A székesegyház

 Amint beléptünk a templom bejáratán, egyből éreztük a kellemes hideg levegőt, és rögtön feltűnt a sok ülőhely, ahova megnyugodva ereszkedtünk le, és beszélgetés, körbenézés nélkül szuszogtunk, és élveztük a hűvös, napfénymentes területet.

 - Anyám, miért nem ide jöttünk először? – nyújtózott Kiki, és már vette le tangapapucsát, hogy elfeküdjön, de én akkor rászóltam:

 - Ezt azért nem illik…

 - Ja, bocsi – motyogta, és csalódottan visszaült.

 - Na, mi van, gyerekek? Nem néztek körül? – lépett oda mellénk József bácsi.

 - Örülünk, hogy végre leülhetünk – néztem rá fáradtan.

 - Akkor is gyertek le! – invitált minket, aztán sóhajtva követtük az osztályt, akik egy keskeny lépcsősoron haladtak lefelé.

 Amint leértünk, megnyugodva éreztük, hogy ott még hűsebb a levegő, de annyira, hogy Tündit már a hideg rázta, és fel akart menni.

 - Hogy bírod így az ágyban, ha ilyen hamar kifulladsz? – kérdezte Robi, majd röhögve összepacsizott a fiúkkal.

 - Nagyon gyerekesen vagytok – sóhajtotta Tündi, majd visszafordult Cintihez beszélgetni.

 Mellettem épp akkor haladt el Ákos, Black Sabbath God Is Dead című számát dúdolgatva.

 - Hé! Ne legyél már bunkó! – ráztam meg a fejem mosolyogva.

 - Bocs, pont eszembe jutott ez a zene – röhögte el magát.

 Én és Kiki, helyet foglaltunk a hideg betonon, és élveztük, hogy most kivételesen nem akar napszúrást okozni nekünk József bácsi. Tekintetemmel folyamatosan G-t kerestem, aki unottan sétálgatott Zolival, és meg kellett állapítsam, hogy ő az egyetlen személy az ismerőseim közül, akinek jól állnak az izzadtságcseppek a hajában. 

 - Gyertek, megyünk szabadprogramra! – kiáltott fel hirtelen József bácsi, mire újra felnyögtünk – Hiszen erre vártatok eddig, nem?

 - Ez az egyetlen hely eddig, ahol valamennyire jól érezzük magunkat, és itt töltjük el a legkevesebb időt? – sopánkodott Balázs, mire az ofő csodálkozó arckifejezéssel nézett ránk, ami fura volt, hisz általában egyhangú a tekintete.

 - Egy székesegyházban? – kérdezte meglepetten.

 - Igen! – vágtuk rá egyszerre.

 - De nem lesz idő semmire! Fél hatra már vissza kell érnünk a buszhoz – nézet rá az órájára, mire sóhajtva ugyan, de nagy nehezen feltápászkodtunk a kényelmes betonról.

 Amint felértünk, egyből éreztük a melegebb levegőt, és mikor kiléptünk a szabadba, rögtön megcsapott minket a forróság, és már akkor izzadni kezdtünk. Azonban József bácsi ahelyett, hogy itt szabadjára engedte volna a társaságot, még mennünk kellett pár lépést a „Vizes cucchoz”, ahol aztán mindenki helyet foglalt az egyik szobornál.

 - Na, miket láttunk? – fordult felénk az ofő, mire mind Sinya felé néztünk… volna, ám ő ismét nem volt jelen. És mivel József bácsi nem kapott választ, neki is feltűnt a hiánya.

 - Megint elhagytuk Sinyát! – üvöltött fel Boti hülyén magas hangon, mire összenevetett a három haverjával. Mi viszont nem tudtunk nevetni. Akárhol lehetett.

 - Bunkó! – csapta tarkón Heni, mire egyből lesütötte a tekintetét.

 - Azt hiszem a szabad program Sándor keresésével fog zajlódni – csóválta a fejét József bácsi.

 - De én éhes vagyok! – nyavalygott Tündi a hasát fogva.

 - Edd meg a fogyókúrás faszodat! – üvöltött rá Balázs idegesen, mire a legtöbben elröhögtük magunkat, ám aztán megint eszünkbe jutott csonka társaságunk, ezért inkább felálltunk, és több felé válva elindultunk Sinya keresésére.

