen megcsendült Katy Perry I Kissed A Girl című slágere, mire egy emberként fordultunk Kiki felé.

 - Ez nem az én csengőhangom! – rázta meg a fejét, aztán egyszerre kaptuk oda a tekintetünket Sinya székéhez, amin az ő telefonja villogott, a kijelzőn Máté nevével. Mindnyájan felröhögtünk, de aztán abba is hagytuk a nevetést, mert csak akkor tűnt fel, hogy Sinya a buszon hagyta a mobilját.

 - Forduljunk vissza! – sóhajtott az ofő, a buszvezetőre nézve, mire mindannyian egyszerre kezdtünk el az esetről diskurálni, egymás szavába vágva.

 Bár egyikőnk sem volt olyan jó barátja Sinyának, azért mégiscsak az osztályunk tagja, és ez egy rendkívül összetartó közösség.

 - De hogy lehet valaki ilyen nyomorék? – csapott a homlokára G, fáradtan.

 - Remélem azért nem stoppolt le egy kocsit, és számít arra, hogy visszamegyünk érte… - mondtam én is.

 - Szerinted eszébe jutna a stoppolás, az ő agyával? – nézett rám G.

 - Jogos – bólintottam, mire elnevettük magunkat.

 Most először beszélgettünk a szakításunk óta úgy, hogy nem csak két teljesen jelentéktelen mondatot váltottunk, és bár valamilyen szinten aggódtam Sinyáért, a szívem mégis megtelt boldogsággal, és a fejemen talán egy levakarhatatlan vigyor ékeskedett ezek után.

 Sinya természetesen nem ment sehová, hanem ott állt, várva minket benzinkút előtt. Mindenki nyugodtan sóhajtott fel, és amint megállt a busz, integetni kezdtünk neki. Ő viszont ahelyett, hogy futva sietett volna a buszhoz, csak vigyorogva visszaintegetett.

 - Édes faszom! – motyogta Balázs a fejét fogva, mire ismét elröhögtem magam.

 Végül is Sinya is felkerült hozzánk, és mintha mi sem történt volna, folytattuk utunkat Pécs felé.