 Az osztály háromfelé bomlott. Én Kikivel, Henivel, Kittivel, Ákossal és Balázzsal tartottam, Tündi Cintivel, Ábellel, Mátéval, Bendivel, G-vel és Zolival ment, a négyes csapat pedig a szokásos felállásban vágott útnak, de persze velük ment József bácsi is, a biztonság kedvéért.

 A mi csapatunk először természetesen a templomba indult el, mert ott voltunk utoljára, és mert ott legalább hideg volt, de az utóbbi pont titok.:) Amikor beléptünk az épületbe, és alaposan benéztünk minden sarokba, szobor mögé, Kiki még a székek alá is,(?) csalódottan láttuk, hogy sehol nincs az elveszett osztálytársunk.

 - Menjünk le! – szólalt meg Balázs, ám amikor leértünk, nem Sinyát, hanem Tündiéket láttuk a betonon ücsörögni.

 - Hát ti? – kérdeztem meglepődve.

 - Kivagyunk – felelte unottan G.

 - De nem Sinyát kéne keresnetek? – szállt be a kérdezgetésbe Kiki is, mire Zoli körülnézett.

 - Itt nincs – vonta meg a vállát, amolyan „Én megpróbáltam” nézéssel.

 - Azt észrevettük… - tette csípőre a kezét Heni – Na, jó. Gyertek, legalább mi végezzünk hasznos munkát!

 Ezzel a lendülettel ott is hagytuk a pihenőket, és elindultunk a szökőkút felé. Sajnos márr messziről láttuk, hogy ez sem nyert, így még visszafordulás előtt ittunk egy keveset a vízből, aztán a kiállítás felé vettük az irányt. Az épületbe belépve, ismételten megcsapott a befülledt levegő, és mint egy varázsütésre unalomba kergetett minket a terület. A haragos „idegenvezető” nő, rögtön előttünk termett, és méregetve minket, megkérdezte:

 - Hát ti mit kerestek itt?

 - Csak szeretnénk benézni! – kértem.

 - Felnőtt kísérete nélkül? – vonta fel az egyik bozontos szemöldökét.

 - Jó. Akkor csak tessék válaszolni! Nem járt erre egy szemüveges kistermetű gyerek? – kérdezte Kiki.

 - Sok szemüveges, kistermetű gyerek jár erre – felelte a nő unottan.

 - De most nincs bent senki, ugye? – próbálkozott Ákos is.

 - Mint látod fiacskám, én nem egy senki vagyok! – mutatott magára a nő mérgesen.

 - Hjaj… De van bent egy szemüveges hülyegyerek magán kívül, vagy nincs? – kérdezte idegesen Balázs, mire a nő csak a száját tátva, hüledezve így szólt:

 - Nincs…

 - Akkor, viszlát! – intett Balázs sarkon fordulva, és mi is követtük a példáját. Én még utoljára hátranéztem, és az „Elnézést” szót formálva az ajkamból, követtem tovább a csapatot.

 - Máshol már nem lehet. Én emlékszem rá, amikor még itt jártunk, és mivel időrendi sorrendben haladtunk, egyetlen lehetséges megoldás van. Hogy már megtalálták – magyaráztam vadul gesztikulálva.

 - És az is biztos, hogy nem Tündiék találták meg – gondolta tovább Balázs.

 - Csak nem értem, hogy Jóska miért nem képes minket értesíteni – sóhajtott Ákos.

 - Menjünk a vizes cucchoz, tuti, hogy ott várnak! – kiáltott Kiki, és sietve elindultunk a mondott hely irányába.

 És valóban. Sinya, a négyes társaság, és József bácsi ott várt ránk, és már Tündiék is a helyszínen voltak.

 - Hol volt? – kérdezte Kitti.

 - Itt – vágta rá G unottan.

 - Mi? – vontam fel a szemöldököm.

 - Egész végig velünk tartott, csak nem vettük észre, mert a szobor másik irányában nézelődött – magyarázta Cinti, mi meg csak tátott szájjal bámultunk rájuk.

 - Akkor most feleslegesen tettünk meg még egy kört ebben a baszott városban? – hüledezett Balázs, mire Geri megvonta a vállát, egy „Ez van” nézéssel.

 Nem tudtunk mit mondani. Csak örültünk, hogy végre szabad program, és nem kell tovább kavarognunk Pécs utcáin, hanem elég, ha beballagunk valami hűtött helyre, és leülünk egy székre. Vagy a földre. Mindegy volt már, csak enni akartunk, és pihenni.